A megértésben, a toleranciában, a közgondolkodás megváltozásában látja a kivezető utat a megosztottságból a zongoraművész, aki szerint a mostani választásokon mindenki azt kapja, amit megérdemel. Interjú.
Régi vágya, hogy zeneértésre, zeneszeretetre nevelő kurzusokat tartson. A zeneértő közönség kiművelését éppúgy a küldetésének tartja, mint Bach, Mozart, Beethoven, Schubert zenéjének a megszólaltatását?
A hivatásos muzsikusok nevelése mellett legalább ugyanolyan fontos a hallgatóság fejlesztése. Ez minőségi kérdés. A komolyzenei közönség létszáma egyre nő, de az ízlése és az ismeretgazdagsága sajnálatos módon ezzel fordított arányban csökken.
Milyen elveket szeretne megvalósítani a kamarazene- és zongoraoktatásban annak a berlini zeneakadémiának a docenseként, amelyet két kibékíthetetlen népből származó barát, Daniel Barenboim argentin–izraeli karmester-zongorista és Edward Said palesztin–amerikai irodalomtudós négy éve alapított? Miért nem professzorként vesz részt a Barenboim–Said Akadémia munkájában?
Idősebb koromra egyre jobban foglalkoztat a tanítás, a pedagógia. Igazából nem tudom, mi a különbség a docensi és a professzori munkakör között. Ebben az esetben a zongoraosztályt fogom vezetni, ez pedig professzori feladatot jelent egy olyan, rendkívül érdekes intézményben, ahol nagy súlyt fektetnek a tanulók általános műveltségére. A zene mellett a filozófia, a történelem és a nyelvek ismerete ugyanolyan fontosságú.
Szólista, kamarazenész, dalkísérő, karmester, tanár, előadó, és kottákat is kiad. Pedig egyszer azt mondta: „Legszívesebben komponálnék.” Miért nem teszi?
Sajnos nincs hozzá tehetségem. A fejem tele van zenével, de semmi eredeti nem jut eszembe. Viszont pontosan tudom, mi a nagy zene. Középszerűre semmi szükség, mert abból bőven van.
Kurtág György a tanára és mestere volt. Repertoárjából mégis hiányzik a kortárs zene. Milyennek látja Kurtágot és az őt követő magyar zeneszerző-nemzedékeket?
Kurtágot tisztelem és rajongva szeretem, igyekszem játszani is. Mellette Heinz Holliger és Jörg Widmann műveit is előadom. Ennek ellenére igaz, hogy a kortárs zene csak ritkán szerepel a műsoromon. A régi mesterek szinte teljességgel kitöltik az életemet, a nap pedig csak 24 órából áll. Az újabb magyar zeneszerzői nemzedéket nem ismerem, de ezt a hiányt igyekszem majd bepótolni.
Jóval a rendszerváltás előtt, 1979-ben emigrált, jelenleg második emigrációját tölti Londonban és Firenzében. Visszatéréséhez minőségi változásra lenne szükség a magyar társadalomban – nyilatkozta néhány éve. Milyen feltételekre, összetevőkre gondol?
Mindenekelőtt arra, hogy a történelmet fel kell dolgoznunk, szembe kell néznünk vele, és tanulnunk kell belőle. Mások hibáztatásával és önsajnálattal nem sokra megyünk.
Önkéntes emigrációjában érez párhuzamot Bartók Bélával?
Bartók üstökös volt, magam csak egy picinyke pont vagyok. Mégis érzek párhuzamot, mert a bartóki hitvallás, integritás és morális-etikai tartás mindig is a példaképem lesz.
Beárnyékolta barátságát Kertész Imrével, hogy nyíltan hangot adott ellenérzésének, amiért a Nobel-díjas író átvette a Szent István-rendet. Ma is úgy gondolja, hogy Kertész rosszul döntött?
Nem lett volna szabad elfogadnia a Szent István-rendet. Csúnya dolog volt, az életművével összeegyeztethetetlen.
2011 óta az Orbán-kormány erőteljes kritikusa. Fischer Ádámmal és Konrád Györggyel közös petícióit nyújtottak be az Európai Bizottsághoz a magyarországi rasszizmus és diszkrimináció ellen. Halálos fenyegetéseket is kapott olyan kijelentései miatt, hogy a jelenlegi magyar kormány élen jár a faji megkülönböztetésben, az idegengyűlöletben, a reakciós nacionalizmusban. Szégyenérzet van önben a hazai közállapotok miatt?
Azoknak kellene szégyenkezniük, akik ilyen alantas gondolatokat és érzelmeket hordoznak a lelkükben, ha ugyan van lelkük. A hazatéréstől nem a szégyen, a félelem, a harag vagy netán a sértettség tart vissza. Merem remélni, hogy még az életemben megtörténik egy olyan általános minőségbeli változás, ami ezt lehetővé fogja tenni. Több megértésre, türelemre, segítőkészségre van szükség. És mindenekelőtt szeretetre.
Mintha visszahúzódott volna a közéleti szerepléstől. Miért?
Nem vonultam vissza. Azért nem szólalok meg, mert nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni.
Az előző választásnál a Fidesznek a Jobbikkal való esetleges koalíciója aggasztotta. Mi a prognózisa a mostanira?
Ezeknek a választásoknak a világon semmi értelmük, mert semmilyen változást nem hoznak. Az ellenzék nem összetartó, a potenciálja elenyésző. Az emberek nagy része elégedett a status quóval. Azt kapják, amit megérdemelnek.
| A zongora zen mestere |
Szimbolikus pillanat volt, amikor a hatvanas–hetvenes évek fordulóján föltűnt nagy magyar zongoristatriásszal, Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel és Schiff Andrással 1973-ban fölvették Mozart három zongorára írott versenyművét. Schiffnek a Benjáminnak jutott, a gyerekkézre írt harmadik szólam. A szólamok kiosztása mintha tükrözött volna valamilyen feltételezett hierarchiát, ebből Schiff gyorsan kitört. 1979-ben a 26 éves, nemzetközi karrierje elején álló pianista elköltözött Angliába. Élt egy ideig az Egyesült Államokban és Ausztriában is, jelenleg Londonban és Firenzében lakik. Csengery Kristóf szavai szerint hadat üzent annak a „kritikátlan falkaszellemnek, amely csak úgy tud gondolkodni, cselekedni – egyáltalán: élni –, ha »vezetőt« választ magának, s előtte csoportba verődve hajbókol”. Schiff másfél évtizeddel ezelőtt is úgy nyilatkozott, hogy „a magyar zenei élet, a mostani generáció máig szenved ettől a gururendszertől. (...) Ösztönösen úgy éreztem, ebből ki kell lépni”. Úgy hangsúlyozza a tekintélyek alárendeltségéből való kilépés fontosságát, hogy a legmagasabb hőfokon méltatja mestereit és példaképeit, Kadosa Pált, Rados Ferencet, Végh Sándort, George Malcolmot, Rudolf Serkint, Solti Györgyöt, Rafael Kubeliket és másokat, s ő hangsúlyozza a legerőteljesebben a szerves történelmi folytonosságot az előadó-művészetben. Kivált szorosan kötődik a múlt század első felének előadói hagyományaihoz, Artur Schnabelhez, Fritz Bushhoz, Pablo Casalshoz. A nagyon tudatos, sőt tudós művészek közé tartozik, hosszú elemző- és filológiai munkával dolgozza ki a mesterművek interpretációját. Az amerikai San Joséban megjelenő Mercury News napilap kritikusa azt írja róla, hogy a zongora mai titánjai között ő a zen mester. Egyszerre jellemző rá a teljes oldottság és a töretlen, mély koncentráció. A páratlanul érzékeny billentéstechnikát, amely előadásának színgazdagságát adja, a Seattle Times kritikusa úgy jellemzi, hogy mintha nem is ujjal ütné, hanem tollal simítaná a billentyűket. Schiff az írásaiban és a nyilatkozataiban megvetéssel emlegeti azokat a pályatársait, akik „a nagy technikát eszeveszett gyorsasággal, erőszakosan hangos játékkal bizonygatják; az effajta lármázásban elvész a hangzás szépsége”. Viszolyog „a mindent összemosó folytonos pedálozástól” is. Zongoráin a pedálok lassan kopnak. A fent idézett kritikában igen szemléletes metaforát találunk játékának jellemzésére: ha őt hallgatjuk, az olyan, mintha egy rohanó patak kristálytiszta vizén keresztül néznénk a színpompás kavicsokat a meder fenekén. A rendszerváltás előtt megpróbáltak úgy tenni, mintha Schiff nem is ment volna igazán el, csak éppen nem lenne itthon. Felvételeit folyamatosan játszották a rádióban. Amikor az Ifjúsági Magazin munkatársa riportot készített a Ki Mit Tud? egykori győzteseivel, tudakolván, mit csinálnak éppen, Schiffről ezt írta: „szinte gyerekként nyert még 1968-ban. Azóta az egyik leghíresebb ifjú zongoraművészünk. Csak a mamájával tudtam beszélni, mert András éppen az Egyesült Államokban turnézik.” Az „éppen turnézó zongoraművészünk”, akkor már négy éve nem járt Magyarországon. 1987-ben koncertezett újra itthon. Lakatos Éva, a Filharmónia akkori (politikailag igen mélyen beágyazott) igazgatója eltökélten dolgozott azon, hogy Schiff újra a hazai közönség előtt mutatkozzon. Bő három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy disszidensként gyalázzák. Ez az után történt, hogy 2011-ben föllépett a rasszizmus és a diktatórikus tendenciák magyarországi erősödése ellen, majd tiltakozásképpen lemondta magyarországi koncertjeit, és kijelentette, hogy nem is teszi be a lábát az országba, amíg a helyzet alapvetően meg nem változik. RÉVÉSZ SÁNDOR |
Magyar Péter azt mondja, van receptje a lakhatási válság ellen. A feladat nem kicsi: lakhatási szakértőt, az építéstörténet szakértőjét és a témával foglalkozó szociológust is kérdeztünk az emberemlékezet óta tartó lakhatási válság okairól és a fordulat lehetőségéről.
