Tényleg vannak köztünk boszorkányok? – tudakolja a nép, a válasz pedig: hogyne lennének, hiszen lett rájuk igény. Ha úgy akarjuk, jó gyávák és jó irigyek vagyunk, annyi kinevezett, telepített és beszivárgó boszorkány leselkedik ránk, amennyi kell. A kísértés, a megvádolás, a büntetés azóta ismert, hogy az első emberpár beleharapott egy almába, és a bűnbeesés lehetősége csak nőtt az okosalmák feltalálásával. Alföldi Róbert azért ment Szombathelyre, hogy a tömeghisztériáról, a bosszúszomj közösséget romboló hatásáról, a hősiesség szükségességéről mutasson be szívszorító drámát. Azért pont oda, mert hívták, szemben néhány más hellyel, ahol nemkívánatos. A Weöres Sándor Színházban Jordán Tamás a direktor, egykor éppen Alföldi váltotta őt a Nemzeti Színház élén, többek között azért fura kapcsolat ez, mert művészérzékeny lelkek ilyen pozíciócseréken inkább tartósan össze szoktak veszni.

A salemi boszorkányok kínálja magát Alföldi felzaklató, elgondolkodtató és még mindig igen mozgalmas színházához. Mindenféle szűz vagy annak vélt lányok táncolnak hajnalban a harmatos pázsiton, testüket már szinte semmi nem takarja, ölüket az Ördögnek kínálják fel. A városka zárt közössége még magában hurcol megannyi keserű emléket. Bár ellenségeiket véres harcban elüldözték, azt suttogják, hogy újabb, minden eddiginél pusztítóbb erő fenyeget. A jelenésnek hiteles szemtanúja van, a környéken az egyetlen ember, akinek papírja van arról, hogy hiteles: Samuel Parris tiszteletes. A szentember (Mertz Tibor) elbeszéléséből tudható, a rontás megesett, így eljött az ideje ráijeszteni vastagnyakú nyája elbizonytalanodó tagjaira.

Szent küldetésében hamarosan társai is lesznek: a helyszínre siető Hale tiszteletes (Kálmánchelyi Zoltán) piros hátizsákja a szent tudomány kellékeit rejti, olyan sokat, hogy a feszületnek alig jut benne hely, kikandikál belőle. A nagytiszteletű Danforth kormányzóhelyettes (Szerémi Zoltán) modora pont annyira feszes, mint sujtásos felöltője, tökéletesen simul hozzá Hawthorne ügyész (Kenderes Csaba), a lump Cheever bírósági jegyzőnek (Bajomi Nagy György) pedig az a dolga, hogy céges mobiljával dokumentálja azt, amit senki nem követett el, és azt is, amit ő elkövetett. Salembe tódul a nép, mert ki ne akarna látni repülő lányokat, boszorkányokat, jelen lenni a megtisztítási procedúránál, látni a pokol felé tartó John Proctort (Bányai Kelemen Barna) és megvádolt feleségét (Bánfalvi Eszter), valamint azok magasztos tevékenységét, akik odaküldik őket.

Az 1692-ben az amerikai Salem városában 19 elítélt felakasztásával és egy ember halálos megkövezésével végződött boszorkányperekről Arthur Miller 1953-ban írta A salemi boszorkányokat. Ekkor már túl volt az egyik pszichodrámán, Az ügynök halálán, még előtte állt a másik, a Marilyn Monroe-val lezavart viharos házassága. A befolyásos amerikaiak közé számított, ezért felszólították hazafiúi elkötelezettsége kinyilvánítására az írás- és képalkotók meg a kommunisták és a zsidók, valamint a zsidó kommunisták után kutakodó McCarthy-bizottság színe előtt. Miller két lehetőség között választhatott: aláírhatta volna néhány barátja halálos ítéletét, vagy megáshatta volna a sírjukat, de a meghallgatásán elfogadták a „tőlem mi sem áll távolabb” kezdetű mondatot, így megúszta némi útlevél-korlátozással és 500 dolláros büntetéssel. Ez talán nem is túl nagy ár az elárulásról, a felforgatásról és a hisztériakeltésről A salemi boszorkányokban megfogalmazott örök érvényű tanulságokért.

A darabot Magyarországon már a keletkezése után három évvel műsorra tűzte a Nemzeti Színház. Az 1956. október 23-án délután 4 órára kiírt olvasópróba, majd a bemutató azonban az ismert események miatt elmaradt. Csak öt évvel később került színre Marton Endre rendezésében, Bitskey Tibor és Margitai Ági főszereplésével. Egy évvel később a francia filmváltozatban ugyanezeket a szerepeket Yves Montand, valamint Simone Signoret alakította, és Claude Renoir nyomasztó képein kívül az volt az érdekessége, hogy a forgatókönyvet Jean-Paul Sartre jegyzi. Sartre az olyan hősöket, amilyen Proctor is, így jellemezte: „Az életben az ember elkötelezi magát, és ezzel saját portréját rajzolja.”

Alföldi tíz éve, a szegedi Mezzo Operafesztiválon már megrendezte A salemi boszorkányokat. Akkor Robert Ward Pulitzer-díjas dalműve feketére mázolt kulisszában szólalt meg, a koromsötét teret a színészek mészfehérre festett arca világította meg. A Weöres Sándor Színházban az ítéletnapi utópia az átélhető közeli korban bonyolódik. A színpad zsúfolt a hetvenes években gyártott laminált bútorokkal, amelyeket egyszerűen átrántott magával a nyolcvanas évek. A sör már nem langyos, mert van hűtőszekrény, a főzőlapok hatékonyan melegítik az egész hétre előre megfőzött vacsorát, jakuzzi még nincs, a fejfújható gumimedence is megteszi. Az egyik sarokban elférnek a gyerekjátékok, a másikban szobanövények, köztük a termőre fordult citromfa, talán a törékeny – és a darabban konkrétan is megboruló – béke jelképe, talán azé, hogy lakótelepen bármi megterem. Abban a korban vagyunk, amelyre nemcsak a variálható enteriőrök, az alak- és ízlésformálás jellemző, hanem a hitmunkával kapcsolatos bizonytalanság is: ezt a tanácstalanságot szimbolizálja a szekrény tetejére, egymás mellé állított porosodó vörös csillag és fényesedő háromhalmos-árpádsávos-koronás címer. Egy idő múlva melléjük kerül egy feszület is, hogy még nehezebb legyen választani.

Az előadáson valószínűleg utoljára láthatók így együtt a tíz éve alapított színház kiváló, egymást tökéletesen érző társulatának színészei. Van, aki elszerződik, van, aki szabadúszó lesz, és persze sokan maradnak. Talán azért, hogy újra helyet foglaljanak azon a kanapén, amelyet az előadás kezdetén az első rossz hírek sokkjában olyan viccesen ide-oda rángatnak, hogy életre imádkozzák az előző éjszaka nyomait viselő, aléltan fekvő lányt. A nézőtérről úgy tűnik, ez a hétköznapi, a korábbi előadásokban is játszó kanapé mintha megőrizné a rajtuk valaha helyet foglaló színészek alakját.