Felejtsük el, hogy a magyar az egyik legnehezebben megtanulható nyelv

A magyart egy kicsit könnyebb megtanulni, mint a japánt, de a nyelvtana bonyolultabb – mondja Iain Lindsay budapesti brit nagykövet. Tapasztalatból beszél, hiszen állomáshelyeire készülve mindkét nyelvet elsajátította. Szintén diplomáciai forrás e tárgyban az amerikai külügyminisztérium gyakran idézett listája, amelyen a magyar a majdnem legnehezebb kategóriába – négy közül a legnépesebb harmadikba – került. Ami azt is jelenti, hogy angol anyanyelvűeknek a legtöbb idegen nyelv elsajátítása – köztük az örményé, a hindié, a khmeré vagy a szingalézé – nagyjából ugyanannyira nehéz, mint a magyaré. A diplomatáknak körülbelül 1100 órát kell venniük, amíg ezekkel a munkájukhoz használható szintre jutnak. A még nehezebb, a 2200 órát igénylő csoportba az arab, a kínai, a koreai és a japán tartozik. Nem nagyon tér el ettől a brit külügyminisztérium listája, amelyen a magyar szintén elég nehéz kategóriába került: a legnehezebb első és a legkönnyebb hatodik között a harmadikba, a finnel és az észttel együtt.

Ezek a vélemények is erősítik a magyar nemzeti büszkeség egyik oszlopát, melynek képzeletbeli felirata: a magyar nyelv különleges és nehéz. Valójában nehéz nyelv nem létezik. Az egyes nyelvek fogós voltát a HVG-nek korábban nyilatkozva Nádasdy Ádám nyelvész és műfordító ahhoz a kérdéshez hasonlította, mintha a biológusok azt kutatnák,

„vannak-e a többinél éhesebb állatok, és ilyen-e mondjuk a farkas”.

A nehézség viszonylagos, és összefügg a nyelvrokonságokkal. Az általunk megkérdezett, a magyart idegen nyelvként oktató tanárok szerint a mordvin, az észt és más nyelvrokon diákok könnyebben birkóznak meg a magyarral. Ismerős nekik például az a nagyon ritka szabály, hogy a ragok és más toldalékok többféle változata közül azt kell a szavak végére biggyeszteni, amelyik passzol a szó magas, mély vagy vegyes hangrendjéhez. Az ilyen egyeztetés is fontos tétele annak a toplistának, amelyet kérésünkre a magyar mint idegen nyelv tanításának egyik szakértője, Szili Katalin, az ELTE docense állított össze. Előkelő helyen áll továbbá az egyébként sok nyelvben szintén meglévő tárgyeset. Ha ugyanis az angol az anya- vagy közvetítő nyelv, akkor a tanuló már ott megakad, hogy nem érzi a különbséget az alany- és a tárgyeset között.

A tanácstalanság azért is fennforog – még ha ezen idehaza csodálkozhatunk is –, mert kevés országban tanítják olyan módszeresen a nyelvtant az iskolákban, mint Magyarországon. Nem kevésbé furcsa a magyar laikus szemében az a kis módszertani trükk, hogy a külföldieknek nem egy, hanem nagyjából hét tárgyeset-alakváltozatot tanítanak. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy könnyebb megtanulniuk külön-külön a -t, -ot, -et, -öt és társaik használatát, mint azon törniük a fejüket, hogy van-e szükség kötőhangra a -t előtt, és ha igen, melyikre. „Ha a nyelvtani formák száma és bonyolultsága számít, akkor a magyar kétségkívül előkelő helyen áll, a gazdag nyelvtani eszköztárú nyelvek közé tartozik” – véli Szili, bár azzal nem ért egyet, hogy emiatt különösen sokáig tartana megtanulni. A tapasztalt tanárnő ennek ellenére „csodálattal adózik azért az agymunkáért”, amelynek egyik szemléletes példája, ahogyan beszéd közben a tanulók követik a – magyaroknak magától értetődő – tárgyas és tárgyatlan igeragozás logikáját, és helyesen megalkotják az olyan szerkezeteket, mint a megnézek egy lányt vagy megnézem a filmet.

Marabu / hvg

A külföldieket zavarba ejtő dolgok sorába tartozik az is, hogy míg más európai nyelvekben a főnévragozáshoz négy–hét esetet (például részest, birtokost) kell megtanulni, a magyarban legalább 18-at passzíroznak bele a tanuló fejébe. Bár a magyar diákok nem így tanulják, külföldi használatra külön „esetnek” számít az olyan alakok sora, mint a házban, a házból, a házról és a többi. A felszólító módnak pedig több mint hetven formáját gyakoroltatják be. Ráadásul a befektetett energia nincs feltétlenül arányban a közvetlen haszonnal – mondja Róth Judit, a magyar mint idegen nyelv tanára, mert a mai magyarban ritkán használják a direkt felszólítást, inkább udvariasan körülírják, amit el akarnak érni. Ám a nehézségek leküzdése azért is megéri, mert új világ nyílik meg a diákok előtt. Szili az igekötőkkel példálózik. Az angol és a magyar egyaránt azt mondja, hogy kitalál valamit, „mert úgy gondolja, hogy a fej egy tartály, és abból kijönnek a gondolatok”. A kínaiban azonban nincsenek igekötők, ezért

„amikor azt tanítom, hogy kigondol, kiagyal, kitalál, akkor lerajzolok egy fejet, és abból jönnek ki a gondolatok. A tény, hogy így is lehet láttatni ezt a cselekvést, az újdonság erejével hat a kínaiakra.”

Megzavarhatja a külföldit az is, ami hiányzik a magyarból, ami miatt könnyű megtanulni: nincsenek nyelvtani nemek, és nincs sok gond az igeidőkkel. Nem egyedülálló annak az olasz tanulónak az esete, aki sehogyan sem tudott magyarul válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy mit csinált aznap reggel. Várta, hogy megtanulhassa a további múlt időket, mert előidejű múlt nélkül nem tudta pontosan elhelyezni az időben a felkelést és az azt követő reggelizést.

Angolok és kínaiak, mordvinok és olaszok más-más nehézségekkel szembesülnek tehát, ha magyarul tanulnak – de van-e objektív mércéje annak, hogy melyik nyelv mennyire nehezen sajátítható el? Egyelőre nincs, de szórakoztató próbálkozásról számolnak be amerikai számítógépes nyelvészek, Tyler Schnoebelen és társai. Egy majdnem 2700 nyelv szerkezetét feltérképező atlasz alapján kigyűjtötték a sok nyelvben előforduló sajátosságokat, megnézték, melyik mennyire gyakori, majd aszerint állították sorrendbe a nyelveket, hogy melyikben több a ritkaság. Meglepetésre a magyar a lista aljára került mint viszonylag átlagos nyelv. Schnoebelen is megjegyzi: járt Budapesten, és esküszik rá, hogy a magyarban igenis vannak furcsaságok – csak azokat nem lehetett az ő módszerükkel kigyűjteni. Máshonnan is megközelíthető a kérdés – derül ki Róth Judit beszámolójából, aki az ausztráliai magyar diaszpóra magyartanításában szerzett tapasztalatokat. Tagadhatatlan, hogy az ő körükben sok érzelmi szál fűződik a magyarhoz.

„Annyira kötődnek a magyar nyelvhez, hogy elkezdik kicsit felmagasztalni, és ez hozzátartozik az identitásukhoz. Nyelvészként és nyelvtanárként van-e jogom ahhoz, hogy tudományos érvekkel letörjem ezt a lelkesedést? Nincs. Nem káros, ha az ember büszke az anyanyelvére.”