Mivel rögtön az első hangosfilm egy musical volt (A dzsesszénekes, 1927), mondhatni, korán ráéreztek Hollywoodban a két művészeti ág közös potenciáljára, de tíz évet kellett várni arra, amíg az egész koncepciót üzleti nyelvre is lefordították. Azon meg sem lepődünk, hogy Walt Disneyék ugrottak rá először: a filmtörténet első hivatalosan is megjelent soundtrackjét (vagyis a filmben elhangzó zeneszámokat összegyűjtő lemezét) 1938-ban adta ki az RCA, a Hófehérke és a hét törpe című rajzfilm dalaival.

Ahogy a legutóbb tárgyalt score-ok (a filmhez komponált kísérőzenék) legnagyobbjai, úgy gondosan szelektált popdalok is festettek már alá olyan ikonikus jeleneteket, amely során elválaszthatatlan egymástól a kép és a zene. Ki tudja, ugyanolyan hatásos lenne-e a Diploma után a Simon & Garfunkel-dalok nélkül, mit érne a Ponyvaregény táncjelenete, ha nem Chuck Berry szólna alatta, emlékezne-e még valaki a Rocky III-ra, ha nem az Eye of the Tigerrel kezdődött volna?

És mivel a megjelent zenékhez való hozzáférhetőség az utóbbi évtizedek során jelentősen javult, egy dalválogatás-lemez kiadása pedig a film és a zenei előadó közt win-win helyzetet produkál, közönségfilmben és szerzői függetlenfilmben egyaránt hódít a soundtrack-szemlélet.

A 2000 óta megjelent filmek soundtrackjainek rangsorolása során mi is meglepődtünk, milyen erős az utóbbi 17 év felhozatala. Előzetesen szinte biztosra vettük, hogy olyan óriások, mint Martin Scorsese vagy Richard Linklater filmjei ott lesznek a listán, de előbbitől a szokásos Rolling Stones-on kívül celtic punkot is bevető A tégla és a blues-központú, de az italodiszkóval is eljátszogató A Wall Street farkasa, utóbbitól pedig a magyarázatra nem szoruló Rocksuli, a nosztalgiabomba Sráckor és a hetvenes években elmerülő Everybody Wants Some!! is lemaradt.

Ugyan Greta Gerwiget bármeddig el tudnánk nézni, amint David Bowie-ra futkározik New York utcáin, a legtöbb filmmel esélyes Noah Baumbach művei (A tintahal és a bálna, Margot az esküvőn, Frances Ha, Mistress America) kioltották egymást. Edgar Wright hiánya is fájó pont – a Scott Pilgrim a világ ellen a végsőkig küzdött –, de a McDonagh fivérek filmjei (A hét pszichopata, War on Everyone) és Woody Allen válogatásai (Éjfélkor Párizsban, Blue Jasmine) közt is addig tétováztunk, amíg beelőzték őket mások.

Nem kaptak elég támogatást a 25-höz a musicalek (Táncos a sötétben, A nyomorultak és a score-ok közt már magasztalt Kaliforniai álom), a viccesnek készült, mégis vicces zenés filmek (Felhangolva és a South Park készítőinek poszt-9/11 bábfilmje, az Amerika Kommandó: Világrendőrség, olyan patrióta slágerekkel, mint az America F*** Yeah vagy a Freedom Isn't Free) és a szégyentelenül tökéletes nosztalgiabombák (Non-stop party arcok, Sráckor) sem.

Néhány olyan előadó is a vonal alatt találta magát, akik külön soundtracket áldoztak egy-egy filmnek, például Alex Turner (Submarine), Billy Corgan (A por), az N.W.A (Straight Outta Compton) és a Soulwax (Belgica). És bár a franciák két filmmel is ott vannak a végleges listán, az Életrevalókat és a Szemünk fényeit már muszáj volt kihagyni, ahogy a svédek zseniális gyerekpunkját (Mi vagyunk a legjobbak!) vagy a hazai büszkeséget, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan őrülten fülbemászó filmzenéjét is.

25. Ifjúság (Youth, 2015)

Az olasz Paolo Sorrentino félelmesen pontosan bánik a zenével. Oscar-díjas filmjében, A nagy szépségben egyszer még dübörgő house festi alá a cirkuszba illő bulijelenetet, aztán olasz áriák és vérfagyasztó templomi kórusok erősítik a lenyűgöző képek hatását, Az ifjú pápa pedig már a Jimi Hendrixet idéző főcímzenéjével elkábít. Első amerikai filmje, az Ifjúság akkor működik a legjobban, amikor a zene van a központban: a You Got the Love-feldolgozás a nyitójelenetben, a Mark Kozelek-dalok, a teljesen bolond Paloma Faith-klip és persze a libabőrözős finálét aláfestő, Oscar-jelölt Simple Song #3.

24. Anyádat is! (Y tu mamá también, 2001)

Alfonso Cuarón ugyan a klasszikus filmzenékkel is mesterien bánik (a Harry Potter és az azkabani fogolyért Oscarra jelölték John Williamset, a Gravitációért Steven Price meg is nyerte a díjat), a dalválasztásai sem utolsók. Az ember gyermekében egy King Crimsont és egy Aphex Twint is a megfelelő pillanatban húzott elő, de hazai remekművében még nagyobb teret engedett a zenének. A latin zenék mellett (a tengerparti jukebox-jelenet felejthetetlen) olyan lehetetlen választásai voltak a road tripre, mint Eagle Eye Cherry, Brian Eno és Frank Zappa, és mind működött.

23. A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy, 2014)

Tipikus példája annak, amikor a filmzenéről is minimum annyit beszélnek, mint magáról a moziról. A galaxis őrzőiben feltűnő válogatáskazi, az Awesome Mixtape nem csak a kazetta visszatérésének ágyazott meg, de ahogy arra többen is rámutattak, a főszereplő, Peter Quill életét is elmeséli a fő sztori mellett a hetvenes évek legnagyobb slágereivel.

22. A világ legjobb apukája (World's Greatest Dad, 2009)

Robin Williams utolsó igazán jó filmszerepében egy olyan férfit játszott, akit a fia öngyilkosságának szexuális jellege (a 15 éves srác halálra fojtja magát egy önkielégítési módszer során) miatti szégyenérzet arra késztetett, hogy sima akasztásnak álcázza a történteket, az általa írt ál-búcsúlevél pedig végre meghozza neki azt az irodalmi elismertséget, amire úgy vágyott. Elég sötét cucc, pont ezért működnek benne az olyan dalok, mint a Don't Be Afraid You're Already Dead vagy az I Hope I Become a Ghost, de még az Under Pressure sem tűnik elcsépeltnek.

21. Eden (2014)

A francia Eden volt az első komolyan vehető, szívvel-lélekkel készített fikciós film az elektronikus zenéről, egy a zenében megtalált, majd elvesztett hedonista lélekről. A soundracket természetesen a francia house, pontosabban a garage műfaj gyöngyszemei és diszkó-klasszikusok uralják. De sokat elmond a film hangulatáról, hogy míg film első felét a Daft Punk első nagy klasszikusa, a Da Funk, addig a második részét már a robotduó melankolikus, kevésbé ismert dala (Veridis Quo) írja le a legjobban.

20. Llewyn Davis világa (Inside Llewyn Davis, 2013)

Carter Burwell zenéje túl jól illeszkedik Coenék világához, úgyhogy érthető, hogy a tesók ritkán helyezik előtérbe a soundtracket a klasszikus filmzenével szemben. Ha mégis így döntenek, akkor viszont nem fogják vissza magukat: a 2000-es Ó testvér, merre visz az utad? a bluegrass és a gospel irányába vitte el a folkot, a Llewyn Davisben viszont a műfaj hatvanas évek eleji, énekes-dalszerzői hullámát ragadta meg. A Bob Dylannel is dolgozó T Bone Burnett segítségével összeállított válogatásban főleg tradicionális balladák hangzanak el Oscar Isaac, Justin Timberlake és a többiek előadásában, de a Please Mr. Kennedy című eredeti darab legalább olyan fülbemászó.

19. Egy különc srác feljegyzései (The Perks of Being a Wallflower, 2012)

Ez a kilencvenes évek elején játszódó film az egyik legérettebb felnövéstörténet az utóbbi évekből, de ez a zsáner megköveteli az ütős soundtracket – a saját regényét adaptáló Stephen Chbosky pedig e téren sem vallott szégyent. Leginkább a nyolcvanas évek végén befutott vagy akkor menőnek számító zenekarok kaptak hangsúlyt a filmben, így a New Order, a The Smiths, a Sonic Youth, a The Samples vagy a Cocteau Twins egy-egy száma is felcsendül, a legjelentősebb pillanatot viszont hogy-hogy nem David Bowie generálja: a Heroes tökéletes aláfestése a felszabadult kocsikázásnak.

18. Donnie Darko (2001)

Naná, hogy a nyolcvanas évek már megint: ahogy sok, a listánkban szereplő film esetében, a Donnie Darko is az ezredforduló után (és látva a Stranger Things sikerét, azóta is tartó) felerősödő nosztalgiára alapozott. Méghozzá a korszakon belül is a sötétebb gitárzenékre, az Echo & Bunnymenre, a Joy Divisionre. Arról nem is beszélve, hogy a Mad Worldből újra óriási slágert csinált a film körüli kultusz.

17. Amerikai botrány (American Hustle, 2013)

Nem véletlenül hasonlítják David O. Russell stílusát Martin Scorsesééhez: a jellegzetes, örökmozgó beállítások mellett a filmzenéről alkotott elképzelésük is hasonló. Ez is leginkább a legscorsesésebb Russell-filmben, az Amerikai botrányban ütközik ki: Tom Jones, Elton John, Duke Ellington és az Electric Light Orchestra is ad egy-egy olyan dalt, amelyet mesterien illesztettek az adott jelenthez, de itt nincs kérdés, Jennifer Lawrence takarítását a Wings Live and Let Die-jára semmi sem veri.

16. Képzelt szerelmek (Les amours imaginaires, 2010)

Xavier Dolanről lehet tudni, hogy zenében szeret megalomán lenni, és képes egy giccses, ronggyá játszott számot új kontextusba emelni, vagy épp modern elektronikát keresztezni Bach-hal és Wagnerrel. A Képzelt szerelmekben érezhetően az egy tőről származó The Knife és a Fever Ray adta az alaphangot, de a szinte már parodisztikusan videoklipszerű filmben kanadai slágerekhez is szívesen nyúlt a rendező.

15. Sing Street (2016)

Dublin, nyolcvanas évek, mindenki Angliába vágyik, a helyzet kilátástalan, és még a szülők is egy bigott iskolába iratnak. Még jó, hogy az egyetlen kiutat a környék legizgalmasabb lányának meghódítása jelentheti. És még jó, hogy ehhez a legkézenfekvőbb, de legrizikósabb megoldást választod: dalokat írsz a Cure, Bowie és a Duran Duran bűvöletében, és lemosod a pályáról a borzalmas ízlésű riválisokat.

14. Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople, 2016)

Az új-zélandi Taika Waititi filmje a tavalyi indie-felhozatal egyik legjobbjaként került rá az év végi listánkra. A Flight of the Conchords társasággal elég jó kapcsolatot ápoló Waititit természetesen zeneileg sem kellett félteni – amikor például rájöttek, hogy a büdzsébe nem fér bele a Happy Birthday jogdíja, írtak inkább egy sokkal menőbb szülinapi dalt, de a Moniker eredeti dalai közt számos zseniális darabot találunk. A montázsok aláfestése is kiemelkedőre sikerült, hol Nina Simone, hol Leonard Cohen kíséretében:

13. Út a vadonba (Into the Wild, 2007)

Eddie Vedder belemászott a film alapját szolgáltató könyv szerzője, Christopher McCandless fejébe, hogy olyan dalokat írjon, amik a nézőket is vezetik a főszereplő hely- és hangulatváltoztatásai között. Ha csak végighallgattad a filmzenét, valójában már láttad is a filmet.

12. Elveszett jelentés (Lost in Translation, 2003)

Sofia Coppola Tokióban játszódó drámája csak még nagyobb darabot szakít a szívből azzal, hogy Bill Murray és Scarlett Johansson karaktereinek egymásra hangolódását shoegaze-számokkal mélyíti. Hiába sokszínű a filmzene, a The Jesus and Mary Chain és a My Bloody Valentine melankóliája minden mást háttérbe szorít.

11. Adventureland (2009)

„Sometimes I feel so happy / but mostly you just make me mad” – hát nem erről szól az egész a kamaszkor? A véget nem érőnek tűnő érzelmi hullámvasútról, az izzadó tenyerekről, bénázásokról, zavarodottságról? Az utolsó még nem felnőttként megélt nyár történetét elmesélő Kalandpark filmzenéje már pofátlanul slágeres, olyan előadókkal, mint Bowie, a Velvet Underground, telis tele a 80-as évek legjobb pillanataival. The Jesus and the Mary Chain, The Replacements, The Cure – ezektől  a zenéktől ki ne akarna abba az örökre belénk ivódó nyárba visszatérni?

10. Blöff (Snatch, 2000)

Az egykor a brit Tarantinónak kikiáltott Guy Ritchie receptje egyszerű volt, ezért eleinte működött is: sűrítsünk bele minél több különc karaktert egy nyakatekert, de vicces történetbe, adjunk a szájukba könnyen idézhető párbeszédeket, és az egész alá keverjünk ikonikus zenéket. Már A ravasz, az agy... olyan finomságokat tartogatott, mint a Stooges, James Brown vagy a Stone Roses, ahogy később a Spíler Clash-orgiája is élvezhető volt, de a legjobb válogatás a Blöffnek jutott. Az Oasisre vágott bokszjelenet, a nyúlfuttatás house-ra, a Tyrone-jelenetben elhangzó zenék, és persze a Massive Attack esete a lángoló lakókocsival:

9. Egyszer (Once, 2007)

Az alig több mint százezer euróból készült ír zenés film egészen más lett volna, ha John Carney rendező (igen, ő két filmmel is felkerült a listára) eredeti elképzelése megvalósult volna: ugyan Glen Hansardot kérte meg, hogy írjon dalokat a filmhez, de Cillian Murphy játszotta volna a főszerepet. Murphy viszont nem birkózott meg Hansard technikailag profi szerzeményeivel, így maradt a kis büdzsé, az intim hangulat és a két zenész, Hansard és a cseh Markéta Irglová, mint főszereplő. A végeredmény: 23 millió dolláros bevétel, egy Oscar-díj a Falling Slowly című számért, és olyan felejthetetlen dalok, mint a Lies, a When Your Mind's Made Up vagy a képpel együtt tökéletes Say It to Me Now:

8. Drive (2011)

A Drive 2011-ben telibe trafálta a hideg, mégis érzelmes szintipop nagy visszatérését  a mainstreambe. Ha ez a film nincs, aligha kattan rá a fél világ a Chromatics-ra, Kavinskyra, a College-re. Egy anekdota szerint a rendező Winding Refn és Ryan Gosling Los Angelesben furikáztak még a film előkészületei miatt, amikor a rádióban megszólalt a Real Hero, és onnantól egyértelmű volt, milyen zenei aláfestést kap a félig ember, félig autó főhős sztorija.

7. Juno (2007)

Az előző évtized egyik legnagyobb hatású filmjének elemei máig visszaköszönnek a fiatalokról szóló függetlenfilmekben, de ezt a kötöttpulcsis-egyszálgitáros hipszter soundtracket már csak egy jó adag iróniával vállalnák be a mai filmesek. Pedig Jason Reitman rendező majdnem glamrock-rajongót csinált Junóból, de Ellen Paige jobban ráérzett a karakter ízlésére: Buddy Hollytól és a The Kinkstől a Velvet Undergroundon keresztül eljutunk Cat Powerig és a Belle & Sebastianig is, de az egészet Kimya Dawson és különböző indie-zenekarai irányítják, még ha olykor a főszereplők előadásában is:

6. Pop, csajok, satöbbi (High Fidelity, 2000)

Ha valaha készítettél valakinek válogatáskazettát, ha azt gondolod, hogy egy playlisttel történetet tudsz elmesélni, ha kicsit hosszabban beleszagoltál már egy használt vinylbe, érteni fogod, hogy miről szól ez a film, és miért tökéletes pillanat, amikor a megszólal a The Beta Band Rob Gordon boltjában.

5. Kill Bill 1-2 (2003, 2004)

A többi rendező filmjei kedvéért nemcsak kihagytuk a szintén zseni Halálbiztos- és Becstelen brigantyk-filmzenéket, de a Kill Billeket is egybe vettük, pedig Tarantino és RZA két közös válogatása közt éles a határ. Az első film Nancy Sinatrával nyit, és olyan filmzeneszerzőktől nyúl, mint Luis Bacalov vagy Bernard Herrmann, miközben maximumon pörgeti a távol-keleti vonalat is, csajbandával és táncdalslágerrel egyaránt. Másodjára sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a western, jöttek a Morricone-témák, de volt ott Johnny Cash, Malcolm McLaren, és még Robert Rodriguez zenekara is beszállt egy régi mexikói nóta rockverziójával.

4. Tenenbaum, a háziátok (The Royal Tenenbaums, 2001)

Mintha Wes Anderson csakis a sebezhetőségről szóló kedvenc dalai között válogatott volna, hogy ezzel árnyalja a film különc humorát. Elliot Smith, Nick Drake, Nico vagy Paul Simon, a poptörténelem legtitokzatosabb, legzárkózottabb előadói sorakoznak fel Anderson szinte az utolsó kockáig kielemzett családtörténetében, ami után mi is egy szobában felállított sátorba vonulnánk el a világ elől.

3. Marie Antoinette (2006)

Az Elveszett jelentés után Sofia Coppola gyakorlatilag azt csinálhatott, amit csak akart, ennek megfelelően egy eléggé megosztó filmmel követte mesterművét. A 18. század végén játszódó film Mária Antónia királyné dekadens életének részleteit meglehetősen stilizáltan és modernizáltan mutatta be, ehhez pedig olyannyira illett a Vivaldi-féle korhű zenék mellé újhullámos, poszt-punk dalokat keverő soundtrack, hogy kisebb trendet indított az anakronisztikus filmzenék terén. New Order, Siouxsie and the Banshees, The Strokes, The Cure – ekkora nevek mellett is a Bow Wow Wow egyik dala passzolt talán legjobban a hozzá rendelt jelenethez:

2. Majdnem híres (Almost Famous, 2000)

Elég nagy fiaskó lett volna, ha pont egy olyan film soundtrackje nem sikerül jól, ami a zene iránti megszállottságról és a rock hőskoráról mesél. A Majdnem híresben szinte alig van jelenet, ami alatt ne szólna zene, így aztán a The Who, a Led Zeppelin, az MC5, Jimi Hendrix vagy a Deep Purple simán elintézi, hogy jó ideig szabadjára engedjük magunkban a zenészek közelében lebzselő kamasz rajongását.

1. Django elszabadul (Django Unchained, 2012)

A sorozatos Morricone-újrahasznosítás után, de még a Maestróval való közös munka előtt felbecsülhetetlenül hangzott egy Tarantino-western ígérete. A Django elszabadul soundtrackje pedig tökéletesen tükrözi, honnan merített a rendező. A rabszolga-felszabadítás témája a fekete kultúrát, így Rick Rosst, RZA-t és egy James Brown/2Pac mash upot is hozott magával; a folkos sztori miatt Jim Croce és Richie Havens is jó helyen volt; és persze a létező filmzenék közül is különös érzékkel válogatott – Morricone és az eredeti Django főcímét is szerző Bacalov mellett Jerry Goldsmith és Riz Ortolani sem úszta meg, de még Az ördög jobb és bal keze témáját is beemelte.

Ami viszont igazán szokatlan volt a Django elszabadul soundtrackjében, az az, hogy Tarantino először íratott eredeti, önálló slágerként is kvalifikáló popdalokat egy filmjéhez. Így nemcsak John Legend vagy az olasz Elisa (akinek Morricone írt dalt), hanem például Anthony Hamilton és Elayna Boynton vadiúj dalai miatt is érdemes volt megszerezni ezt a filmzene-lemezt.

Sound & Vision 1: A legjobb filmzenék az ezredforduló óta

Visszanézve az elmúlt 16 évre, simán kijelenthetjük, az eredeti filmzene aranykorát éli 2000 óta. Igazi filmzenemágusok futottak be és egyre több műfaj (pop, rock, jazz, hiphop, elektronika) képviselői próbálták ki magukat a mozi világában. A szerintünk legjobb 25-ben így akad igazi filmzenesztár (Clint Mansell, Hans Zimmer, Ennio Morricone) és kevésbé ismert formáció munkája is.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!