Nem kell messzire mennie. Csak Pozsonyig. A Szlovák Nemzeti Színházban ugyanis repertoárdarab, legközelebb, minő véletlen, október 6-án játsszák. No, és október 8-án, Koppány napján. Sőt: 1938. október 8-án „a magyar kormány rendkívüli ülésén hozott határozatában a csehszlovákiai területeket ’nem történelmi, hanem etnikai alapon’ követeli vissza; Pozsony legyen szabadkikötő, Kárpátalján tartsanak népszavazást”. Majd október 26-án ismét műsorra kerül Pozsonyban az Esterházy-dráma, napra pontosan 78 évvel az után, hogy a nemzeti szocialista Jozef Tisót a Szlovák Köztársaság elnökévé választották.

A műsorrend mint történelmi emlékezet.

A Mercedes Benz az írói műfaji meghatározás szerint történelmi revü két részben, amelyet E. P. a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére írt meg. Több jelenet felbukkan benne régebbi írásaiból, főleg a Harmonia Caelestisből, jókat lehet derülni és tűnődni, hogy ki kuruc és ki labanc, és milyen kontextusban. Olykor azon is, ki szlovák és ki magyar, különös tekintettel az Esterházyakra, akik mind Galántán születtek. Vagy nem.

Szlovák Nemzeti Színház

Gróf: Volt egy ősöm, egyébként itt a környéken született, Galántán. Ügyvéd: Ezek mindig Galántán születnek. Nagy ügy, mondhatom. Mintha Galánta volna a világ közepe.

Galánta a trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye járási székhelye volt, 1938-ban Magyarországhoz csatolták. Majd 1945 után a magyar lakosság felét kitelepítették onnan. Ebből a távlatból különösen szépen szólnak a diskurzusok.

Gróf: Előre, fiaim, előre magyarok!  Magyarok? (csönd) Szlovákok. Szlovákok? (csönd) Osztrákok. Osztrákok? (csönd) Törökök. Törökök?
Lucifer: Na, most hogyan tovább? Oroszok? Azt azért mégse. Mindenki? Akkor ki marad otthon? És főleg ki az ellenség?

Békekötésre a színház különösen alkalmas.

A Szlovák Nemzeti Színház történetesen a Magyar Dráma Napján mutatta be a Pesti Színházban a Mercedes Benzt, szlovákul (naná!) és láss csodát, az alapvetően verbális humorral operáló darab valamennyi poénja ült. Leszámítva azokat, amelyeket a feliratozó nem tudott követni, vagy elkapkodott, vagy olvashatatlanul gyors tempóban pörgetett. De annyi baj legyen. Végül is tíz perc alatt mindenki megtanult szlovákul. Vagy esterházyul.

A darab – amelyet felolvasó színházi keretekben már bemutattak Budapesten, és akkor még a szerző is jelen lehetett – arról szól, hogy van egyrészt Az ember tragédiája, mert az igazán nagyon van, még idézni is érdemes belőle – hol bejön, hol nem, dicséretére s szégyenére a gimnáziumi óráknak –, másrészt volna még az Esterházyak extra tragédiája. A történelmi családé. A családban a nemzeté.

Az Úr: Van egy magyar család. Laktak itt is, Bécsben, de magyarok. Te ismered a magyarokat?
(Lucifer pofát vág, hajjaj, de még mennyire)
Mindegy. Szóval szeretem ezt a családot, már évszázadok óta. Jó emberek.
Lucifer: Nincsenek jó emberek, csak szerencsések.
Az Úr: Ezek elég szerencsések, mondom, szeretem őket. Hát vedd el a szerencséjüket, fogadjunk, akkor sem fordulnak ellenem, akkor sem árulják el a jót.
Lucifer (félre): Úriember biztosban nem fogad.
Fogadjunk.
Az Úr: Menj, légy álnok. Vereséged fényes leend.

*             *

Az első felvonás dicső-dicstelen századokon ível át.

Csak a derű óráit számoljuk, poénra poén, kesernyés kacagással megválni a múlttól igazán remek szórakozás. Főleg, ha az ismert mondatok szlovák nyelvi és történelmi árnyalatot kapnak. (Ismert? A drámát a Kaligram honlapján egykor el lehetett olvasni, de ma már nem, azóta csak a Magvető tavaly kiadott kötetében lapozható fel.) Olykor osztrákot is, de ez nem teng túl benne. A cseh sem, utóbbit Karel Gott képviseli. Gottságában egy másik isten. Bevillan a képbe Ondrej Varhola is, Medzilaborcéból. Mezőlaborcból. Hitvesével, Julia Zavackával, akik egy magyar-ruszin keveréknyelven beszéltek a kis Andyvel. Warhollal. Aki már Pittsburghban született. De ennek semmi jelentősége. Vagy nagyon is. Nézőpont kérdése.

Szlovák Nemzeti Színház

Lenyűgöző, ahogy a színészek ezt a szöveget értik. Könnyű nekik, ha netán így tanulták a történelmet, ám ez aligha hihető. Így még nagyobb a bravúr.

Lucifer laza, mint Mick Jagger, Robert Roth hasonlít is rá, pontos szavakat mond, hasztalan nem ad kegyelmet. Az Úr, civil nevén Martin Huba, tanáros és méltóságteljes, ahogy illik. Bölcs, de nem reménytelen eset. Szomorú, magányos nyertes.

Lucifer (messziről): Társalkodónőre vágyol? Legyek az udvarhölgyed?
Fenség, mi a véleménye a gabcikovói, úgy is mint bős-nagymarosi vízműről?
Bocsánat. Vehetünk más témát is. Magyar neofasiszták? Az jobb volna? Vagy a szlovák neók…
Unatkozom. Kérem a köpenyem.*
Az Úr: Senki. Nem áll szóba velem senki.
Legfeljebb imádkoznak hozzám,
ezek kilencven százaléka kunyeráló,
azt adjál, Uram, attól ments meg, Uram,
öt százaléka úgynevezett dicsőítés,
ennek nagyobb része nettó talpnyalás,
a maradék meg imának álcázott istenkáromlás…
Hát még ezek a legérdekesebbek.

(* Vendégszöveg. Pilinszky János: Sztavrogin elköszön. Jelöletlen idézet.)

*             *

Szünet után jön a 20. és a 21. század. Olyan, amilyen.  Amilyennek ismerjük, ha másból nem is, a Viasat Historyból.

Eddig csak Lucifer beszélt a félelemről, a második felvonásban azonban már minden arról szól. Valahogy úgy, ahogy másfél órával korábban összekotyvasztotta.

Lucifer (félre): Remek, megjelent a színpadon a félelem. A közép-európai lét sine qua nonja. Egy csipetnyi félelem, egy kis adag rémület és egy leheletnyi rettegés – rázd össze, tégy hozzá kevéske nacionalizmust, szórd meg rasszizmussal, antiszemitizmusból csak éppenhogy, az íze végett, kis nemzeti frusztráció, melyet természetesen nacionalista nagypofájúsággal kompenzálunk, és koktélunkat érteni fogják itt is, ott is, emitt is, amott is.

Lassan vége szakad a viháncolásnak, a nézőtéren egyre nyomasztóbb csönd. Most már nagyon figyelni kell a szövegre.

Szlovák Nemzeti Színház

Lucifer: Akkor most szépen, komótosan ráeregetjük a bajt a családra. A magyarokra. A szlovákokra. Az osztrákokra. A világra. Aztán meglátjuk, mire mennek. Tanácsköztársaság, világháború, holokauszt, ötvenes évek, kitelepítés – csak győzzem szuflával.

És lőn. Ebben a sorrendben. Elképesztő ereje van Esterházy mondatainak szlovákul.

Lucifer: Ellentengernagy tenger nélkül. Ezt hogyan képzelted, főnök? Ne válaszolj, annyi sincs ebben a Horthyban. Kun Béla, Horthy, zsidótörvények: ezek a lehetőségek? És még te mondod, hogy szereted a magyarokat? Mi lenne, ha pikkelnél rájuk? (…) Na és a híres-neves családod? Az is bukta, nem?
Az Úr: Mentettek embereket. Rávették a magyarországi pápai nunciust – már nem emlékszem, mire, de az is rendes dolog volt. Aztán egyikőjük itt, a pozsonyi országgyűlésben nem szavazta meg a zsidótörvényt.
Lucifer: Nem vagy nagyon lelkes, nyilván ismered a sztori végét. (…)  lehet, lehet, hogy mentette a zsidókat, és embereinek jó grófja volt, de valahogy mégiscsak hiba csúszott a számításba, nem?! Egy olyan hatszázezres hiba becsúszott, nem?

Ha valaki a sok-sok epizód után eltűnődik, mi végre ez az egész, miért váltják egymást a bohózatba illő jelenetek, az öngyilkos pillanatok, a szülői szeretet kontra az áruló apa, a szeretők és a gyilkosok, hitek, hitetlenek és hitszegők, akkor egyetlen szó marad fenn a rostán. A felelősség. A történelmi, az egyéni, a mindennapos. Az örök – már ami az Úrt illeti. Hagyomány nélkül nem létezik semmi, se ország, se ember. Se emberiség.

De azért ez sem ilyen egyszerű.

Az Úr: Ezt a 20. századot, ezt valahogy elcsesztem. (kis csönd)
Lucifer! Mindenségemben – működjél tovább… de bűnhődésed végtelen leend szüntelenül látva, hogy mit rontani vágyol, szép és nemesnek csírája lesz. **

(** Madách Imre: Az ember tragédiája, 15. szín. Jelöletlen idézet.)

Madáchnál erre megszólal az Angyalok kara. Esterházynál Janis Joplin ördögi kacaja.

Rémült és vidám. Ez az ember.

Vastaps.

Lucifer a Pesti Színház bejáratánál rágyújt, és örül, hogy kap néhány dicsérő szót.