HVG: Zavarba ejtő a cím. Felvetődött, hogy akár el is riaszthat a filmtől? Kit azért, mert rasszista tartalmat gondol mögé, kit amiatt, hogy cigánydicsőítő történetnek hiszi.

Lengyel Balázs: A címmel éreztetni akartuk, hogy ez nem propagandafilm, se nem gyűlöletkeltő, se nem a politikai korrektség zászlóshajója. De nemcsak a cigánysághoz, hanem a homoszexualitáshoz való viszonyulást is megpiszkáltuk. Mélyebbre mentünk, mint sokan, akik kulturált toleranciával kezelik a kérdést, ellentétben azokkal, akik gyűlölködőek a mássággal szemben. Nekem szalonrasszizmus, ha valakitől azt a visszajelzést kapom, hogy ő amúgy elfogadó, és tetszett neki a film, de frusztrálta, amikor két hatvanas, pocakos férfit kellett percekig néznie, ahogy csókolózik. Szerintem gyönyörű, hogy ők ugyanazzal az érzelemgazdagsággal vonzódnak egymáshoz, mint a szerelmes filmek szépséges fiataljai. Jó volna, ha nemcsak a budai polgárlakásokban, nem csupán a retorika szintjén lennénk toleránsak, hanem dolgoznánk rajta, hogy a lelkünk mélyén is azzá váljunk.

HVG: Szereti A tanú című kultuszfilmet? Már az előzetesben felidéződött a párhuzam Bacsó Péter filmjével.

L. B.: Hízelgő, hogy bármiféle kapcsolat felfedezhető a két film között. Talán azért is A tanúval állítják párhuzamba a filmem, mert az utóbbi évtizedek hazai mozikínálatából hiányzott ez a műfaj. Holott mi, magyarok és kelet-európaiak jók vagyunk a parabolikus megfogalmazásban. Nagyon szeretem A tanút, és fejet akartam hajtani előtte, ugyanakkor játszottam a különböző műfajokkal: dráma és melodráma ötvözetével haladtam keserédes, melankolikus irányba. Ez fejezi ki jól a jelenlegi kedélyállapotomat és a közhangulatot is.

HVG: Miért akarja még akkor is megnevettetni a nézőt, amikor Lajkó félresikerült gyerekkori kísérlete miatt édesanyja a mennybe repül?

L. B.: A hétköznapok túlélésére az a módszerem, hogy humorral kezelem a frusztrációimat, ebből nekem a kortársaimnál talán több jutott. Mi már nem moshatjuk le magunkról, hogy olyan korban éltünk, amikor narancssárga hajú, őrült elnöke volt az Egyesült Államoknak. Ez abszurd: végtelenül szomorú, közben pedig vicces. A Brexittel pedig elvesztettük, amiben gyerekkorom óta rendíthetetlenül hittünk, hogy a Nyugat ízlésével és eszével nincs nagy gond. A korabeli légkör hozta ki Bacsóból a szatírát. Nem véletlen, hogy mi most ugyanezen a hangon szólalunk meg.

HVG: Mi frusztrálja itthon?

L. B.: Hogy megosztott az ország, ami persze elcsépelt lózung. Hogy most már több mint egy évtizede lebegünk valamiben, amiről nem tudjuk, hova tart. Remélem, hogy a folyamat ellenzői mellett a támogatói is érzik: ez nem jó irány. Ellentmondásos, hogy én ez idő alatt csinálhattam meg az első nagyjátékfilmemet, ami nekem személyes siker, mégis azt érzem, amire a film végül kifut: Lajkó diadalába, ami őt a világűrbe juttatta és boldoggá tette, bőven keveredik sötétség. Ezt a sötétséget érzem, és ezzel nem vagyok egyedül.

HVG: Az első űrutazó kiválasztására rendezett verseny résztvevőit, köztük a náciklón Helga Mengelét és a Lajkót kísérő Karmazsin elvtársat is mulattatóan kifigurázza a forgatókönyv, de leginkább a szovjet mentalitást karikírozza. Mit szóltak ehhez az orosz szereplők?

L. B.: Náluk is működik az önirónia. Brezsnyev szerepére viszont hosszan castingoltunk, mert többen nem vállalták el. Felháborodtak, hogy a nemzeti hősükből viccet csinálunk. A filmbeli Brezsnyevben van erő, de titkol valamit: képtelen felvállalni nemi indentitását. Kifejezetten szeretem a rossz hősöket, akár a Kojot oligarcháit is. A becstelenek egyszerre taszítanak és empátiát váltanak ki belőlem, mert ők is emberek.

HVG: Vonzódik a jogtiprókhoz?

L. B.: A politikus életét borzasztónak gondolom. Őt elsődlegesen nem a hatalomvágy hajthatja, az csak a növekvő befolyás és az erőteljes korrumpálódás után jön meg igazán. Ez olyan változásokat idéz elő a karakterben, ami akár sikeressé teszi, de visszafordíthatatlanul megeszi a lelkét. Magányos szerep a vezéré. Nehezen tudom elképzelni, hogy boldogok, akik száz- meg ezermilliárdokat birtokolnak, miközben tudják, hogy tömegek utálják őket. Nem igaz, hogy lepereg róluk a feléjük sugárzó gyűlölet. Nekem elég, ha egy rossz kritikát kap a filmem, máris világvége-hangulatba kerülök. Biztos vagyok benne, hogy a narcisztikus politikus már akkor sem alszik, ha néhány fiatal tiltakozik a parlament előtt.

HVG: Hogyan került a filmbe a gyerek Putyin?

L. B.: Amikor gyerekvasutasokkal dolgoztam, orosz delegáció érkezett hozzájuk. Míg a magyar gyerekek csálé sapkával, félrecsúszott nyakkendővel eljátszották, hogy masiniszták, orosz társaikat mintha a Vörös Hadseregből menesztették volna. Az egyiküktől, felnőtt létemre, konkrétan féltem. Ebből az élményből került a filmbe a vezér oldalán ülő kis „ezredes”. Cservák Zoli játssza a szerepet, aki a Saul fia végén is feltűnt egy fontos pillanatra. Forgatás közben a Brezsnyevet játszó Beniuk Bohdannak az a történelmileg egyáltalán nem hiteles ötlete támadt, hogy nevezzük a kisfiút Vologyának, mert a gyerek Vlagyimir Vlagyimirovicsot így becézték. Kockáztatva egy enyhe polóniummérgezést, azt mondtam: legyen. Vagy senkinek nem tűnik föl, vagy csak egyvalakinek, akitől aztán mindenki megtudja. Ez az utóbbi történt.

HVG: A nemzeti érzést felpumpáló máról beszél az 1957-es történetben, miszerint az első űrutazónak hitt kutya neve a mi Lajkónk miatt lett Lajka? Kizárt azt a szalagcímbe írni, hogy Bajkonur hőse egy magyar cigány.

L. B.: A film arról szól, hogy el kell fogadni magam annak, aki vagyok, és azt is, hogy a vágyaim vagy teljesülnek, vagy nem, illetve nem úgy, ahogy elképzeltem. Ez ránk mint nemzetre is érvényes. Sok másik mellett a miénk is kis ország. Ameddig úgy éljük meg, hogy ezt takargatni kell, és felnagyítjuk a jelentőségünket, addig folyton keserűek leszünk, és a Mohácsainkat, a veszteségeinket fogjuk elemezgetni. Ha helyrebillen az ország önértékelése, onnantól tudunk új jelenről, új jövőről beszélni. Már nagyon várom, hogy ez az idő eljöjjön.

MÁTRAHÁZI ZSUZSA