„Elképzelni sem tudom, hogy egyszer eljön az a világ, amikor az emberek már nem olvasnak”

Günter Grass szerint a műfordító munkája leginkább a suszteréhez hasonlatos: szinte vakon be tudja verni a stílust talán nem, de a járást, a viselés érzetét meghatározó apró faszögeket. Jól fogalmazott?

A lényegre tapintott: nagyon irodalmi meghatározás, de nehéz lenne cáfolni. A cipőkészítő mester és a fordító munkájában leginkább az a közös, hogy mindketten magányosak, és kevesek számára érdekes műhelyben hoznak létre valamit. Azok a bizonyos apró faszögek egyébként nemcsak jelentősen hozzájárulnak a cipő viselőjének a komfortérzetéhez, hanem tőlük függ, hogy a cipő nyikorog vagy recseg. Persze kérdés, kit érdekelnek ezek a finom neszezések, hiszen az emberek nagy része kényelmes, vulkanizált egyenlábbelit visel.

Több mint öt évtizede fordít angol és német nyelvű könyveket. A XX. század ötvenes éveiben, amikor az I. István Gimnáziumban érettségizett, gondolta volna, hogy így lesz?

Az iskolába, amelynek még szovjet szaga volt, mert ott működött azelőtt a Gorkij Iskola, legalsó középosztálybeli belső-zuglói gyerekek jártak. A családokra általában a nem túl magas intellektuális nívó volt jellemző, de valamiféle értelmesebb élet reményében mindenki nagyon nyomta a srácait. A fiúkat meg az hajtotta, hogy elnyerjék a magyartanáruk elismerését. Gombos Imre nagyvonalú, művelt, különös kisugárzású ember volt, a mítoszát csak növelte enyhe '56-os híre. Nagy része volt abban, hogy a negyvenes létszámú osztályból 37 diákot vettek fel az egyetemre. Művészettörténész akartam lenni, de oda nem jutottam be, az angol szakra viszont igen.

Benedek Marcell műfordítói szemináriumára járt. Hogy kell elképzelni egy ilyen szeánszot?

Feljártunk a Vércse utcai lakására. Benedek professzor, aki akkor már nagyon öreg és majdnem vak volt, a könyvtárszobájában üldögélt csergével letakart díványon, és hümmögve hallgatta, ahogy felolvastuk a munkáinkat. Angolul, németül és franciául egyaránt kiválóan tudott, ráadásul passzióból váltogatta a nyelveket. Engem azért kedvelt, mert gót betűket is tudtam olvasni, márpedig neki sok ilyen könyv volt a polcain.

Hiányoznak a hasonló rituálék?

Az irodalom mint finom kézművesipar a hatvanas években volt a csúcson. Az Európa Kiadóban kezdtem a pályafutásomat, még a New York-palotában. A zegzugos szerkesztőségbe, akár egy Szerb Antal-regényben, labirintusokon, titkos ajtókon, a hanyagság korai törmelékein át vezetett az út. Ha valaki nem tévedt el, majd áthatolt a cigarettafüstön, egy titkos társaság tagja lehetett, már ha befogadták. Ha kapott egy kávét, már-már biztos lehetett a dolgában. A New York-palota volt a csúcs, onnan csak lejjebb van. Ebben a társaságban ismerkedtem meg a nagyokkal, például Göncz Árpáddal is. Persze nagyszerű hely volt a Kossuth téri kiadó is, ahol igazi klubélet folyt – nem is tudom, mikor dolgoztunk –, de úgy is mondhatnám, hogy a teljes munkaidő folyamatos egyetemi szeminárium volt. Mindent ott tanultam meg az idősebb szerkesztő kollégáktól meg a bejáró kültagoktól – a fél magyar irodalomtól, mert a kiadó sokaknak biztosított szerény megélhetést, tekintet nélkül arra, kinek mi volt a politikai megítélése. Egyáltalán nem érvényesült a hivatalos rangsor.

A kiadók tele voltak spiclikkel. Nyilván az Európa sem volt kivétel.

Bizonyára, de ezzel nem sokat törődött az ember. Egymáshoz lojálisak voltunk, ez akkor az értelmiségi konszenzus része volt. A főnökeinkkel szemben volt egy kis tartózkodás, mert ők nem értelmiségiek voltak, hanem főnökök.

Itt született a Hemingway összes novelláját tartalmazó A jéghegy csúcsa is. Ez azért különleges könyv, mert ennyi fordítónagyágyú – Déry Tibor, Ottlik Géza, Réz Ádám, Sükösd Mihály – ritkán jön össze egy kötetben.

Ez a kötet hosszú évek alatt állt össze, aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Hemingwaynek a mosodacéduláit is érdemes kiadni, később lefordítottam mindazt, ami még nem volt meg magyarul: novellának minősített félbemaradt regényeket, riportokat, harctéri tudósításokat. Ma épp irodalmi félárnyékban van Hemingway, de én kevés munkát élveztem ennyire.

Az éppen 25 éve megjelent Amerikai psycho magyar változatát mindenki ismeri. Ez egy olyan katalógusregény, amelynek elolvasása után el se kellett New Yorkba utazni ahhoz, hogy valaki ott lehessen. Bret Easton Ellis mindent tudott a fölösleg felhalmozásáról, a kokainról, a bankkártyákról és a háttérben a fogyasztási szint értékmérőjeként megjelenő Donald Trumpról, de mit tudott ön?

Sokféleképpen lehet felépíteni egy kulisszát és szereplőit. Például ha a könyv Manhattanben játszódik, egy dúsgazdag kiadónak dolgozó fordító, miután bevásárolt Charivarinál, elmegy a Dean&Delucaba, és ott bedob egy marhahúsos szendvicset, csak hogy biztos legyen az ízében. Én ehelyett megpróbálom kitalálni, hogyan kell szólnia a szövegnek magyarul, vagy ha úgy tetszik, mit írt volna az író, ha tudna magyarul. Az első magyarul leírt szótól kezdve a kezemben van a sorsuk, és mire elkészül a fordítás, a szerzőnek már csak távolról van köze hozzá: ezek a könyvek ettől fogva magyarul léteznek. Amikor Budapesten járt a világszerte nagy presztízsű amerikai regényíró, Jonathan Franzen, akinek valamennyi munkáját lefordíthattam, a könyveire mutatva azt mondta nekem: ezek már a te műveid. Ő is fordít, így ha valaki, ő igazán tudja, mi fán terem a favágás.

Philip Roth, Poe, Malamud, Capote, Walter Scott, Norman Mailer, Cormac McCarthy, Agatha Christie és még sok író munkáját fordította. Kit miért szeret?

Truman Capoteban azt, hogy olyan, mint egy komisz ital, amelynek rendkívül magas az alkoholtartalma. Agatha Christie egy krémes, Cormac McCarthy – aki a vesszőt a ritmus és a dinamika első számú közellenségének tartja — olyan, mint egy véres vadhús. Az utóbbival nagyon megszenvedtem, elképesztően nehéz mondatokat ír.

Az olvasók nem lehettek ott az első betű leírásánál, de akár részesei lehetnek, amikor az utolsót papírra vetik. 2017-ben jön az első könyv, amelynek a szerzőjét Sokmindenkinek hívják. Egy olyan regényről van szó, amit 20 ezer könyv legjellemzőbb szituációiból, egy algoritmus alapján írtak. Mit gondol erről?

Azt, amit egyik hősöm, Patrick Bateman saját magáról: „Bárhonnan nézünk is engemet, nincsen nekem semmi értelmem.” A Google 18 éves, kistestvére, az igyekvő Google-fordító még ennyi sem, ezért elnézhető neki, ahogy viccesen gügyögve töri az összes nyelvet.

Lesz olyan fordítógép, amely kihalásra ítéli a könyves-bölcsész alfajt?

A tökéletes fordítórobotot még nem alkották meg, mert a kreátorainak előbb maguknak is meg kell bizonyosodniuk például arról, hogy egy whiskybe ejtett jégkocka loccsan vagy csobban. Az efféle dolgok az időjárás-jelentések és más haszonszövegek fordítására valók. Egyáltalán nem becsülöm le ezeknek a különös nyelvű, posztmodern szövegtesteknek a jelentőségét, sőt: azt gondolom, egy használati utasítás lépéseinek betartásával az emberek előbb jutnak sikerélményhez. Ha jól csinálják, az egyik eszközt csatlakoztathatják valamelyik másik eszközhöz, ami kielégítő fényt és hangot ad.

Most még látjuk magunk előtt azt az igazán olvasásbarát idillt, amint a feleségével – aki szintén szakmabeli: nyelvész – ülnek a nappaliban, teáznak vagy kávéznak, és közben eszmét cserélnek arról, hogy valóban szláv eredetű-e a nadrág szavunk. Milyennek képzeljük az olvasás nélküli világot?

Bármennyire szeretem is a könyvek szagát, a könyvészet alkotásait, a lapozás gesztusát, tudomásul veszem: vannak más olvasástechnikák. Azt pedig elképzelni sem tudom, hogy egyszer eljön az a világ, amikor az emberek már nem olvasnak. Ha így lenne, az olyan lenne, mint amikor az emberek még nem tudtak olvasni.

LIGETI NAGY TAMÁS