Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
Az Aludnod kellene és az Inkognitó szerzője hosszú posztban fejti ki a véleményét arról, hogy mi a teendő most, hogy „felemészt minket a butaság és a gyűlölet”, „az ország lassan élhetetlen lesz”, és választás jön. Kiss Tibor Noé szerint Magyarország nem bír ki még négy évet ebben a hangulatban, ezért négy pontban foglalta össze, hogy mit lehet tenni.
Először is:
Aki él és mozog, menjen el szavazni.
Sok olyan ismerőse van, aki még most is egy kézlegyintéssel intézi el a politikát, mondván, erkölcstelen az egész. Meg hogy úgysem változik semmi. Őket arra biztatja, hogy a következő néhány hétben olvassák el a pártok programjait, szánjanak egy kis időt a politikára, a pártokra, tájékozódjanak, döntsenek, aztán menjenek el szavazni, hiszen „ahhoz, hogy a jelenlegi kormány kisebbségbe kerüljön, nagyjából 75 százalékos részvétel szükséges”.
Az író szerint az ellenzéki politikusok, akik amúgy maguk is a legszűkebben vett társadalmi elit tagjai, kiterjedt kapcsolatrendszerrel, komoly kulturális és gazdasági tőkével, mintha csak mostanában kezdenének rájönni arra, hogy
a rendszer őket is bedarálhatja.
„Lassan a balosok és a jobbosok mindennapjai is ugyanarról szólnak: jobb, ha mindenki kussol” – írja, hozzátéve, hogy „az ellenzéki pártoknak 2014 tavasza óta tisztában kellene lenniük azzal, hogy választási szövetség vagy kölcsönös visszalépések nélkül majdhogynem esélytelenek”.
Innen tér át a következő gondolatmenetre:
„Sokak szerint tévedés félretenni az ideológiai különbségeket, nem lehet megbocsátani Gyurcsánynak a szemkilövetésekért, Vonának pedig a Magyar Gárdáért. Szerintem azonban Orbán Viktor pontosan erre játszik: még tíz-húsz évig rugózunk ezen, a végletekig ragaszkodunk az elveinkhez, tovább gyűlöljük egymást, közben pedig a Fidesz újra és újra megnyeri a választásokat. Amíg lesznek. Most egyetlen esélyünk van, megértést és együttműködést mutatni azok felé, akik távol voltak, vagy talán most is távol vannak tőlünk. Csakhogy már így is jóval közelebb vagyunk egymáshoz, mint a Fideszhez.”
A Facebook-posztnak végül némi pozitív kicsengése is lesz.
„A magyar demokrácia egyik legnagyobb problémája mindig az volt, hogy a reformokat és a modernizációt általában egy szűk elit próbálta keresztülverni a társadalmon. Ezzel szemben most úgy látom, hogy az ellenzéki megszólalók és az ellenzéki választók zöme számtalan fontos kérdésben végre pragmatikus megoldásokat és valamiféle társadalmi béke, konszenzus megteremtését várja a pártoktól. Kurvára elege van már mindenkinek a háborúból. Soha nem éreztem még, hogy a választók tömegei számára (megint csak: DK-től Jobbikig) lenne ennyire fontos kérdés az oktatás és az egészségügy modernizálása, az államszervezet átláthatóvá tétele, a korrupció és a hűbéri viszonyok felszámolása, a valódi teljesítmény tisztelete. Nem egyeztek meg a pártok? Kit érdekel. A választókon, rajtunk a sor, ha tényleg demokráciát akarunk, akkor tennünk kell érte. Eddig hiányzott, hogy a tömegek közvetlenül átéljék a demokrácia-élményt? Hát, tessék, most harcolniuk kell érte, ráadásul békés eszközökkel, szavazattal.
Ez a választás többet tehet a magyar demokráciáért, az állampolgári öntudatért, mint az eddigiek összesen.
És a slusszpoén:
Talán mégiscsak Orbán Viktor tette a legtöbbet a magyar demokráciáért: neki köszönhetjük, hogy kezdjük érezni, mennyire fáj, ha nincs.
