A nyolcvanas években futó tévésorozat alapján készült A védelmező második részében az egyik legnépszerűbb aktív amerikai színész megint megnyomkodja kvarcóráját, és mindent elintéz. Csak azokat a beleket nem képes visszatömködni a gonoszokba, amelyeket intézkedés közben kiontott. De mindenre ő sem lehet képes. Kritika.
Robert McCallt akkor hagytuk magára néhány éve, amikor a kedves, melegszívű özvegyember beletörődött, hogy mégsem csak irodalmi klasszikusokat olvasgat majd a sarki étkezdében, hanem életmódszerűen hasznosítja CIA-s múltjával járó, enyhe autisztikus stílusban kamatoztatott csúcsképességeit, és mindenkinek segít, akinek csak tud.
Néha messzebb is elmerészkedik, mármint földrajzilag, de leginkább alternatív taxisként autókázik a metropoliszban, aztán ott segít, ahol tud. És ő mindenhol, mindenben tud: nemi erőszakot torol meg, holokauszt-túlélő családot egyesít, a házbeli gettókölyköt neveli – és az időközben vicces bilihajat növesztett nyugdíjasnak bokros teendői mellett még arra is jut ideje, hogy legjobb barátjának halálát megbosszulja.
Denzel Washington tehát megint itt van, és ahogy az első részben, úgy most is Antoine Fuqua vezényletével tekeri a nyakakat és a végtagokat – s ahogy az első részben, ezt mi most is igen explicit formában láthatjuk. A védelmező pont az az erőszakos akciófilm, amelyhez hasonló mostanában nagyon kevés látható a moziban: nincs szégyenlősködés, a sebek nyíltak, a csontok hangosan és látványosan törnek, az agy kiloccsan, a belső szervek kifordulnak. Denzel osztja az igazságot és a meglehetősen sokszor mond fontos dolgokat az életről, igen, hát eléggé coelhósan, de Denzel azért Denzel, mert ha nem mondana semmit, csak ülne egy szobában, ölében mondjuk Proust-kötettel, és csendben hintaszékezne magában, annak a mutatványnak is film lenne vége – olyan film, amelyet simán végig lehet nézni.
A Védelmező 2. ilyen film, ilyen bugyuta, a címszereplőre nézve olykor csöpögősen érzelgős akciófilm, amelyben Washington lógatja az egyik kezét menetelés közben, ahogy szokta, a másik kezében puska, vagy valami – és az a valami akár egy hitelkártya is lehet, mert ugye Denzel kezében minden halálos fegyver. Fuqua meg szakmailag van olyan felkészült, rutinos zsánerrendező, hogy pontosan tudja, hogy a semmit, a kicsit sem megírt semmit is filmszerűre tudja munkálni egy Denzel Washingtonnal.
Pláne, ha olyan ötletei vannak, mint hogy a finálé játszódjon extrém időjárási körülmények között, no, akkor aztán tényleg nem kell oda sztori, elég a tapasztalat, hogy Fuqua tényleg érzi és mutatja – már a Kiképzés óta –, hogy Washingtont hogyan kell használni egy ilyen popcornban, Washingtont meg ez kicsit sem zavarja, mert ő hozza a lelket és az imádnivaló manírjait, Fuqua meg a kismesterséget – mégpedig azt a fajtát, amelyre az akciófilmes műfajban ma tényleg óriási a kereslet. Le tudja rakni a kamerát, tudja mozgatni, a vágószobában sem pánikol, feszültséget képes adni a leghülyébb jeleneteknek is, komolyságot a legidiótább helyzeteknek is. Fuqua egy filmrendező. Csak lusta.
Mert hát lehetne itt történet is, de az sehol, csak Denzel van, meg a bajusz nélküli Pedro Pascal, és stilizáltság van, amely csöpög a vérrel együtt a képekből, meg szentimentálisan megindokolt önbíráskodás – de mentségére szolgáljon, hogy ott marad a saját világában, nem akar okoskodni: a moziban marad, a mozi vásznán. S ha ott látjuk, akkor nem vacakolunk erkölcsi kérdésekkel, hogy ez a Denzel meg minek osztja az észt boldognak, boldogtalannak, ha az első adandó alkalommal minimum nyolc napon túli sérülést okoz bárkinek, aki a halk szavú, de határozott figyelmeztetés után nem tér le a bűn útjáról?
Nem foglalkozunk ilyenekkel, mert a vásznon tényleg legyen rend: ha Denzel azt mondja, hogy viselkedjé’, akkor viselkedjé’, mert ő a mi Denzelünk, szeretjük a mosolyát, a járását, neki elhisszük, hogy nyugdíjas, hogy lelassulva is gyorsabb bármelyik fiatalabb keménykedő szerencsétlennél. S mivel ez a polgárőrködés igencsak szórakoztató tevékenység innen nézve, érdemes annak látni A védelmezőt, ami: átlag feletti szakértelemmel elkészített, technikailag igencsak példamutató tucatfilmnek, amelyben mindegyik laposabb jelenetre jut egy elégségesen izgalmas, minden röhejes mondatra jut egy fél olyan, amely miatt szeretni tudjuk Washingtont. Pontosabban tovább szeretni, s tán szeretni ezt a filmet is. Miatta. Meg Fuqua szakmai minimumja miatt.
Lehetne több, lehetne jobb, okosabb ez a film. Persze. De ennél denzelesebb? Aligha.
„A bukásoktól, brutális sérülésektől való félelem folyamatosan bennem van” – meséli Valter Attila országútikerékpár-versenyző a Penge podcast legújabb adásában, ahol arról is beszélget Szilágyi Áronnal és Kenyeres Andrással, hogy milyen gondolatok futnak át az agyán egy esés után, mekkora nyomást jelentett számára a 2021-es berobbanása, és milyen hatással vannak rá a kommentek.
Novák Előd szerint a Fidesz hülyét csinál magából.
Hosszú hallgatás után jelentkezett a kormányközeli közvélemény-kutató.
A műsorvezető kiáll a szombati felvonulók mellett és drukkol, hogy békés legyen a rendezvény.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
A jelentős indulótőkével is megtámogatott alapítvány már dátumot sem mond, mikorra várható a régóta ígért beruházás.
