Egy rejtett poénért enyhe polóniummérgezést is megkockáztat a moziban remekül futó Lajkó – Cigány az űrben című, 1957-ben, részint Bajkonurban játszódó politikai szatíra rendezője.
HVG: Zavarba ejtő a cím. Felvetődött, hogy akár el is riaszthat a filmtől? Kit azért, mert rasszista tartalmat gondol mögé, kit amiatt, hogy cigánydicsőítő történetnek hiszi.
Lengyel Balázs: A címmel éreztetni akartuk, hogy ez nem propagandafilm, se nem gyűlöletkeltő, se nem a politikai korrektség zászlóshajója. De nemcsak a cigánysághoz, hanem a homoszexualitáshoz való viszonyulást is megpiszkáltuk. Mélyebbre mentünk, mint sokan, akik kulturált toleranciával kezelik a kérdést, ellentétben azokkal, akik gyűlölködőek a mássággal szemben. Nekem szalonrasszizmus, ha valakitől azt a visszajelzést kapom, hogy ő amúgy elfogadó, és tetszett neki a film, de frusztrálta, amikor két hatvanas, pocakos férfit kellett percekig néznie, ahogy csókolózik. Szerintem gyönyörű, hogy ők ugyanazzal az érzelemgazdagsággal vonzódnak egymáshoz, mint a szerelmes filmek szépséges fiataljai. Jó volna, ha nemcsak a budai polgárlakásokban, nem csupán a retorika szintjén lennénk toleránsak, hanem dolgoznánk rajta, hogy a lelkünk mélyén is azzá váljunk.
HVG: Szereti A tanú című kultuszfilmet? Már az előzetesben felidéződött a párhuzam Bacsó Péter filmjével.
L. B.: Hízelgő, hogy bármiféle kapcsolat felfedezhető a két film között. Talán azért is A tanúval állítják párhuzamba a filmem, mert az utóbbi évtizedek hazai mozikínálatából hiányzott ez a műfaj. Holott mi, magyarok és kelet-európaiak jók vagyunk a parabolikus megfogalmazásban. Nagyon szeretem A tanút, és fejet akartam hajtani előtte, ugyanakkor játszottam a különböző műfajokkal: dráma és melodráma ötvözetével haladtam keserédes, melankolikus irányba. Ez fejezi ki jól a jelenlegi kedélyállapotomat és a közhangulatot is.
HVG: Miért akarja még akkor is megnevettetni a nézőt, amikor Lajkó félresikerült gyerekkori kísérlete miatt édesanyja a mennybe repül?
L. B.: A hétköznapok túlélésére az a módszerem, hogy humorral kezelem a frusztrációimat, ebből nekem a kortársaimnál talán több jutott. Mi már nem moshatjuk le magunkról, hogy olyan korban éltünk, amikor narancssárga hajú, őrült elnöke volt az Egyesült Államoknak. Ez abszurd: végtelenül szomorú, közben pedig vicces. A Brexittel pedig elvesztettük, amiben gyerekkorom óta rendíthetetlenül hittünk, hogy a Nyugat ízlésével és eszével nincs nagy gond. A korabeli légkör hozta ki Bacsóból a szatírát. Nem véletlen, hogy mi most ugyanezen a hangon szólalunk meg.
HVG: Mi frusztrálja itthon?
L. B.: Hogy megosztott az ország, ami persze elcsépelt lózung. Hogy most már több mint egy évtizede lebegünk valamiben, amiről nem tudjuk, hova tart. Remélem, hogy a folyamat ellenzői mellett a támogatói is érzik: ez nem jó irány. Ellentmondásos, hogy én ez idő alatt csinálhattam meg az első nagyjátékfilmemet, ami nekem személyes siker, mégis azt érzem, amire a film végül kifut: Lajkó diadalába, ami őt a világűrbe juttatta és boldoggá tette, bőven keveredik sötétség. Ezt a sötétséget érzem, és ezzel nem vagyok egyedül.
| Kanyargós utak |
Isten színe elé kerül Teréz anya, és azt mondja az Úr: annyit segített neki a Földön, hogy bármilyen kérését teljesíti. Kis habozás után Teréz anya kiböki: „Világéletemben filmet szerettem volna rendezni.” Ezzel az Angliában közkeletű viccel érzékelteti az alkotó, hogy mindenki rendezői babérokra vágyik. Orvoscsaládból származik, édesapja aggódott, hogy a művész megélhetése bizonytalan, mégis támogatta fia önmegvalósító terveit. A vége főcím előtt neki ajánlja a Lajkót. Színésznek készült, de kiderült: ez nem az ő világa. Fotózni kezdett, majd az ELTE esztétika–mozgókép szakán tanult. Filmkritikusként írásai mindig afelé kanyarodtak, hogy ő mit csinált volna másként. Londonba költözött, aztán hazahurcolkodott, amikor sokadik asszisztensi feladatra hívták a Hellboy II-be. Végül más kapta meg a munkát. A film.hu forgatókönyvíró-iskola oktatói, Hegedűs Bálint, Krigler Gábor és Lovas Balázs mint régi tanítványukat vonták be projektekbe. Az Aranyélet című krimisorozat második évadában már vezető író volt, a Kojotban társszerző. |
HVG: Az első űrutazó kiválasztására rendezett verseny résztvevőit, köztük a náciklón Helga Mengelét és a Lajkót kísérő Karmazsin elvtársat is mulattatóan kifigurázza a forgatókönyv, de leginkább a szovjet mentalitást karikírozza. Mit szóltak ehhez az orosz szereplők?
L. B.: Náluk is működik az önirónia. Brezsnyev szerepére viszont hosszan castingoltunk, mert többen nem vállalták el. Felháborodtak, hogy a nemzeti hősükből viccet csinálunk. A filmbeli Brezsnyevben van erő, de titkol valamit: képtelen felvállalni nemi indentitását. Kifejezetten szeretem a rossz hősöket, akár a Kojot oligarcháit is. A becstelenek egyszerre taszítanak és empátiát váltanak ki belőlem, mert ők is emberek.
HVG: Vonzódik a jogtiprókhoz?
L. B.: A politikus életét borzasztónak gondolom. Őt elsődlegesen nem a hatalomvágy hajthatja, az csak a növekvő befolyás és az erőteljes korrumpálódás után jön meg igazán. Ez olyan változásokat idéz elő a karakterben, ami akár sikeressé teszi, de visszafordíthatatlanul megeszi a lelkét. Magányos szerep a vezéré. Nehezen tudom elképzelni, hogy boldogok, akik száz- meg ezermilliárdokat birtokolnak, miközben tudják, hogy tömegek utálják őket. Nem igaz, hogy lepereg róluk a feléjük sugárzó gyűlölet. Nekem elég, ha egy rossz kritikát kap a filmem, máris világvége-hangulatba kerülök. Biztos vagyok benne, hogy a narcisztikus politikus már akkor sem alszik, ha néhány fiatal tiltakozik a parlament előtt.
HVG: Hogyan került a filmbe a gyerek Putyin?
L. B.: Amikor gyerekvasutasokkal dolgoztam, orosz delegáció érkezett hozzájuk. Míg a magyar gyerekek csálé sapkával, félrecsúszott nyakkendővel eljátszották, hogy masiniszták, orosz társaikat mintha a Vörös Hadseregből menesztették volna. Az egyiküktől, felnőtt létemre, konkrétan féltem. Ebből az élményből került a filmbe a vezér oldalán ülő kis „ezredes”. Cservák Zoli játssza a szerepet, aki a Saul fia végén is feltűnt egy fontos pillanatra. Forgatás közben a Brezsnyevet játszó Beniuk Bohdannak az a történelmileg egyáltalán nem hiteles ötlete támadt, hogy nevezzük a kisfiút Vologyának, mert a gyerek Vlagyimir Vlagyimirovicsot így becézték. Kockáztatva egy enyhe polóniummérgezést, azt mondtam: legyen. Vagy senkinek nem tűnik föl, vagy csak egyvalakinek, akitől aztán mindenki megtudja. Ez az utóbbi történt.
HVG: A nemzeti érzést felpumpáló máról beszél az 1957-es történetben, miszerint az első űrutazónak hitt kutya neve a mi Lajkónk miatt lett Lajka? Kizárt azt a szalagcímbe írni, hogy Bajkonur hőse egy magyar cigány.
L. B.: A film arról szól, hogy el kell fogadni magam annak, aki vagyok, és azt is, hogy a vágyaim vagy teljesülnek, vagy nem, illetve nem úgy, ahogy elképzeltem. Ez ránk mint nemzetre is érvényes. Sok másik mellett a miénk is kis ország. Ameddig úgy éljük meg, hogy ezt takargatni kell, és felnagyítjuk a jelentőségünket, addig folyton keserűek leszünk, és a Mohácsainkat, a veszteségeinket fogjuk elemezgetni. Ha helyrebillen az ország önértékelése, onnantól tudunk új jelenről, új jövőről beszélni. Már nagyon várom, hogy ez az idő eljöjjön.
MÁTRAHÁZI ZSUZSA
Harmadik birodalmi mintára, de nem német minőségben készült el 50 éve a Balatonig vezető autópálya első fontosabb szakasza. Az állampártnak elég volt, hogy csak Kádár János balatonaligai nyaralójáig ért a sztráda.
Mexikót is hasonló vámokkal sújtja az amerikai elnök.
Egy hollywoodi film forgatókönyvének lapjaira kívánkoznak az izraeli nukleáris fegyver megszerzésének részletei.
Apáti Bence mozgalmának éppen volt érkezése ezt legyártani.
A férje brazil, meg ott elismerik a melegházasságot.
