Törőcsik Franciska: Nem gondolják rólam, hogy van humorom
Cikksorozatunkban a mozgóképes tapasztalataik alapján sorba rendezve mutattuk be a legtehetségesebb fiatal magyar színésznőket, akikre filmekben vagy tévésorozatokban figyelhettünk fel. Az első helyezett nem lehet más, mint a 28 éves Törőcsik Franciska, aki már egy tucat mozifilmben szerepelt, köztük egy hollywoodi kasszasikerben és egy Ezüst Medve-díjas remekműben is.
A legmenőbb fiatal magyar színésznők #1
| Név: Törőcsik Franciska Született: 1990. április 28. Miben láthattuk: Swing, Vaksötét Színházban: TÁP Színház |
Törőcsik Franciska hétéves korától kezdve több mint egy évtizedig járt Földessy Margit színitanodájába, az érettségi után elsőre felvették a színművészetire, de még az egyetem megkezdése előtti nyáron eljátszotta Maját, az intézetis leányanyát Horváth Lili sokat dicsért kisfilmjében, a Napszúrásban. Természetes alakítására felfigyelt a szakma, egy párizsi rövidfilmfesztiválon a legjobb színésznő díjával tüntették ki.
Az elmúlt öt évben nála több magyar mozifilmben csak Thuróczy Szabolcs és Balsai Móni szerepelt. Improvizált Rudolf Péterékkel a tévében (Mindenből egy van), lőtték fejbe 150 millió dollárt kaszáló hollywoodi horrorfilmben (Vaksötét), fényképezte szülés közben a kétszeres Oscar-díjas Vittorio Storaro (A Rose in Winter), játszotta Derzsi János lányát (Drága besúgott barátaim) és Törőcsik Mari (aki nem rokona) fiatalkori verzióját (Aurora Borealis: Északi fény). Az Ezüst Medve-díjas Csak a szélben gimis gruftikirálynőként a főszereplő cigány lánnyal rajzoltatott magának háttetkót, a Veszettekben ő maga volt cigány lány.
Feltűnt medikaként előbb Rába Roland (Isteni műszak), majd Kern András oldalán (Gondolj rám), rövid, de emlékezetes szerepet játszott a Budapest noirban, az eddigi legnagyobb sikerét a Swing című musicalben aratta Ónodi Eszter és Csákányi Eszter mellett, de december elején kerül a mozikba egy újabb sikervárományos filmje, a Teljesen idegenek Goda Krisztina-féle magyar változata, a BÚÉK.
Rendszeresen szinkronizál is, mostanában például Lucy Boyntont a Bohém rapszódiában, Jennifer Lawrence-t az anyám!-ban, Letitia Wrightot a Fekete párducban, illetve az ő hangján szólalt meg Moldován Dorottya a Napszálltában. Hamarosan kétszer is kapcsolatba fog kerülni a radioaktivitással: már leforgatta az Oscar-díjas Marjane Satrapival a Marie Curie (Rosamund Pike) életéről szóló Radioactive-et, és ha minden jól megy, nemsokára vele készül a Csernobilban játszódó Parázsember című Fliegauf-film.
Rendezőként általában már feszült állapotban vagyok, mire a színészhez jutok. Végtelenül megnyugtató ilyenkor egy olyan emberrel találkozni, akinek jó belenézni a szemébe. Franciska ilyen. Szeretem, ahogy egyszerűen meghallgatja az instrukciókat, kérdez, én válaszolok, aztán csinálja. Ilyenekkel foglalkozunk: Hogy artikuláljon egy nő, aki hallucinál a radioaktivitástól? Hogy lehet télen, az éjszaka közepén mezítláb futni az erdőben? Hogy lehet rágózni egy közeliben úgy, hogy az már érzéki legyen, de még ne váljon közönségessé? Persze ritkán sikerül elsőre. Ekkor újra megpróbáljuk. Nincs vita, nincs játszma, csak figyelem és érzékenység. Ez a színészi munka, a próbálkozás. Franciskának megy. Alig várom a folytatást!
– Fliegauf Bence, a Csak a szél rendezője
Melyik a legkorábbi emléked gyerekkorodból?
Féléves koromban mentünk ki Amerikába a szüleimmel, Pittsburghben éltünk. Emlékszem egy babaházra az egyik parkban, illetve hogy zöld volt a vécénk és a kádunk – ezt anyukám megerősítette. Van egy olyan emlékem is, hogy anyukám bébiszitterkedést vállalt, mert még nem tudott dolgozni, és egy Jason nevű, félig indiai kisfiúra vigyázott, ő tette tisztába. Két év után sajnos hazajöttünk, emiatt szenvedtem is az angollal. Nem jött be a szüleimnek az amerikai álom.
Melyik szót használod túl sokszor?
„Ilyen”. „Olyan”. Meg mondatok végén azt, hogy „vagy nem tudom”. Mostanában mindig ki szoktam javítani magamat: de tudom!
Mi zavar a legjobban a külsődben?
Hogy nincs él az arcomban. Kerek a fejem, amire mondják, hogy milyen jó, mert kislányos, de én nagyon szeretnék kiugró arccsontokat, az most úgyis menő.
Mikor sírtál utoljára, és miért?
A múlt héten Los Angelesben. Fura, mert minden nagyon jó volt, a magyar filmfesztiválon nyertünk egy rakás díjat az Aurora Borealisszal. Santa Monicában éltünk, aztán úgy alakult, hogy egy ismerősöm odaadta a házát, ami Hermosa Beachen van, messze a városközponttól. Gyönyörű volt, sütött a nap, de valahogy olyan iszonyú magányosnak éreztem magamat ott a világ másik felén egyedül abban a házban. És attól még jobban sírtam, hogy nem értettem, mi a fene bajom van, hogy egy ilyen helyzetben sírok.
Mi a visszatérő álmod?
Visszakerülök múltbeli szituációkba, amiket akkor nem oldottam meg. Például beolvasok olyan embereknek, akiknek nem olvastam be az életben. Ilyenkor rossz felébredni, mert az életben ettől nem oldódik meg. És természetesen vannak ezek a színészálmok, hogy például a színpadon vagyok, és nem jut eszembe a szöveg, vagy néha azt sem tudom, hogy melyik a darab. Olyankor mindig improvizálok vagy halandzsázok. És van meztelenséggel kapcsolatos is. Hogy meztelen vagyok, de nem szeretnék az lenni.
Bántad, hogy az Aurora Borealisban meztelenkedned kellett?
Nem, ott indokolt volt. Talán inkább azt bántam meg, hogy évekig tartózkodtam a meztelenkedéstől, és emiatt elestem olyan dolgoktól, amiket amúgy szívesen megcsináltam volna. Arra jutottam, hogy nem csinálok szabályokat ezzel kapcsolatban, és mindig az adott helyzetben döntök.
Mitől tartasz a leginkább?
Hogy nem kapok olyan lehetőségeket, amikben bizonyíthatok. Nem akarom, hogy csak könnyed dolgokkal kapcsolatban merüljön fel a nevem. Az ismertség is nagyon idegesít. Azt érzem, nem tartozik hozzá az életemhez. Bár ebben is van változás. Például egy dán színésznő mondta nemrég egy forgatáson, hogy csináljak Instagram-oldalt. Kipróbáltam, és most már nagyon élvezem. Egy kép számomra pont annyira távolságtartó, ami még belefér.
Nagyon vicces az Instagramod, kicsit mintha paródia lenne.
Gyakran előfordul az életben vagy egy interjúhelyzetben, hogy mondok egy viccet, és nem értik, vagy nem értelmezik viccként. Rám néznek, és nem gondolják rólam, hogy van humorom. Az Instagram tök jó alkalom, hogy humorizálgassak a magam örömére. Ha nem értik, akkor nem értik.
Melyik teljesítményedre vagy a legbüszkébb?
Hiába érzem, hogy mondjuk az Apák és fiúkban Székesfehérváron színészileg megugrottam egy szintet, csak hússzor tudott menni az előadás, úgyhogy nem sokan látták. Ezért inkább az Aurora Borealist mondom. Abban résen kellett lenni, mert féltem, hogy szirupos lesz. Hogy ne legyen az, hogy a színésznő minden jelenetben a könnyeivel terrorizálja a nézőt. Hatásos eszköz a könny, de csínján kell vele bánni. Próbáltam arra figyelni, hogy hogy lehet megmutatni ezt a női sorsot úgy, hogy a néző ne sajnálkozzon, hanem azt lássa, hogy itt egy küzdeni akaró ember, aki túl akarja élni. Még biztos lehetett volna farigcsálni, de örültem, hogy a magam maximalizmusával 80-90 százalékig kihoztam abból a helyzetből, amit tudtam.
Mi volt a legfájdalmasabb dolog, amit valaki mondott neked?
Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy „nem vagyok kíváncsi az álfilozófikus faszságaidra”. Akkor abban a helyzetben rosszul esett, mert tényleg valami mélyet kezdtem el boncolgatni a világegyetemről, meg az életünk múlandóságáról, és erre ezt kaptam.
Ha visszamehetnél az időben, hova és mikorra mennél?
Soha nem éreztem, hogy vissza akarnék menni az időben. Minden kornak megvan a maga borzalma. Tetszik például a Budapest noir világa, nagyon csillogó, de amúgy meg borzasztó időszak volt – háború után, háború előtt. A múlt század elején tök jó volt minden, de addig ugráltunk, hogy minden elromlott. Oda visszamennék, de akkor meg lehet, hogy tüdőgyulladásban meghaltam volna, mert nem bírja a szervezetem.
Melyik dalt szeretnéd, hogy szóljon az esküvődön?
A temetésemet tudom, ez sok mindent elmond rólam. Bartók Bánat című háromszólamú kórusműve, aminek úgy kezdődik a szövege, hogy „Könnyebb a kősziklát lágy iszappá tenni, mint két egyes szívnek egymástól elválni”. De lehet, hogy ezt inkább az esküvőmön kéne. Fantasztikus dal, én is énekeltem, amikor még az Angelica leánykar tagja voltam. Szekundsurlódás is van benne, az olyan fájdalmas, hogy beleszakad a szív.
Akarsz egyáltalán férjhez menni?
Először úgy voltam vele, hogy igen. Aztán úgy, hogy kizárt. Most megint elkezdtem hinni benne. Van egy romantikus énem, ami azt mondatja velem, hogy mégiscsak egy óriási teljesítmény a mai világban egyvalaki mellett megöregedni, egy szövetséget létrehozni, de nem tudom, kivitelezhető-e.
Mikor voltál a legboldogabb életedben?
Amikor felvettek a Színművészetire. Akkor voltam a legfelhőtlenebbül boldog, azt éreztem, hogy mindennek van értelme, ami addig történt az életemben. Nem volt kimondva, hogy színésznő szeretnék lenni, de belül egy nagy vágy volt bennem. Mostanában megint kezdem azt érezni, hogy minden úgy volt jó eddig, ahogy volt. A szenvedés is, a rossz dolgok is.
Mit csináltál eddig ma?
Tegnap este az Elysian divatbemutatóján mentem a kifutón, onnan kábé éjfélre hazaértem kissé bepezsgőzött állapotban. Úgy döntöttem, kihasználva a frissen szerzett jetlagemet, nem fekszem le hajnal háromig, akkor jött értem a kocsi, hogy kivigyen a forgatásra. Szeleczki Rozi csinálja a diplomafilmjét, abban van egy kis szerepem, Bercovici Emma anyukáját játszom, és tök jó, mert hasonlítunk egymásra egy kicsit, és nekem mindig nagy élmény a filmekben, amikor az, akinek hasonlítani kell, hasonlít is. Ötig jól bírtam, akkor kicsit megzuhantam, de amikor felkelt a nap, megint feléledtem. Elhúzódott a sztori, hétkor kerültem csak kamera elé. Volt egy profilos közelink, azt mondták, cuki lett. Utána ledőltem három órára, majd idejöttem a Blahára, két órája fotózom veletek, és most interjút is adok.
Melyik film változtatta meg az életedet?
A Veszedelmes viszonyok, a Malkovich-féle. Akkor azt éreztem, hogy ilyen filmekben akarok játszani. Szerintem minden filmben a színész a legfontosabb, de lehet, hogy naiv vagyok, vagy túlbecsülöm a fontosságunkat. A szenvedélyeknek az ilyen ábrázolása nagyon erősen hatott rám, meg az az utolsó jelenet, ahogy Malkovich eljátssza. Színésztechnikailag is nagyon érdekes, hiszen nincsenek könnyek, nincsenek remegő szempillák és szájvégek, csak a hit abban, hogy elég, amit mond.
Hol etted a legjobbat életedben?
Japánban laktam egy hónapig egy tanárnőnél, ő elvitt egy volt tanítványához, aki egy nagyon puccos vietnami étteremben dolgozott. Ott kihoztak egy édességet kehelyben, amit kanalazni kellett. Nem tudom, miből állt, úgy nézett ki, mint egy zöldborsópempő, de olyan íze volt, amit se előtte, se utána nem éreztem. Aztán kerestem az interneten, de sehol nem találtam.
Mondj valami meglepő, de igaz dolgot magadról!
Nagyon idegesít, ha valaki néz az utcán. Ez meglepő lehet, mert egy színészről biztos azt gondolják, mennyire szeret sütkérezni a figyelemben.
Szerinted azért néznek, mert szép vagy, vagy mert tudják, hogy ki vagy?
Nem tudom, csak néznek. Hozzám nem szoktak odajönni, úgyhogy lehet, hogy nem is ismernek fel.
Miben szeretnél tehetséges lenni?
Néha semmit nem ér, hogy az ember tehetséges valamiben. Ha nem rakod bele a munkát, akkor a lehetőség elmegy melletted. Tehetségből nekem elég annyi, amennyit kaptam, ebből szeretném kihozni azt, amit lehet. Akár más területen is, például van egy belsőépítészeti vénám.
Mikor voltál a leggyávább életedben?
Sok olyan helyzet van, amikor az ember benne marad valamiben, ahol nem maradéktalanul boldog, de mégsem mer lépni. Ez lehet párkapcsolat vagy munka. Ilyenek előfordultak. Sajnos végletes ember vagyok, néha meglepően bátor, máskor meglepően nyuszi tudok lenni.
Mikor voltál utoljára meglepően bátor?
Amikor vezettem Los Angelesben. Pedig a vezetésben iszonyú paragép vagyok. Akkora felelősség, hogy mész az utakon, és a kezedben van egy halálos fegyver. A nagynéném ottani haverja megengedte, hogy használjam a kocsiját, én meg mondtam, köszönöm szépen, de inkább majd rendelek Ubert. Aztán tudatosult bennem, hogy Los Angeles tényleg olyan, mintha Esztergomból járnék át Siófokra. Két fizetésemet otthagyhattam volna Uberekre. Így muszáj volt vezetnem egy másik ember méregdrága kocsiját. A végén már olyanokat nyomtam, hogy hazadobtam Koltai Robit a Mulholland Drive-ra.
Mi a leginkább elviselhetetlen benned hosszú távon?
Nagyon szeretek irányítani. Sokszor volt olyan, hogy erősnek kellett lennem, képviselni az akaratomat és kézben tartani a dolgokat. Emiatt van egy főnökösködő attitűdöm. Ezt meg kell tanulnom legyőzni, hogy ne mindig én akarjam megmondani, hogy mi legyen.
Lehet, hogy rendezned kéne. Sokszor érzed azt, hogy ilyen ötleteid neked is lennének, mint egy adott rendezőnek?
Igen. Sokszor azt érzem, hogy nem méltó emberek kezében vannak lehetőségek. És nem azért nem méltóak, mert én sokkal jobb lennék benne, hanem mert nem elég felkészültek. Egy rendező felelőséggel tartozik egy egész produkcióért, és volt olyan élményben részem, hogy valaki nem volt a helyzet magaslatán, és sajnos még gondolatai is voltak, bár felületesek. Ilyenkor megy a levesbe sok ember munkája.
Melyik filmet láttad utoljára moziban?
Mostanában otthon nézem a filmeket. A legutóbbi nagy élményem A híradó sztárjai volt. Gondoltam, valami olyan film kell halottak napjára, amitől nem depressziózom be, és ez tökéletesen bevált. Ezek a legjobb filmek, amik iszonyú viccesek, de megvan bennük a mély szál is: ugyanannyira tudsz sírni rajtuk, mint nevetni. Holly Hunter kiválóan játssza az irányító típusú nőt, aki azzal küzd, hogy feladja ezt az irányításmániáját, William Hurt meg olyan fantasztikus, mintha egy ösztönlényt beraktak volna a kamera elé, hogy létezzél. Tetszett az is, hogy voltak benne ilyen elharapott félmondatok. Imádom a filmekben a félmondatokat, amiket neked kell befejezned.
Reménykedsz abban, hogy van valami a halál után?
Nem reménykedem, inkább hinni szeretnék. Tök jó lenne úgy meghalni, hogy ne fájjon.
Vallásos vagy?
Gyerekkoromban próbálkoztam, imádkoztam dolgokért, később a buddhizmus irányába kacsingattam. Sokáig nagyon hiányzott az életemből a spiritualitás, ürességet éreztem. Mostanában megtalált valamiféle hit. Hallgatok a megérzéseimre, figyelem az emberek közötti láthatatlan kommunikációt meg a véletleneket. Teljesebb lett tőle az életem.
Melyik volt életed legjobb koncertje?
Nem vagyok egy nagy koncertre járós, mert otthon, egyedül jobban szeretem hallgatni a számokat. Nekem nem kell az, hogy sok ember izzadt testéhez dörgölőzzek, hogy jobb legyen a feeling. De nemrég voltam a Szigeten Kasabian-koncerten, és meglepődtem, milyen energiák szabadultak fel bennem. Nagyon erős motiváltságot éreztem az iránt, hogy előre törjek, a második sorig el is jutottam nagy anyázások árán. Ott egy kicsit megértettem, hogy miért szoktak az emberek koncertre járni.
Van beceneved?
Egyszer egy strandon kiabálták, hogy Franci, azt hittem nekem szólnak, de egy fiú fordult hátra, azóta a Franci kilőve. A gimis barátnőim Sziszkának hívnak, de azt sem érzem annyira telitalálatnak. Néha szoktak Cseszkázni, az tűrhető. A Franciska eleve egy becenév, de mintha fájna a harmadik szótagot kimondani. Az emberek mondják, hogy hosszú. Miért, három szótag az életedből az olyan sok?
Mennyi borravalót szoktál adni?
Ebben például meglepően nyuszi tudok lenni. Van bennem egy alapvető megfelelési vágy, amit az élet egyes területein tök jól legyőztem, de a borravaló terén még nem sikerült. Az Utas és holdvilágban van erről egy találó mondat: „Mihály, a sírba viszel azzal, hogy ennyire félsz a pincérektől és szállodásoktól.” Ez rám is illik. Ha a taxis bunkó, vagy rossz a kaja, nehezen tudom azt mondani, hogy nem adok borravalót. Eddig kétszer sikerült kábé.
Kaptál már olyan kritikát, ami tényleg fájt?
Kaptam egy párat. Színészként terítékre vagy rakva, a néző bírálhat, és rengeteg boldogtalan, feszült ember van Magyarországon. Csak egy idegen nő vagyok a számukra, aki sokat szerepel az újságban, és ha béna vagyok egy este, akkor megértem, hogy idegesek. De hál' istennek eljutottam odáig, hogy ha rosszat olvasok magamról, akkor is tudom hova tenni. Ezt nagy dolognak tartom.
Milyen legyen az életed tizenöt év múlva?
Szerintem valahol mélyen mindenki azt szeretné, hogy egy kertes házban éljen kutyákkal, macskákkal, három gyerekkel és élete szerelmével, illetve emellett a szakmai karrierjét is kiteljesítse a végsőkig. Hasonlókat képzelek én is magamnak. A világhír se jönne rosszul, de majd amit a sors ad, annak fogok örülni.
Cikksorozatunkban az 1990 után született magyar színésznők közül választottuk ki azt a húszat, aki eddig a leginkább észrevetette magát mozifilmekben, tévésorozatokban és kisfilmekben, illetve a közeljövőben várható a berobbanása. A sorozat korábbi részeit itt találja.
Köszönet Dömötör Áginak, Frank Rizzónak és Varga Évának a segítségükért.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
