Bár elég hamar vált rettentő unalmassá minden egyes üzenettel rendelkező filmet Donald Trump hatalomra jutásához képest méricskélni, azért van abban egy komoly adag irónia, hogy A számolás jogát, amely gyakorlatilag az egyenlőséghez és az emberi jogokhoz intézett óda, egy nappal a píszígyilkos milliárdos elnöki beiktatása előtt mutatják be, legalábbis nálunk.

Biztosan ennek is köszönhető, hogy nagyon nehéz haragudni a filmre, amiért fogott egy tök jó és sokak számára valószínűleg ismeretlen sztorit, levitte a giccstenger partjára, és beküldte egy gyors mártózásra. Abban is biztos vagyok, hogy rengetegen szégyentelen Oscar-csalinak bélyegzik majd meg, amiért nemhogy egy, de legalább négy fekete színésznek adott lehetőséget megmutatni az óriási tehetségét – és akkor odáig már ne is merészkedjünk, hogy ebből a négyből három nő.

Pedig jó lenne, ha túl tudnánk jutni ezeken az ostoba előzetes megbélyegzéseken – várjunk csak, van erre egy szó. Előítélet?! Lehet, hogy a tavalyi meg a tavalyelőtti #OscarsSoWhite botrány teremtett egy olyan filmes kultúrát, amely több lehetőséget ad a fekete, latino művészek, sőt művésznők kibontakozásának, de ezt elkönyvelni a fehérekkel szembeni rasszizmusnak (higgyék el, sokan teszik ezt) bődületes baromság.

Intercom

Na, de a filmről.

Az űrprogramok történetéről meglehetősen sok jól ismert sztori kering: mindenki ismeri Gagarin, Tyereskova vagy Farkas Berci nevét, a legtöbben hallhattak az Apollo–13 kudarcáról, és az emberiség kollektív retinájába égett a Holdra szállás minden egyes képkockája is (a nagyszerű Stanley Kubrick rendezésében, ugye).

Valószínűleg még John Glenn neve is ismerősen cseng sokaknak (főleg miután 2016 őt is elvette tőlünk) – ő volt az első amerikai űrhajós, aki megkerülte a Földet. Például az ő sztorijáról írt nagyszerű könyvet egy bizonyos Tom Wolfe Az igazak (The Right Stuff) címmel, amelyből Philip Kaufman készített szintén zseniális filmet – ebben Ed Harris alakította Glennt. Amiről azonban már sokkal kevesebb szó esett, az a Glenn űrutazását lehetővé tevő fekete nők története.

Ez nem is csoda, hiszen egy jó darabig senkinek nem állt érdekében, hogy a legfehérebb, legférfiasabb gigaszervezet, a NASA egyik kulcsmomentumát olyanoknak tulajdonítsák, akiknek még saját mosdójuk sem lehetett a hivatal épületében.

Intercom

A számolás joga abban az időszakban, a hatvanas évek elején játszódik, amikor a hidegháború még fenyeget, a szegregáció még virágzik, de már felsejlenek a polgárjogi mozgalom első komolyabb hangjai. Ezen a ponton találkozunk három fekete nővel, akik ugyan vannak olyan szerencsések, hogy a NASA kutatói intézetében dolgozzanak, de annak egy elkülönített részlegén tették mindezt, ahol csak fekete matematikusnők munkálkodtak.

Számító nők, akiknek rengeteget köszönhetünk

Kik játszották el a komputer szerepét, amikor még nem voltak számítógépek? És mire volt használható „az emberi gép" kapacitása?

A három nő kivételes tehetségét ugyan nem firtatta senki, mégis mindhármuknak szembe kellett nézni egy-egy „főellenséggel”. A gyerekzseniből a NASA egyik legkiválóbb matematikusává vált Katherine Goble Johnson (Taraji P. Henson) egy rettegett főnök (Kevin Costner) alá kerül, az osztályvezető feladatát ellátó, de a munkát és a vele járó rangot meg nem kapó Dorothy Vaughannek (Octavia Spencer) egy arrogáns rasszista felettes (Kirsten Dunst) tesz keresztbe, a pajzson szó szerint rést találó Mary Jackson (Janelle Monáe) pedig mérnöki pozícióba szeretne kerülni a NASA-nál, erre viszont még nem volt precedens.

Theodore Melfi rendező (aki a 2014-es, Bill Murray-vel és egy kisfiúval meghatóan bohóckodó St. Vincenttel tűnt fel) forgatókönyve ebből az alapfelállásból pontosan azt hozza ki, amit mindenki vár, lépésről lépésre ki lehet találni az egész cselekményt, még akkor is, ha nem ismerjük a valós sztorit. Ez a legtöbb esetben negatívan kellene, hogy hangozzon, de az a báj, amit ez a hibátlanul összerakott szereplőgárda, illetve Pharrell Williams már-már gospelesen optimista, tapsikolós dallamai árasztanak, javarészt feledtet minden rossz érzést, amit a bátortalan, konzervatív forma kelthet bennünk.

Intercom

Taraji P. Henson az Amerikában óriásit futó zenés sorozat, az Empire főszerepe után most a nagyvásznon is megmutatta, hogy a nevét simán le lehet írni egy mondatban azzal, hogy star power, Octavia Spencer valamivel kevesebb játékidőben, de hozza azt a szintet, amivel Oscar-díjat nyert A segítségért, a soul/R&B-vonalon énekesként már bizonyított Janelle Monáe pedig a két erősen drámai karakter mellé egy kis könnyedséget varázsol az ellenállhatatlan aurájával. A Holdfénnyel nagy Oscar-esélyes Mahershala Ali és a jobb formáját mutató Kevin Costner mellett pedig még a bigbanges csávót (Jim Parsons) is jó látni nem ripacskodni.

Jó, azért azt nem lehet tagadni, hogy a készítők néha tényleg frissen élezett csákánnyal rohamozták meg a klisébányákat – amikor a fehér férfiakkal teli szobába belépve takarítónőnek nézik Katherine-t vagy amikor Hans Zimmer himnikus zenéjére egy egész terem rácsodálkozik a nő által egy nagy zöld táblára felvésett matematikai egyenletre, akkor azért mágnesként vonzza a tenyerünket az arcunk.

De semmi nem mutatja azt jobban, hogy milyen elképesztő moziélményt nyújt A számolás joga, mint amikor Kevin Costner feszítővassal esik neki a „színes bőrű nők” feliratnak a vécéajtó felett, a lenézően ironikus röhögés helyett bőszen mosolygunk, és legszívesebben YG slágerére pacsiznánk végig mindenkivel a teremben.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!