1. Mitski: Be The Cowboy

Az, hogy Mitski Miyawaki nagyon-nagyon jó, nem most derült ki, hanem már két évvel ezelőtt, amikor kijött a Puberty 2 című lemezével. A zenész, aki Japánban született, aztán családjával bejárta a fél világot, most pedig New York-i lakos, ezzel az idei albummal ismét tovább-, sőt, szintet lépett – korábban leginkább a karcos gitárzene volt a sajátja, a párkapcsolati krízisek történetei köré épített Be The Cowboyon már szól az elektronika is, de hallhatunk fúvósokat is. Mitski nem csak az egyik legizgalmasabb, legjobb dalokat író kortárs könnyűzenész, hanem a különlegesek közül is kiemelkedik – mint egy cowboy, a saját útját járja.

2. Arctic Monkeys: Tranquility Base Hotel & Casino

Ahogy a már jócskán közhelyes szólás mondja: na, ezt nem láttuk jönni. Az Arctic Monkeys idei nagylemeze az év talán legmegosztóbb albuma. Akik a karcos, lendületes gitárzenét várták Alex Turneréktől, azoknak csalódniuk kellett, mert ez egy finoman hangszerelt, csak lassú dalokat tartalmazó, szplínes album, egyszerre Serge Gainsbourg, Scott Walker, Sinatra, Bowie, a Blur vagy a Pulp bizonyos dolgainak a modorában. Nem véletlen, hogy a zenekar gitárosa, Jamie Cook a dalokat hallva azt javasolta, legyen ebből Alex Turner-szólóalbum. Végül nem így történt – Arctic Monkeys-lemezt kaptunk, és nem is akármilyet; olyat, aminek a dalai minden hallgatással egyre jobban beszippantanak.

3. Courtney Barnett: Tell Me How You Really Feel

A balkezes ausztrál gitáros-énekesnő 2015-ös csodálatos debütalbuma (Sometimes I Sit and Think, Sometimes I Just Sit) után készített egy közös albumot az amerikai garázsrocker Kurt Vile-lal. Az a lemez nem sikerült annyira jól, de nem bizonytalanodtunk el, hiszen ott inkább csak arról volt szól, hogy két tehetséges ember spiritusza kioltotta egymást. Barnett új lemeze pedig a megnyugtató bizonyosság: újra nagyszerű, nyers, gitárzenés dalok és nagyon emberi, nagyon elgondolkodtató szövegek. Nem mindenki tud egyszerűen nagyszerű lenni, de ő nagyon.

4. LUMP: LUMP

Laura Marling – akinek a Testről és lélekről óta magyar vonatkozása is van – egyszerűen képtelen hibázni, hat hibátlan szólólemezt felölelő évtizedes életműve magáért beszél. A LUMP-ot Marling a Tunngből ismert Mike Lindsay-val alapította, a projekt első nagylemeze, amelynek konceptje egy vicces, de inkább groteszk táncoló szőrmók köré épül, izgalmas artpop.

5. Father John Misty: Gods Favourite Customer

Josh Tillman, azaz Father John Misty – akit idén Budapesten is megtekinthettünk teljes életnagyságban – a kortárs könnyűzene kevés igazán karakteres figuráinak egyike. A 70-es éveket idéző dalai egyszerre megindítóak és ironikusak, a Gods Favourite Customer című, az egót és az elidegenedést körbejáró nagylemezének pedig még úgy is simán helye van az idei év legjobb albumait tételező listán, hogy három eddigi megjelenése közül az idei a legkevésbé meghökkentő.

6. Sarah Blasko: Depth Of Field

Az ausztrál dalszerző-énekesnő a zongorás-kamarazenés artpop felől érkezett, ám már eggyel ezelőtti, 2015-ös (ötödik) lemezén is átváltott elektronikusba, és ezt az irányt az idén megjelent albumon is tartja. Blasko sötét színekkel fest, és olyat tud, amire kevesen képesek: egyszerre tud popos, árnyalt és érzékeny lenni. Nem véletlen, hogy lemezének az év legjobb albumai között a helye.

7. Jack White: Boarding House Reach

Azt, hogy, bár a Jack White-univerzum alapelemei állandóak (folk, blues, soul), a művész életműve igen változatos, eddig is tudtuk, ám idei szólólemeze képes mindehhez még hozzátenni. A zenész kifejezetten a határátlépés igényével készítette el Nashville-ben, New Yorkban és Los Angelesben ezt az albumot, mely tobzódik a táncos funk- és a hiphop-hatásokban, összességében pedig kísérletező kedvű, néhol kifejezetten absztrakt.

8. Snail Mail: Lush

Lindsay Jordan, azaz Snail Mail lemeze időutazásra invitál bennünket: irány a kilencvenes évek első fele, a Music Television Alternative Nation vagy 120 Minutes című műsorai (a lemez címe külön vicces: a Lush egy emblematikus kilencvenes évekbeli indie-gitárzenekar neve). A Snail Mail csilingelős, törékeny, néhol lendületes, néhol meg kicsit szomorkásabb gitárpop-dalai azonnal beszippantják és magukhoz láncolják a hallgatót.

9. U.S. Girls: In a Poem Unlimited

Amerikainak amerikai, azonban csak egy lányról van szó: Meghan Remy U.S. Girls nevű projektje a lo-fi felől indult el, azonban mire ehhez a lemezhez ért, élvezetes artpop (és már nem is annyira egyszemélyes cucc, hanem inkább már egy zenekar) lett belőle, amibe belefér az elektropop, a soul, vagy a funk is. És persze egy csomó okos és vagány szöveg, melyek a nők társadalmi küzdelmeit tárgyalják.

10. Amen Dunes: Freedom

Az idei évre nem jutott új War On Drugs-lemez, azonban itt egy hasonszőrű darab, mármint egy attitűdjében rokon album. A New York-i Damon McMahon – az ő egyszemélyes projektje az Amen Dunes – ugyanúgy leginkább a klasszikus amerikai daloskönyvet, dalszerzői tradíciót rakja más összefüggésbe, úgy, hogy a hagyományokat sem tagadja meg. A dalokról, ritkán mondhatunk ilyesmit, egyszerre juthat eszünkbe Bruce Springsteen, Tom Petty és a Massive Attack.

11. Beach House: 7

Ha van zenekar, amelynek életművét hallgatva, ismerve bátran használhatjuk a konzekvens vagy konzisztens szavakat, akkor az amerikai Beach House egészen biztosan az. A zenekar kis hangsúlyeltolódásokkal tulajdonképpen ugyanabban az örvénylő, mélyre rántó, álmoskásan édeskés shoegaze-ban és dreampopban hát nem pörögte, de inkább hullámozta végig az elmúlt közel egy évtizedet. Az életmű csúcsa azonban ez a lemez, amit a Beach House párosa a legendás Spaceman 3-zenész Sonic Boom produceri irányításával készített el.

12. Shame: Songs Of Praise

Ritkán történik olyan, hogy egy izgalmas zenekart pont jókor, pályafutása potens periódusában láthassunk Magyarországon – a Shame esetében ez az idei Szigeten megadatott. Az öttagú londoni együttes lemeze igazi brit gitárzenei tablókép szórakoztatóan szétesett és dühös számokkal és olyan (egymástól amúgy kifejezetten távol eső) hatásokkal, mint a Wire, a Fall, a Pulp vagy a Stone Roses.

13. Gaz Coombes: World's Strongest Man

Gaz Coombes, a Supergrass egykori vezére anyazenekara 2010-es megszűnése után lépett szólópályára. 2012 óta elkészített nagylemezei mind-mind igen izgalmasak, de kétségtelen, hogy az idén kiadott legfrissebb albuma az, ami után már végképp nem lehet nem észrevenni, hogy, bár Coombes szólóban talán sosem lesz olyan sikeres, mint egykori oxfordi együttese, artpopos dalszerzői-zeneszerzői munkája művészileg rendkívül erős és izgalmas.

14. Angelique Kidjo: Remain In Light

A Talking Heads 1980-as nagylemeze, Brian Eno produceri segédletével, afrikai zenei hatásokkal turbózta fel a New York-i együttes zaklatott new wave-jét – nos, 38 évvel később ez a benini énekesnő „visszalopja” az egészet vagy ha jobban tetszik, visszaforgatja David Byrne-ék legendás nagylemezének logikáját és afrikai kontextusba rakva dolgozza fel egy az egyben a Remain In Lightot. A végeredmény az év egyik legizgalmasabb nagylemeze.

15. Kamasi Washington: Heaven and Earth

A szaxofonos-szerző, Kamasi Washington, aki Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly című lemeze révén vált ismertté, azon kortárs zenészek egyike, akik új (popkulturális) kontextusba rakták, izgalmassá és újra menővé tették a dzsesszt. A Heaven and Earth grandiózus munka, két nagyobb egységből áll –értelemszerűen: Menny és Föld, az ezekhez kapcsolódó összes szimbólummal és értelmezéssel –, és élvezetesen egyesíti a jazz-tradíciót, és mutat fel modern megközelítéseket.

16. Neko Case: Hell-On

A New Pornographers énekesnőjének hetedik stúdióalbuma pályafutása eddigi legjobbja. Az album, melyet a Peter Bjorn & Johnból ismert Björn Yttling gondozott producerként, s amelyen vendégszerepel többek közt Mark Lanegan is, gazdagon hangszerelt és színes, többrétegű, érzelemgazdag és személyes dalszerzői-zeneszerzői munka. Ja, igen, és ezen a lemezen szerepel az év egyik legjobb dala, a Fleetwood Macet idéző Bad Luck.

17. Julia Holter: Aviary

Az amerikai dalszerző-énekesnő – kamara-pop előadóként ismerte meg őt a világ – idei lemeze egy egészen valószínűtlen, élvezetesen kaotikus és hosszúságában sem unalmas dalcsokor. Többek közt klasszikus dalszerzésből, pszichedéliából, régizenei tradícióból, komolyzenéből, kortárszenei megközelítésekből és összességében rengeteg kísérletezésből áll össze az idei év egyik legkülönlegesebb albuma.

+ 1

Szabó Benedek és a Galaxisok: Lehet, hogy rólad álmodtam

Most mondanám nagy hirtelen, hogy Szabó Benedekék nem féltek félrerakni a nyerő formulát, de aztán mégsem mondom, hiszen már a Galaxisok előző lemeze, a Focipályákon át sétálsz át éjszaka sem volt olyan, mint az előző kettő, a Kapuzárási piknik és A legszebb éveink. Ezen a lemezen azonban újabb határsértések történnek: például mindjárt az, hogy Benedek letette a gitárt és leült a zongorához, meg az is, hogy főleg lassú dalok vannak, valamint, hogy a frontember nem csak a gitárt tette le, hanem a generációs dalnok szerepet is és az új dalokban szinte kizárólag személyes húrokat penget (pedig zongorázik #elnézést). Persze mondhatjuk, hogy a harmincasok generációs életérzése már éppen nem a nagy közös megélések, hanem a személyes sztorik, zárójel bezárva. A Lehet, hogy rólad mindezekkel együtt, mindezek miatt, vagy éppen mindezek ellenére (kívánt rész aláhúzandó) elképesztően megkapó, minden hallgatással egyre közelebb lopakodó dalok nagyszerű csokra.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: