A tablónkon az egyik verse áll: "aki megért / s megértet / egy népet / megéltet". Én mentem el másodmagammal, még otromba kamaszként, hogy megkérjem, írhassuk fel.

Gyűjtögetem az emlékeimet. Nyilván nem lehet annyi, mint a nemzedéktársainak, akik közül már alig élnek néhányan (Benkő Samu és Dávid Gyula jut az eszembe), s akik nehéz korszakokat éltek meg vele együtt — nekem csak annyi van, amennyi egy olyan negyvenesnek lehet, aki a kisebbik fiának az évfolyamtársa volt és a barátja lett.

Az emlékeim azonban jóval korábban kezdődtek, még kisiskolás koromban. Ma már el sem lehet képzelni, mint jelentett akkor Kányádi Sándornak lenni. "Csiricsári népre nem hagyom a tornyot" – hogy ez mit képviselt abban a leszorított, szűk időszakban, melyben az erdélyi magyarság kihalásától, elpusztításától féltünk. Ma már kevésbé vagyok a "képviselős költészet" híve, az emlékeimtől mégsem tudok eltekinteni; már nem is akarok.

Vagy a Halottak napja Bécsben, a Fekete-piros. "Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba / idegen lesz majd és hideg / minden akár e bécsi utca / elgurulsz mint egy villamos / utánad felgörbül a vágány // kutyatej páfrány / tör át a járdán // kit érdekel hogy erre jártál". Az a vers, amelyik így kezdődik, nem lehet rossz.

Szerettem a hangját. Nem a folyton beszélő, civil hangját, hanem a versmondó hangját. Azok közé a költők közé tartozott, akiknek az esetében feltétlenül hallani kellett, ahogy a verseiket mondják. Hitelességet, személyességet, vallomásosságot kölcsönzött a szövegeinek. Az ember szinte akkor is tudta, ha nem tudta, hogy itt egy udvarhelyszéki fiú-fiatalember-férfi-öregúr beszél, s nagyjából sikerült betájolnia Nagygalambfalva környékére.

Aztán a Kuplé a vörös villamosról, a Valaki jár a fák hegyén… és ezzel tulajdonképpen lezárult egy költői pálya – sok költőtársával ellentétben nem akart többet beszélni, mint amennyit a tehetség forróságával tudhatna.

Minden kételyem ellenére már a képviselős költészethez is másképp viszonyulok. Lehetett volna-e másképp, mint így, a Kaláka „szövegírója”, aki nem az együttesnek írja verseit, az ellenben úgy érzi, feltétlenül meg kell zenésítenie őket? Nőtt volna-e fel különben két vagy három nemzedék a Kányádi-verseken? Mondták volna, dúdolták volna annyian, hogy „volt egy fakatona”? Fordult volna-e ennyi figyelem a költészet felé, ha nincs egy Kányádi Sándor? Én nem vagyok biztos benne, hogy igen.

És közben nagy költő volt – ezt nem szeretném elhallgatni, ezt mindenáron ki kell mondani. Akár a már említett versekre gondolunk, akár a Szürkület című, 1978-as Kriterion-kötetére, mely talán a legkiemelkedőbb, akár a fordításaira, melyekben gyakran nagyon könnyedén és szépen eltalál, megüt egy olyan közvetlen hangot, mint amilyenen a költészete szól: „szerelmet játszottam / oj én balgatag / vérem mint az ásott / kútvíz felfakadt” – így nem beszél más, mint aki anyanyelvén beszél, holott ez az általa fordított Erdélyi jiddis népköltészet egyik darabja. Vagy a nagy román költő, Nichita Stănescu utolsó verse: „Olykor nem bánnám részem ha nemlét / meg-nem-született ha lennék / volnék boldogabb / senki se láthatná holtomat // De a vágyak vágyát gyújtva föl / csábított az anyaöl / azzal hogy szül s meg is öl / azzal hogy szül meg is öl”. Akármire gondolunk tehát, látjuk a gyaluló, faragó tehetséget, az embert, aki versben dolgozik.

Legjobb pillanataiban mindent tudott; azt is, hogy Erdély több kultúrájú, több identitású hely, melynek kulturális géniuszát tovább kell éltetni. Őszintén élte, amit megírt egyszer, azt a végül már fárasztóvá vált aforizmát, hogy „a vers az, amit mondani kell” – ő végig úgy írt, mintha mondaná.

És vitte, vitte, vitte a költészetet. Nárcisztikus volt, mondhatnánk, mondtam én is nem egyszer, az azonban kétségtelen, hogy a költészet profitált a lírai nagykövetségéből. Iskolákban, művelődési házakban, egyetemeken, főiskolákon, óvodákban, Isten tudja, hol lépett fel, és ahol fellépett, a világ legeldugottabb zugában is, megtudták, hogy a költők élnek, hogy élő költők is vannak a földön, s a magyar költészet nem ért véget Petőfi Sándor halálával.

Legutóbb egy kocsmában hallottam róla, egy művelt alkoholista az egyik versét szavalta el. Miközben a miccset faltam, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ez szép: jó verset hallok (a Szonett egy cigánylányrólt), és köröm közül falom a román ínyencfalatot. Semmi sem lehetett volna jellemzőbb arra, ami ő volt: egy darab művelt, míves, tehetséges, zsigeri, kultúrák közötti, színészi vénával megáldott-megvert magyar költő.

Isten nyugtassa békében!

A szerző Marosvásárhelyen élő költő, a Látó folyóirat szerkesztője, műfordító