Ő volt valószínűleg a valaha élt legismertebb neurológus-pszichiáter, köszönhetően annak, hogy nem csak e tudományokat forradalmasította hosszú praxisa során, hanem kalandos életét és szakmai tapasztalatait tizenhárom, a nagyobb nyilvánosságnak szánt kötetben – egyebek közt Az elme szeme, a Zenebolondok, A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét, Az antropológus a Marson – meg is írta. A legtöbben pedig onnan ismerhetik a 2015-ben 82 éves korában elhunyt orvos-írót, hogy az Ébredések című könyvéből Robert De Niro és Robin Williams főszereplésével Oscarra jelölt film is készült.

És akkor jöhet a nagy közhely: Sacks élete maga is egy kész regény. A tételt önéletrajzával bizonyítja, amelyben belepillanthatunk az állandó szabadságvágy, kíváncsiság, tudásvágy által hajtott életébe, amely időnként veszélyes önpusztításokat, máskor zseniális tudományos felfedezéseket eredményezett.

Nem lehetett "normál orvos"

Jómódú, brit zsidó családból származott, szülei orvosok voltak, ő maga is egyenes pályán indult el ebbe az irányba, de Oxfordban már időnként kiderült, hogy bár az esszékben verhetetlen, a tárgyszerű vizsgákon nem szárnyal eléggé. Visszaemlékezése szerint az anatómiavizsgán az egyik legrosszabb eredményt írta, s ez annyira elkeserítette, hogy kedvenc kocsmájában keresett vigaszt. Négy-öt korsó sör után azonban elhatározta, hogy megpróbál elnyerni egy ösztöndíjat. A részegek bátorságával bedülöngélt egy terembe, ahol már zajlott a vizsga, leült egy asztalhoz, és két órán keresztül írt, majd lelépett. Másnap kiderült: megnyerte a vágyott ösztöndíjat.

Később marasztalták Oxfordban, de nem igazán érezte ott jól magát. Nyughatatlansága nem engedte meg, hogy kikövezett pályán mozogjon, és az legyen, amire látszólag rendeltetett: "normál" orvos.

"A szavai életem java részében ott kísértettek"

Ebben az is szerepet játszott, hogy bár kezdetben bizonytalanul, de ráébredt, hogy a saját neméhez vonzódik. 18 éves korában apja elérkezettnek látta az időt, hogy rákérdezzen: "Nem kedveled a lányokat?". A válasz az volt, hogy: "Nincs velük semmi baj." – "Inkább a fiúk tetszenek?" – "Igen, de ez csak egy érzés. Még sosem csináltam semmit ez ügyben."

A hírre anyja kijelentette, hogy "Undorító vagy, bárcsak meg se születtél volna". Később megenyhült ugyan, de örökre megmaradt egy fal közöttük. "A szavai életem java részében ott kísértettek a lelkemben, és nagy szerepet játszottak abban, hogy bűntudat töltött el ahelyett, hogy szabadon és örömteli módon éltem volna meg a szexualitásomat."

A kötetben nyíltan beszél erről is, későbbi kalandjairól is, bár nem hangsúlyozza igazán magánélete ezen aspektusát. Annyiban viszont mindenképp fontos volt, hogy Anglia elhagyásában ez is közrejátszott nála. "Az ötvenes évek Londonjában nem volt könnyű és veszélytelen vállalt és gyakorló homoszexuálisnak lenni" – írja. Büntetendő volt, állandó zaklatásnak tette ki magát az ember és még az is előfordult, hogy a "bűnöst" kémiai kasztrálás alá kényszerítették. E mellett a sorkatonai szolgálat sem vonzotta, és skizofrén bátyja elől is "menekült" – úgyhogy 1960-ban elhagyta Angliát.

Szelíd motoros

És innen kezdődik igazán a Mozgásban. Talán Jack Keruac Útonjához hasonlítható leginkább Sacks harmincas éveinek leírása. Elsősorban motoron, de időnként tehervonatra felugorva vagy stoppal beutazza Kanadát, majd Amerikát. Kipróbálja (természetesen: végül is a hatvanas évek Amerikájáról van szó!) a drogokat. Izgalmas naplót vezet barangolásairól (is), amelynek egyes részleteit meg is osztja az olvasókkal.

Közben útjai végén különböző neurológiai, pszichiátriai intézetek, klinikák várják, ahol vad élete ellenére egyre jobban odafordulhat a betegekhez. Figyeli őket is, magát is. A rejtélyes betegségekkel élők reakciói a különböző kezelésekre, a saját drogfüggősége és az attól való keserves megszabadulás éppúgy fontos orvosi tapasztalat számára, mint amikor egy későbbi magányos norvégiai útja során viccnek vette a "Vigyázz bika!"-táblát, és a feldühödött állat elől menekülve elesik, maga alá csavarodik a lába, és alig bírja elvonszolnia magát a segítségig. A majdnem végzetes kaland leírása a Mozgásban lapjain is egy kész orvosi és pszichológiai esettanulmány – de ez alapján írta Sacks a Fél lábbal a földön című kötetét.

A baleset egyébként más szempontból is fontos Sacks életében, mint írja, az incidens megajándékozta a sebezhetőség és halandóság érzésével, amit korábban nem igazán tapasztalt. Elővigyázatosabb lett, középkorúvá érett.

Ez előtt még magától értetődően bevállalta például, hogy kipróbál – nem veszélytelen módon – olyan szereket, amiket a Parkinson-kórosok szednek, hogy jobban megértse, min mehetnek keresztül e betegek. Vagy majdnem részt vett egy "Angyalpor"-bulin (szerencsére elkésett), látta, milyen hatással van a szer a társaságra – azonnal mentőt hívott, életeket mentett. Ezek számára mind-mind orvosi megfigyelések, és addigra már sajátos irodalmi alapanyagok is egyben.

Ébredések

Sacks legismertebb felfedezése, az Ébredések című – konkrét esettanulmányokat magában foglaló – könyvében leírt gyógymód, amelyet a New York-i Beth Abraham kórházban dolgozott ki. Ide egy rég elfeledett, az 1920-as években előforduló betegség (encephalitis lethargica) "élőhalott" betegeit dugták, akik már évtizedek óta képtelenek voltak egyedül mozogni vagy bármit tenni. Egy akkor még kísérleti szer, az L-dopa hatására azonban – nem csak fizikai, hanem intellektuális és érzelmi síkon is – csodás "ébredéseket" ért el náluk Sacks.

A Mozgásban mellesleg bepillantást enged Robert De Niro és Robin Williams színészi felkészülésébe is, akik a kötete alapján forgatott film főszereplői voltak. "Soha nem láttam még színészt ilyen behatóan tanulmányozni az alakítandó figurát, ilyen kutatómunkát végezni, aminek eredményeképpen a színész teljesen azonosul a szerepével" – írja későbbi barátjáról, de Niróról. Elmentek a kórházba, ahol a színész órákon át beszélgetett a betegekkel, hangfelvételeket is készített, amit aztán hetekig tanulmányozott. Az egyik beteg úgy nyilatkozott, hogy Robert De Niro szinte belelát, annyira figyel rá.

Robin Williams pedig magát Sacksot alakította, így megkérte, hogy elkísérhesse őt a kórházba, hogy munka közben láthassa. Rá néhány nappal "Robinból kirobbant valami, ami a kórteremben történtek visszajátszása volt: tökéletesen utánozta a páciensek hangját és stílusát. Magába szívott mindent, a sokféle hangot, a párbeszédeket, majd visszajátszotta őket."

Mozgásban tartották

"Ő egy sokkal jobb író, mint orvos" – mondta számos kollégája Sacksra egyre nagyobb irodalmi sikerei után. Azt is felhánytorgatták neki, hogy csak használta a pácienseit, hogy "összetévesztette a betegeit az irodalmi pályafutásával". Sacks ezeket visszautasította.

E mellett kreatív gyógyítási ötletei sem mindig arattak sikert a jól bevált gyakorlathoz képest, ezért sorra konfliktusai voltak a többi professzorral – ez is állandó mozgásban tartotta Sacksot. És persze az is, hogy folyamatosan kihívásokat keresett. Hol a motorozásba, hol súlyemelésbe, úszásba veti be magát, hol egy-egy könyv vagy nagy találkozás nyomán keres új szellemi kalandokat. (Aminek a vége általában egy újabb kötet.)

Ha épp egy amnéziás zenésszel találkozott, aki semmire nem emlékezett a felnőtt életéből, sőt pár másodperc múlva mindent elfeledett, mégis orgonán kiválóan játszott és kórust vezényelt, elkezdte foglalkoztatni a zene és az agy kapcsolata, és a "neuramuzikális" témákból megszületett a Zenebolondok. Volt, hogy a siketek jelnyelv-elsajátításának agyi folyamatait tanulmányozta. Ez utóbbi esetén arra jött rá, hogy a siket szülők jelnyelven "gügyögnek" a babájukkal, éppúgy, ahogy a halló szülők ezt szóban teszik, s így mindkét esetben párbeszédes formában sajátítják el a nyelvet a gyerekek. De ha valaki semmilyen nyelvet nem sajátít el az első 3-4 évben, később már bármilyen nyelvet nagyon nehéz lesz. Azaz a siket szülők siket gyermeke e szempontból jobb helyzetben van, mint például a halló szülők siket gyermeke, mert utóbbi igazi nyelv ismerete nélkül cseperedik fel, hacsak nem kerül már az első évben jelelő közösségbe. Sacks mindennek az agyi folyamatait vizsgálta – és természetesen írta meg.

A rák is irodalmi alapanyag lett

A hetvenes éveiig semmilyen komoly egészségi panasza nem volt, 2005-ben azonban "hirtelen és drámai módon" megjelent szerveztében a rák, egy melanóma formájában a jobb szemén. Ő is halálos ítéletként fogadta a hírt, de mint írja, lenyűgözték azok a vizuális jelenségek, amik megjelentek, ahogy a retináját apránként felzabálta a tumor, illetve a kezelések. Egy idő után jobb szemére meg is vakult, ám ez újabb heurisztikus megfigyeléstett lehetővé számára. "Neurológusként ezek a jelenségek lenyűgöztek, mivel átfogó képet adtak arról, hogyan működik (vagy éppen nem működik, hibázik az agy), amikor az érzékekből érkező input elégtelen vagy abnormális." Az élmény egy újabb kísérlet volt önmagán, és naná, egy újabb könyv született belőle: Az elme szeme.

Végül e betegséget (látszólag) legyőzte, 2015-ben bekövetkező halálát májrák okozta.

A Mozgásban végén a már nagyon beteg, de a betegségében is tulajdonképpen tudományos élményt találó, és egyben a való életben is egy íróban új kapcsolatra és szeretetre lelő Sacks arról elmélkedik, milyen fontos volt neki az írás (mintegy ezer naplót írt 14 éves korától), ez számára az önmagával folytatott diskurzus nélkülözhetetlen formája volt.

Volt tehát alapanyag a Mozgásban összeállításához, amely egy lenyűgöző elme életének izgalmas, fordulatos leírása, egyben betekintés az emberi psziché működésébe.

A kötetet a HVG Kiadó adta ki 2017-ben.