hvg.hu: A 70-és évek óta számos alkalommal járt nálunk. 2005-ben ön énekelte be a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermét. Lélekből énekelni című önéletrajzi könyvében magyarországi fellépései közül a Lammermoori Lucia Erkel Színház-beli előadását emeli ki. Az volt a legemlékezetesebb?

José Carreras: Nagyon sok élményem fűződik a lelkes magyar közönséghez, a remek akusztikájú Erkel Színházhoz, nem beszélve a Művészetek Palotájáról. Csodálatos magyar szopránokkal énekelhettem együtt. Tokody Ilonával Spanyolországban is rendszeresen felléptem. Marton Évával jó néhány lemezfelvételt készítettem. Örök emlék marad vele a Turandot a bécsi Staatsoperben. Egyszerűen frenetikus volt.

José Carreras Münchenben 2016. október 24-én.

AFP / DPA / Sven Hoppe

hvg.hu: Intim karrierszámadásnak szánta A Life in Music című búcsúkoncertjét, amelyben opera- és operettáriák, musicalrészletek, katalán népdalok és amerikai örökzöldek is szerepelnek. Ennyire eklektikus a zenei ízlése?

J. C.: Azért döntöttem egy ilyen változatos repertoár mellett, mert kizárólag azt vagyok hajlandó énekelni, amit szívből szeretek. A katalán népdal a gyökereim miatt fontos. A musical iránti szenvedélyemet Leonard Bernstein mesternek köszönhetem. A West Side Story végigkíséri az életemet színpadon, lemezen. A Tonight kihagyhatatlan a szólókoncertjeimen. Tizenegy évesen énekeltem először. Jövőre mellesleg közös évfordulónk lesz a West Side Storyval: hatvan éve írta Bernstein, én meg 2017-ben pályafutásom hatvanadik évfordulóját ünnepelem.

hvg.hu: A My Way szintén az egyik sikerszáma. Mit szólt hozzá Frank Sinatra, amikor előtte énekelte?

J. C.: Frank Sinatra a show business egyik valaha élt legnagyobb alakja. Én is rajongtam érte. Nagyon büszke vagyok arra, hogy dicsérő szavakkal illette az előadásmódomat.

hvg.hu: Sikeresen felépülve a leukémiából létrehívta a nevével fémjelzett alapítványt leukémiás betegek és a betegséggel kapcsolatos kutatások támogatására. Igaz, hogy ha visszavonul az énekléstől, kizárólag az alapítvány ügyeivel kíván foglalkozni?

J. C.: A nagy álmom az volt, hogy minden helyre visszatérjek, ahol valaha is megfordultam a pályám során. Be kellett látnom, hogy ez képtelenség, de még így is maradt legalább két évre szóló koncertsorozat a Final World Tourból Ausztráliába, az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába. Kimondottan élvezem az érzést, hogy még sok utazás áll előttem! Utána gőzerővel arra koncentrálok majd, hogy minél szélesebb körben ismertté tegyem, képviseljem az alapítványt. A fellépéseimet eddig is összekötöttem azzal, hogy felkeressek kórházakat, társintézményeket, továbbá népszerűsítsem az adománygyűjtéseket. Sok még a tennivaló ezen a téren, amíg eljutunk a végső célig, hogy mindenki számára hozzáférhetőek legyenek a kezelések, és gyógyítható legyen ez az alattomos betegség.

José Carreras egy moszkvai fesztiválon 1992. július 4-én.

AFP / Ria Novosti / Sputnik / Yuryi Abramochkin

hvg.hu: Nemzeti büszkeségből használja következetesen a katalán Josep keresztnevet az alapítványban?

J. C.: Ezen a néven lettem anyakönyvezve. A családom és a barátaim is Josepnek hívnak. A Franco-diktatúra idején, amikor a pályafutásomat kezdtem, tilos volt használni. Mire használhattam volna, már José néven tettem szert ismertségre.

hvg.hu: Nagy visszhangot keltett nemrég, hogy egy osztrák televíziós adásban nacionalistának vallotta magát.

J. C.: Nem tagadom, hogy katalán nacionalista vagyok, hiszen ez az elsődleges identitásom. Azt vallom, hogy minél inkább lehetőségem van katalánnak lenni, annál jobb spanyol vagyok. A nemzeti önazonosságomat gazdagságként élem meg. A nyelv, a tradíciók őrzése nélkül az ember könnyen elveszítheti a gyökereit.

hvg.hu: Nagy példaképével és mentorával, Montserrat Caballéval együtt a katalán függetlenség mellett voksol.

J. C.: Igen, abban hiszünk, hogy ami tegnap még utópiának tűnt, holnapra megvalósulhat. Katalónia az elmúlt években jó úton járt abban, hogy autonóm közösségből független állammá váljon. A katalánok többsége pártolja az elszakadást Spanyolországtól.

hvg.hu: Megveszekedett Barca-rajongó hírében áll. A focira is a nemzeti öntudat részeként tekint?

J. C.: Valaha magam is focistának „készültem”, de be kellett látnom, hogy csak közepes játékos lehettem volna. Maradt a szurkolói pozíció, ha csak tehetem, mindig nagy izgalommal követem az FC Barcelona mérkőzéseit.

José Carreras utolsó világkörüli turnéján Kínában 2016. november 12-én.

AFP / ImagineChina / Li lewei

hvg.hu: A Három tenor-formáció is a fociszenvedélyből startolt annak idején Pavarottival és Domingóval az 1990-es római labdarúgó-világbajnokságon. Kétmilliárdan nézték a közvetítést, a klasszikus műfajban rekordot döntött a 23 millió eladott lemez és videó. Valójában ki volt az ötletadó hármójuk közül?

J. C.: Bevallom, az én ötletem volt. Egy olasz énekeskollégám vetette fel először, hogy rendezzünk tenormaratont a focivébé nyitányaként. Mire azt gondoltam, sokkal érdekesebb lenne a közönség számára, ha három, akkoriban nagyon népszerű tenor összeállna, magamat is beleértve. Domingo kezdettől nagyon lelkes volt, Pavarottit nehezebben sikerült megnyerni. Végül három fociőrült állt a közönség elé egy öröméneklésnek hitt koncert erejéig. Jól működött közöttünk a kémia, a hangszínünk különbözősége szépen kiegészítette egymást.

A színpadon úgy tűnt, hogy rivalizálunk, a kulisszák mögött rengeteget viccelődtünk, és vérre menő vitákat folytattunk arról, hogy melyik a jobb csapat, az FC Barcelona, a Real Madrid vagy a Juventus. Csak később jöttünk rá, hogy mekkora küldetés olyanokat is az operához vonzani, akiket ez a műfaj addig hidegen hagyott.

hvg.hu: „Carreras barátunk újjászületését ünnepeltük” – mesélte Plácido Domingo a Három tenor-koncertekről. Miben változtatta meg a betegsége?

J. C.: Más lettem emberileg, és ezzel együtt változtam művészileg is. Legfőként a hozzáállásom változott. Nyugodtabb, higgadtabb, felszabadultabb lettem. Amióta visszanyertem az életerőmet, már tudom, hogy minden perc ajándék. Megtanultam jobban megbecsülni a legapróbb dolgokat is, a jelenben élni, kevésbé szorongani. Az önzésemből is leadtam, nyitottabbá, befogadóbbá váltam a világra és mások problémáira. Csodával határos módon nem ment el a hangom. Veszített ugyan a rugalmasságából, a színéből, de érettebb lett. A repertoáromon sajnos kénytelen voltam változtatni. Áttevődött a hangsúly a koncertekre, a dalestekre.

Berlini fellépése után 2016 decemberében.

AFP / DPA / Jörg Carstensen

hvg.hu: 2014-ben visszatérését ünnepelte az operaszínpadra. Bilbaóban debütált Christian Kolonovits osztrák zeneszerző El Juez (A vizsgálóbíró) című operájának címszerepében. Ha jól tudom, személyes szívügyének tekinti a Franco-diktatúra működésére rávilágító művet.

J. C.: Kolonovits kortárs operája különösen közel áll hozzám. A spanyol polgárháború idején játszódik, amikor Katalónia elvesztette autonómiáját. A személyes vonatkozása pedig az, hogy a szüleimet is üldözte a Franco-rezsim. Nyelvtanár apám csak rendőrként kapott munkát, anyám fodrásznőként dolgozott. Végül úgy döntöttek, hogy Argentínába emigrálnak. Akár én is lehettem volna az az elveszett gyerek, akikről az El Juez szól. Dokumentumfilm is készült a Franco-érában, a rendszer ellenségeinek számító szülőktől elrabolt gyermekekről, a mai napig nem zárultak le a vizsgálatok. Nagy kihívás volt számomra olyan fájdalmas témába belenyúlni, amely eleven része a közelmúlt történelmének.

hvg.hu: Az adakozáson, a beteg gyermekek támogatásán túl mennyire foglalkoztatják a világ dolgai: a menekültkérdés, korunk népvándorlása, a világpolitika?

J. C.: A zene az egyetlen igazi érték, amely végigkíséri az életemet. A véremben van. Persze látom, mennyi nehézség, igazságtalanság, szenvedés van a világon. Az elnyomott kisebbségek helyzete sem ad okot az optimizmusra. Lélekben erősnek, érzékenynek kell maradni. Azt hiszem, ez az egyetlen út a fennmaradásra.