Remény és győzelem – ez a címe a Nemzeti Énekkar Rossini-hangversenyének az Olasz Intézetben. A koncertlátogatónak eleinte nem lesz olyan érzése, hogy a reményre győzelem válaszol. A régi történelmi operákban kötelezően egymásba kellett szeretniük ellentétes oldalon álló fiataloknak, s annak nem lehetett jó vége.

A Korinthosz ostromában az álruhás török szultán szeret bele az ostromolt város kormányzójának lányába, Palmirába, aki híres imájában görög társnőivel együtt a pusztulás végzetes órájának közeledtével imádkozik az igazak Urához. A város szépen el is pusztul.

A Mózesben a fáraó fia egy szépséges zsidó lány, Mózes unokahúga kedvéért rábeszéli apját, hogy engedjék ki a zsidókat a szolgaságból. Ám amikor kiderül, hogy szerelme is velük menne, megsértődik, és döntése megváltoztatására bírja rá az apját. Mint tudjuk, a zsidók csak kiszabadultak Egyiptomból, üldözőik pedig elpusztultak. Mózes imája, amellyel ezt a csodát kieszközölte, a maga korában a legismertebb és legnépszerűbb operarészletek közé tartozott. Úton-útfélen játszották mindenféle formában és hangszeren, sok-sok variációt írtak rá (Paganinié a legismertebb).

Mirjam győzelmi dala a kakukktojás, mivel nem Rossini, hanem Schubert írta. De akkoriban Schubert Bécse Rossini lázban égett. A Rossini-rajongók Rossini-kalapokat hordtak és Rossini-ételeket ettek. Schubert talán nem hordott Rossini-kalapot, de mindenesetre ő is a rajongók közé tartozott, és rövid élete vége felé több művet is komponált olasz stílusban. Mirjam győzelmi dala a legutolsó művei közé tartozik, zenekari változata el sem készült, csak zongorakísérettel maradt ránk, de úgy is remekmű, mégpedig méltatlanul ritkán előadott remekmű. Témáját tekintve szorosan kapcsolódik Mózes imájához. Mirjam prófétanő. Ő vezeti előénekesként a zsidók hálaadó kórusát a Vörös-tengeren való átkelés után. A bő negyedórás műben a történet minden mozzanata feltárul, az átkelés után keletkező viharral és az egyiptomiakat elnyelő tenger feltámadásával együtt.

A nagy visszatérés

Gioachino Rossini újjászületett néhányszor, mielőtt meghalt volna. Abban a bő négy évtizedben, amely az operaszerző visszavonulásától a haláláig eltelt többször is a halál küszöbén billegett, és többször is föltámadt életereje és életkedve. Hatvanéves kora körül például borzalmas állapotban volt, sokféle betegség gyötörte, kissé meg is őrült, hallucinációk gyötörték, az volt a fixa ideája, hogy csődbe jutott, és könyöradományokat kéregetett barátaitól.

Egy évtizeddel később viszont új Párizs-környéki otthonában kivirult, intenzív társasági életet élt, és ekkor írta egész életművének egyik legkülönösebb és legszebb darabját, a Kis ünnepi misét. Egészen rendhagyó alkotás ez, a négy szólóénekesen és a kamarakóruson kívül csak két zongora és egy harmónium szerepel benne.

A Kis ünnepi mise méretre elég nagy. Majdnem másfél órás. Rossini részben ironikusan, részben a szerény apparátusra utalva nevezte kicsinek. Tartott tőle, hogy az utókor nem fogja elviselni, hogy egy hosszú és ünnepélyes misét ilyen kevesen adjanak elő, és átírják majd nagyzenekarra. Akkor már inkább elkészítette ő maga a zenekari változatot, de az eredetit szerette. Meg is hagyta, hogy a zenekarit csak halála után adják elő. Manapság mindkét formában játszák, de ma is a kamara változat az igazi, és a Nemzeti Énekkar hangversenyén is ezt fogjuk hallani, csak a harmóniumot helyettesíti majd (sajnos, de érthetően) egy harmadik zongora.

A zongoraszólamok nagyon hatásosak és karakteresek. A mű rögtön azzal kezdődik, hogy az első zongorista alaposan a fülünkbe kalapálja a Kyrie eleison izgatott ostinatóját, amely szakadatlanul zakatol és diktálja a szívverésünket a Kyrie végéig. A Gloria pedig különösen heves, lelkesült zongoraszólóval kezdődik. Ellenben tétova, kósza zongorahangokból bontakozik ki az a lenyűgöző rész, amelyben az énekesek sorra elmondják egymásba fonódó szólamokkal az Úrnak, hogy mi mindent tesznek vele (dicsérik, áldják, imádják, dicsőítik…)

Az első zongora ismét keményen bevág a Gratias triója előtt, a Domine deust pedig már kifejezetten harsány, katonazenés zongorajáték vezeti be. A Domine deus két része pedig két világ. Az egek uráé, az omnipotens atyáé hősi világ, hőstenor hangon, a fiúé, Isten bárányáé pedig gyengéd, lírai világ lírai tenor hangon. 

A Qui tollis peccata mundi szoprán-mezzo duettjét gyöngyöző, folyondár zongorazene vezeti be és kíséri végig. Ezt nem is a férfias első, hanem a nőies második zongoraszólamra bízta a szerző.

A Gloria tétel diadalmas zárórésze örömteli, sebes vágtatás a Szentlélekkel (Cum Sancto Spiritu) az Atya dicsőségében.

Aztán kb. negyven perc múlva, amelyet most az olvasót kímélendő nem kommentálunk végig, eljutunk a záráshoz. A kórus kíséret nélkül és nagyon egyszerűen kéri az urat, hogy adjon nékünk nyugalmat (Dona nobis pacem), aztán a megismételt kérelem végébe bekapcsolódik halkan a zongora, majd a mezzo, és fölépül egy hatalmas kadencia, amely után, amikor már azt hisszük, tapsolhatunk, még jönnek a zongorák először egészen játékos, aztán bekeményedő záró akkordjai.  

Ez az ünnepi mise nagyon emberi ünnep, és igazából nem is tudjuk, mennyire mise. A szerzőnek a miséjéhez és Istenéhez való viszonyát nagyon pontosan és kedvesen jellemzi az az ajánlás, amellyel a művét útjára bocsájtotta: „Istenem! Itt van ez a szegény kis mise. Vajon megszentelt zenét vagy elátkozott zenét írtam? Tudod jól, hogy vígoperák komponálására születtem! Egy kevés tudás, egy kis szív, ez minden. Légy áldott, és adj nekem helyet a Paradicsomban.”