Egy, a második világháború végén történt, 180 ember életét követelő kegyetlen mészárlás döbbentette rá a magyar arisztokrata família leszármazottját, hogy szembesülnie kell családja eltitkolt múltjával.
Nagyszülei Batthyány Ferenc és Esterházy Maritta, édesapja rokonsága révén a Thyssen-Bornemiszákhoz is kötődik. Mit jelent önnek ez a családi háttér?
Hosszú ideig keveset tudtam a családomról, és az a kevés sem érintett meg érzelmileg. Gyerekként, amikor Magyarországra látogattunk, persze feltűnt a Batthyány tér és az örökmécses, ami nemzeti kegyhely, és meglepett. Az írás aztán mindent megváltoztatott: most már tudom, honnan jövök, mik a gyökereim. Az Esterházyak és a Batthyányak, bár két más család, nekem mindkettő egyformán fontos. A Thyssen-Bornemiszákhoz, a rokonság ellenére, semmi közöm.
Nehezen visszaadható az a pillanat, amikor valakit a munkahelyén a családja sötét múltjával szembesítenek. Mire gondolt, amikor a Neue Zürcher Zeitung szerkesztőségében az asztalára tették a cikket arról, hogy nagynénjének, Margit Thyssen-Bornemisza Batthyánynak köze volt a birtokán, a burgenlandi Rohoncon 1945. március 24-én 180 magyar munkaszolgálatos zsidó lemészárlásához?
Nem akartam hinni a szememnek. Kiterjedt a családom, megszámlálhatatlan rokonom van, közülük alig ismertem néhányat, de az egyikük éppen Margit volt. Választ akartam kapni, hogy miért nem beszélt nekem soha senki a történtekről. Pedig a nagyszüleim sokat meséltek azokról az időkről. Megkerestem a cikk szerzőjét, David R. L. Litchfield angol újságírót, aki az egyik Thyssen unoka megbízásából hosszú ideje dolgozott a család monográfiáján, így akadt rá a rohonci tragédia történetére. Rengeteg dokumentumot, fotót kaptam tőle. Megírtam – akkor még csak – a cikket Rohoncról, ő elolvasta, és talált benne kivetnivalót. Meg is szakadt közöttünk a kapcsolat.
A családjáról most megjelent, És nekem mi közöm ehhez? című könyvében is hosszasan ír a rohonci vérengzésről. Mi a különbség Litchfield és az ön verziója között?
Szerinte a nagynéném ott volt, amikor a zsidó munkaszolgálatosokat a velük megásatott sírba lőtték, és tevőlegesen részt vett a gyilkolásban. Ezzel szemben a hozzáférhető számtalan dokumentumban az szerepel, hogy Margit a kivégzésekkor a férjével 400 méterre, a kastélyában tartózkodott, ahova a náci tisztek hajnalban visszatértek, és együtt mulatoztak. Természetesen kétség sem fér ahhoz, hogy bűnös: ha nem is asszisztált a gyilkosoknak, semmit nem tett az ellen, hogy az a szörnyűség megtörténjen.
| Köztünk marad |
| „Magyarország a szüleim országa volt, de mit érdekelt engem” – olvasható Sacha Batthyány magyarul most megjelent, És nekem mi közöm ehhez? című könyvében annak jelzéseként, hogy 35 éves koráig a szerző alig tudott valamit a felmenői életéről. A háború alatt nagynénje, Margit Thyssen-Bornemisza Batthyány rohonci kastélyának közelében gödörbe lőtt 180 magyar munkaszolgálatos kivégzésének körülményeit is kutató kötet riportot, publicisztikát, naplórészleteket, megdöbbentő tényeket tartalmaz, és megannyi további dilemmát vet fel. A szerző nagyszülei mindenüket hátrahagyva 1956-ban Svájcban kezdték újra. Nagyapjának, Batthyány Ferencnek az egyik németországi Thyssen-gyárban adott Margit munkát, ahol a házaspár egyszerű körülmények között élt, arisztokrata múltjukra – a szerző emlékei szerint – csupán viselkedésük, a könyvek és a porcelánok emlékeztettek. Nagyapja, Batthyány Ferenc nyugdíjazása után feleségével egy Bécs melletti kisvárosba költözött. A kilencvenes évek közepén megözvegyült nagyanyja, Esterházy Maritta aztán visszatért Budapestre, és itt élt 2009-ben bekövetkezett haláláig. A szerző apja, Batthyány Bálint a nagy múltú család hercegi ágából származik, dédapját, Batthyány-Strattmann László szemészorvost nemrég avatta boldoggá a katolikus egyház. Nagyanyai ágon az Esterházy család cseszneki ágához tartozik. A Zürichben született, az ottani és a madridi egyetemen szociológiát tanult szerző a rendszerváltáskor, a keleti határnyitásról riportot készítő szabadúszó újságíró barátjához csatlakozva jött rá, hogy ez az ő világa: beszélgetni emberekkel, megélni és megírni a sorsukat. Ezt tette a nagy presztízsű Neue Zürcher Zeitung szerkesztőjeként. Jelenleg a svájci Tages-Anzeiger és a német Süddeutsche Zeitung számára készít anyagokat az amerikai elnökválasztásról. |
Ausztriában közismert a rohonci tragédia, Elfriede Jelinek Nobel-díjas írónő 2008-ban drámát is írt róla, ami Magyarországon is bemutattak. Felfoghatatlan, hogy a 180 holttestet magába záró sírnak nincs nyoma.
Legalább négyszer végeztek ásatásokat, képtelenség, hogy eddig semmit nem találtak. Néhány napja ismét ott jártam, beszéltem egy helyi magyar orvossal, Vadász Gáborral, akinek az édesapja az áldozatok egyike volt. Megpróbálja elérni, hogy legyen ismét kutatás, mert talán nyomokra bukkantak, ami lehetővé teszi, hogy pontosabban behatárolják a kivégzések helyét.
A könyv másik rétegében két valós sors fonódik egybe: a nagyanyjáé, a sárosdi Esterházy-birtokon élő Marittáé és a helybeli boltos zsidó család lányáé, Mandl Ágnesé. Maritta nem tudta feldolgozni, hogy Ágnest koncentrációs táborba hurcolták, a szüleit okolta ezért. Ágnes a világháború után Argentínában telepedett le. Ott kereste fel ön az akkor már 95 éves asszonyt és a családját. Milyen volt a találkozás?
Akkor szembesültem azzal, hogy a koncentrációs táborok áldozatainak semmilyen kézzelfogható emlékük nem maradt a múltjukból, mindennek hirtelen vége szakadt. Maritta naplója tele volt történetekkel a sárosdi világról, ami óriási érték volt Ágnes gyermekeinek és unokáinak. Ahogy az ő naplója is számomra, amiből a könyvemben is merítettem. Sárosdra is elmentünk együtt, meg akarták nézni, hol élt a családjuk. Kedvesek, közvetlenek voltak, de érzékeltették, hogy a köztünk lévő vonalat sem nekik, sem nekem nem lehet átlépni.
Az írás közben pszichoanalitikushoz járt, aki történetesen egy holokauszttúlélő fia. Miért vele osztotta meg a problémáit?
Fogalmam sem volt, hogyan írjak magamról, a családomról. A feleségem is pszichoanalitikus, az ő befolyására gondoltam, hogy ez jó ötlet. Olyan pszichoanalitikust kerestem, aki arra specializálódott, hogyan dolgozzák fel a fiatalabb generációk tagjai a családjukban történteket. Sokat hasznosítottam a beszélgetéseinkből, mindig kaptam fogódzókat, amelyekkel továbbléphettem, és megértettem bizonyos dolgokat, például hogy miért bőgtem végig az argentin utamat.
Nagyapjának tragikus sors jutott. A második világháborúban fiatalon a frontra került, majd tíz évet szovjet munkatáborban töltött. 1955-ben tért haza, és az 1956-os forradalom után Svájcba emigrált a családjával.
Életem egyik legkedvesebb, legszeretetreméltóbb embere volt, de mintha nem lett volna teljesen tisztában azzal, amin keresztülment. Olyan volt, mint aki soha nem nőtt fel; gyerekként ez szórakoztató, de a nagyanyámnak megnehezítette az életét.
Sok mindent meg lehet tudni a könyvéből az édesapjáról, viszont az édesanyjáról feltűnően hallgat. Miért?
Azt gondoltam, senkit nem érdekel az én személyes életem. A háború után kivándorolt zenészcsaládból származik az édesanyám, aki zongoraórákat adott. Édesapám vegyészmérnök lett, zürichi egyetemi tanulmányait Margit nagynéném finanszírozta. Olyan foglalkozást kellett választania, ami megélhetést ad; a hetvenes években a vegyészet keresett szakma volt, mint most az informatika. Szüleim Zürichben találkoztak, ahol az emigránsok nagyon összetartottak, kis közösséget alkottak. A bátyám, aki filmrendező, szeretne is egy filmet készíteni az ottani magyar közösségről.
Édesapja most Budapesten él. Miért költözött vissza?
Tizenhat éves koromban a szüleim elváltak. Édesanyám Zürichben maradt, édesapám, aki mindig hazafias érzelmű volt, szinte a rendszerváltás másnapján hazatért. Már Zürichben is állandóan magyar újságokat olvasott, naponta elment a pályaudvarra, és megvette a Malév-járatokkal érkező lapokat. Aztán egyszer csak probléma adódott a terjesztéssel, ezért az egyik barátjával vállalkozást hozott létre magyar könyvek és lapok terjesztésére. Főleg tudományos művekkel foglalkoznak, a washingtoni kongresszusi könyvtárnak is szállítanak.
Könyvében említi, hogy az édesapja kedveli Orbán Viktort. Elmondja, a magyar kormányfő mely kvalitásait találja vonzónak?
Ezt ő tudná elmondani. Eléggé másként gondolkodunk, nem osztom a meggyőződését, vannak vitáink, időnként elég élesek.
Újságíróként Washingtonból két lapot, a svájci Tages-Anzeigert és a német Süddeutsche Zeitungot tudósítja az amerikai elnökválasztásról. Mit tapasztal?
A magyarországihoz hasonlóak a viszonyok, két táborra szakadt az ország. Mindkettőnek megvan a bizalmatlanság és düh táplálta retorikája. Nincs átjárás: vagy az egyikhez tartozol, vagy sehová.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
