Története során nyolcadik alkalommal nem adják ki a legrangosabb irodalmi elismerést. A Svéd Akadémia tagjai közül többen egy még nem tisztázott zaklatási és kiszivárogtatási ügy miatt jelentették be távozásukat. Nem ez az első botrány a díj 117 éves történetében.
„Öregem, a pénzt azt fel kell venni!” – így fordult Keleti László színész Kellér Dezsőhöz, a pesti kabaré konferansziéjához 1964 őszén, miután Jean-Paul Sartre bejelentette, hogy nem tart igényt a neki ítélt irodalmi Nobel-díjra és a vele járó hatalmas összegre. A francia író a Le Figaro című napilap irodalmi mellékletében, 1964. október 15-én olvasta, hogy abban az évben őt jelölték. „Ki lehet az idei esztendő boldog nyertese? A stockholmi irodalmi körökben keringő hírek szerint Sartre-nak – aki már több éve szinte állandó jelölt – komoly esélyei vannak. Különösen azóta, hogy tavaly diadalmasan visszatért a tiszta irodalomhoz A szavak című önéletrajzi könyvével.”
Sartre írt a Nobel-bizottságnak, hogy köszöni, de nem kéri a díjat, ám rosszul címezte meg a borítékot, így az nem érkezett meg időben. A jelölést már nem lehetett visszavonni. Sartre hosszan magyarázta döntését a svéd sajtónak, végül lemondó nyilatkozatát a Le Figaro jelentette meg. Ebben az áll, hogy mindig is visszautasította a hivatalos elismeréseket; 1945-ben, a háború után a Becsületrenddel akarták kitüntetni, de nem fogadta el, noha rokonszenvezett az akkori kormánnyal. Hangsúlyozta, a visszautasítás semmiképpen sem a Svéd Akadémiának és a Nobel-díjnak szól. Azt tartotta, hogy a kitüntetések – bármilyenek is – befolyásolják az olvasót, így nem tisztán hat a mű.
„Az írónak el kell utasítania azt, hogy intézmény legyen belőle, de ezt a legtiszteletteljesebb módon kell megtenni, ahogy most ez is a helyzet.” Sartre kétségkívül jól tudott érvelni: „Nem ugyanaz, ha úgy írom alá a nevemet, hogy Jean-Paul Sartre vagy hogy Jean-Paul Sartre Nobel-díjas.” Közismert, hogy rokonszenvezett a „létező szocializmussal”, még a magyarországi 1956 sem rengette meg a nézeteit. Csak Csehszlovákia 1968-as lerohanása ébresztette föl. De 1964-ben még ezzel is indokolta, hogy miért nem kell neki a Nobel-díj: „Noha minden rokonszenvem a szocializmusé, képtelen lennék arra is, hogy elfogadjam például a Lenin-díjat.” Ezzel kellett megerősítenie azt, hogy nem valami ideológia áll az elutasítás mögött, hanem az erkölcse: „Azt hiszem, elutasítani a díjat kevésbé veszélyes, mint elfogadni.” Sartre-t nemcsak az erkölcs kérdései gyötörték; jól érezte, hogy a díj hatalmas összege is teher lehet. Szívesen támogatta volna például a Londonban működő, apartheid elleni bizottságot, de döntésével megfosztotta ettől, és ez nagy gondot jelentett neki. A családja különben másképp volt ezzel az egésszel; az író halála után próbálták megszerezni a pénzt, de nem sikerült.
A másik nagy irodalmi-Nobel-botrány Borisz Paszternak szovjet író esete volt. Nagyregénye, a Doktor Zsivágó a XX. század eleje és a második világháború kitörése között játszódik, és nem éppen barátságos a szovjet rendszerrel. 1955-ben meg akarta jelentetni, de a hatalom erről hallani sem akart. Barátnője, Olga Ivinszkaja nagy nehezen meggyőzte, hogy adja ki külföldön, meg is jelent 1957-ben. A szovjet hatóságok mindent megtettek az ellehetetlenítésére, de a népszerűségét nem tudták megállítani. Hitelesnek elfogadott dokumentumok szerint még a CIA is beszállt a könyvterjesztésbe, pénzelt is egy orosz nyelvű kiadást. Sartre-hoz hasonlóan Paszternakot szintén többször jelölték a díjra, 1946 és 1950 között minden évben fölmerült a neve. 1954-ben ezt írta egy barátjának: „Jelöltek a díjra, de a szokásokat ismerve a bizottság a szovjet kormány beleegyezésére vár. Az viszont azt kérte, hogy helyettem Solohovot jelöljék. A svédek ezt nem fogadták el, és Hemingway lett a jelölt, akit valószínűleg meg is választanak majd.” Mikor 1958-ban végre megkapta a díjat, boldogan táviratozott Svédországba, hogy „büszke, megilletődött és hálás”.
A szovjet kormány azonban megzsarolta: ha átveszi az elismerést, soha többé nem térhet vissza a hazájába. Ő pedig ezt nem akarta, így engedett a pressziónak. Ekkor újabb táviratot küldött, amiben lemondott az elismerésről. A fia így emlékezett erre a pillanatra: „Azon az estén nem ismertem az apámra. Sápadt, vértelen volt az arca, és egyre csak azt hajtogatta, hogy most már semmi sem érdekes, lemondtam a díjról.” Az író alig másfél évvel később meghalt, fia, Jevgenyij 1989-ben átvehette az elismerést.
Az irodalmi Nobel-díj kicsit más, mint a természettudományos teljesítményt díjazó elismerések. Arról egy tizennyolc tagú, a svéd nyelv és az irodalom ápolását szolgáló tudóstestület, a Svéd Akadémia dönt, amely körül most a botrányok vannak, és amely arra kényszerült, hogy az idén ne adja ki ezt a díjat. Összesen hét esetben volt erre példa; részben a világháborús zűrzavar miatt, részben pedig azért, mert ahogyan az alapszabály mondja, nem adják ki, ha nincsen olyan fontos mű, amely megfelel a követelményeknek. Három alkalommal pedig nem regényírót vagy költőt jutalmaztak. 1908-ban Rudolf Eucken filozófust tüntették ki, ahogyan Pröhle Károly, az egyik magyar méltatója írta, „svéd barátai közbenjárására”. 1927-ben Henri Bergson francia filozófust, „időtudóst” jutalmazták „gazdag és ösztönző gondolatainak elismeréséért és briliáns stílusáért, amellyel azokat formába öntötte”. 1953-ban pedig Winston Churchill kapta meg, mert színesen és kitűnő stílusban írta meg történeti műveit és a második világháborúról szóló hatalmas munkáját.
A díjak körül persze mindig is voltak viták. Sokan azért korholják a bizottság tagjait, mert nem azt jutalmazták, aki a legjobban megérdemelte volna. Talán az irodalmi és a béke-Nobel-díjak a legvitatottabbak, alighanem azért, mert azokban a mű, az életmű vagy egy történelmi tett szubjektív megítélése kerekedik fölül. Olyan irodalmi óriásokat utasítottak el, mint Tolsztoj, Ibsen, Zola, Csehov, míg például díjazták R. K. Narayan indiai írót, aki sokak szerint „túl könnyen olvasható”, a pártolói viszont „a modern indiai irodalom Gandhijának” tartották. Vannak géniuszok, akik megérdemelték, és olyanok is, akik a díj keltette nagy hullámverésben visszasüllyedtek az ismeretlenségbe. Karel Capeket díj nélkül is jól ismerték; az 1936-ban írt Harc a szalamandrákkal című regényéért neki akarták adni a díjat, de nem kapta meg, mert a hangadó ítészek szerint a könyv túlságosan ellenségesen bánt a németekkel. Fölajánlották, hogy sikeresebb lehet, ha ír egy kevésbé problémás művet. Capek a maga stílusában oldotta meg az ügyet, azt válaszolta: „Köszönöm a jó szándékot, de a doktori értekezésemet már megírtam.”
VÁRKONYI BENEDEK
Tizennégy százalékos hátrányból tizenöt százalékos előnyt épített a Tisza Párt a tavalyi EP-választások óta eltelt kerek egy évben. A Medián legfrissebb felmérése szerint többségbe került azok aránya, akik Magyar Péter pártjának győzelmére fogadnak 2026-ban a Fidesz felett.
Több mint egy évig tartott a tárgyalás, az ítélet nem jogerős.
A filozófus nem hiszi, hogy Magyar Péter a liberális demokrácia helyreállításának bajnoka lesz.
Az infektológus szerint nem kell rettegni.
Május vége óta többször is el kellett halasztani az Ax-4 misszió indítását.
Még nincsen felelőse az ügynek.
A lap személyiségi jogi pert indít.
Nagyon hiányzott a fővárosnak az a 10 milliárd, amit most visszakapnak.
