Ligeti Nagy Tamás
Ligeti Nagy Tamás
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Feszület, okostelefon, hátizsák - ismerős lakótelepi környezetbe adaptálta a hisztériakeltésről, árulásról, bosszúszomjról szóló A salemi boszorkányokat Alföldi Róbert. Szombathelyen rendezhetett, mert ott - több más településtől eltérően - még nem lett nemkívánatos személy.

Tényleg vannak köztünk boszorkányok? – tudakolja a nép, a válasz pedig: hogyne lennének, hiszen lett rájuk igény. Ha úgy akarjuk, jó gyávák és jó irigyek vagyunk, annyi kinevezett, telepített és beszivárgó boszorkány leselkedik ránk, amennyi kell. A kísértés, a megvádolás, a büntetés azóta ismert, hogy az első emberpár beleharapott egy almába, és a bűnbeesés lehetősége csak nőtt az okosalmák feltalálásával. Alföldi Róbert azért ment Szombathelyre, hogy a tömeghisztériáról, a bosszúszomj közösséget romboló hatásáról, a hősiesség szükségességéről mutasson be szívszorító drámát. Azért pont oda, mert hívták, szemben néhány más hellyel, ahol nemkívánatos. A Weöres Sándor Színházban Jordán Tamás a direktor, egykor éppen Alföldi váltotta őt a Nemzeti Színház élén, többek között azért fura kapcsolat ez, mert művészérzékeny lelkek ilyen pozíciócseréken inkább tartósan össze szoktak veszni.

A salemi boszorkányok kínálja magát Alföldi felzaklató, elgondolkodtató és még mindig igen mozgalmas színházához. Mindenféle szűz vagy annak vélt lányok táncolnak hajnalban a harmatos pázsiton, testüket már szinte semmi nem takarja, ölüket az Ördögnek kínálják fel. A városka zárt közössége még magában hurcol megannyi keserű emléket. Bár ellenségeiket véres harcban elüldözték, azt suttogják, hogy újabb, minden eddiginél pusztítóbb erő fenyeget. A jelenésnek hiteles szemtanúja van, a környéken az egyetlen ember, akinek papírja van arról, hogy hiteles: Samuel Parris tiszteletes. A szentember (Mertz Tibor) elbeszéléséből tudható, a rontás megesett, így eljött az ideje ráijeszteni vastagnyakú nyája elbizonytalanodó tagjaira.

Ördögűzés a jakkuzziban. Tisztitóvíz
©

Szent küldetésében hamarosan társai is lesznek: a helyszínre siető Hale tiszteletes (Kálmánchelyi Zoltán) piros hátizsákja a szent tudomány kellékeit rejti, olyan sokat, hogy a feszületnek alig jut benne hely, kikandikál belőle. A nagytiszteletű Danforth kormányzóhelyettes (Szerémi Zoltán) modora pont annyira feszes, mint sujtásos felöltője, tökéletesen simul hozzá Hawthorne ügyész (Kenderes Csaba), a lump Cheever bírósági jegyzőnek (Bajomi Nagy György) pedig az a dolga, hogy céges mobiljával dokumentálja azt, amit senki nem követett el, és azt is, amit ő elkövetett. Salembe tódul a nép, mert ki ne akarna látni repülő lányokat, boszorkányokat, jelen lenni a megtisztítási procedúránál, látni a pokol felé tartó John Proctort (Bányai Kelemen Barna) és megvádolt feleségét (Bánfalvi Eszter), valamint azok magasztos tevékenységét, akik odaküldik őket.

Az 1692-ben az amerikai Salem városában 19 elítélt felakasztásával és egy ember halálos megkövezésével végződött boszorkányperekről Arthur Miller 1953-ban írta A salemi boszorkányokat. Ekkor már túl volt az egyik pszichodrámán, Az ügynök halálán, még előtte állt a másik, a Marilyn Monroe-val lezavart viharos házassága. A befolyásos amerikaiak közé számított, ezért felszólították hazafiúi elkötelezettsége kinyilvánítására az írás- és képalkotók meg a kommunisták és a zsidók, valamint a zsidó kommunisták után kutakodó McCarthy-bizottság színe előtt. Miller két lehetőség között választhatott: aláírhatta volna néhány barátja halálos ítéletét, vagy megáshatta volna a sírjukat, de a meghallgatásán elfogadták a „tőlem mi sem áll távolabb” kezdetű mondatot, így megúszta némi útlevél-korlátozással és 500 dolláros büntetéssel. Ez talán nem is túl nagy ár az elárulásról, a felforgatásról és a hisztériakeltésről A salemi boszorkányokban megfogalmazott örök érvényű tanulságokért.

©

A darabot Magyarországon már a keletkezése után három évvel műsorra tűzte a Nemzeti Színház. Az 1956. október 23-án délután 4 órára kiírt olvasópróba, majd a bemutató azonban az ismert események miatt elmaradt. Csak öt évvel később került színre Marton Endre rendezésében, Bitskey Tibor és Margitai Ági főszereplésével. Egy évvel később a francia filmváltozatban ugyanezeket a szerepeket Yves Montand, valamint Simone Signoret alakította, és Claude Renoir nyomasztó képein kívül az volt az érdekessége, hogy a forgatókönyvet Jean-Paul Sartre jegyzi. Sartre az olyan hősöket, amilyen Proctor is, így jellemezte: „Az életben az ember elkötelezi magát, és ezzel saját portréját rajzolja.”

Alföldi tíz éve, a szegedi Mezzo Operafesztiválon már megrendezte A salemi boszorkányokat. Akkor Robert Ward Pulitzer-díjas dalműve feketére mázolt kulisszában szólalt meg, a koromsötét teret a színészek mészfehérre festett arca világította meg. A Weöres Sándor Színházban az ítéletnapi utópia az átélhető közeli korban bonyolódik. A színpad zsúfolt a hetvenes években gyártott laminált bútorokkal, amelyeket egyszerűen átrántott magával a nyolcvanas évek. A sör már nem langyos, mert van hűtőszekrény, a főzőlapok hatékonyan melegítik az egész hétre előre megfőzött vacsorát, jakuzzi még nincs, a fejfújható gumimedence is megteszi. Az egyik sarokban elférnek a gyerekjátékok, a másikban szobanövények, köztük a termőre fordult citromfa, talán a törékeny – és a darabban konkrétan is megboruló – béke jelképe, talán azé, hogy lakótelepen bármi megterem. Abban a korban vagyunk, amelyre nemcsak a variálható enteriőrök, az alak- és ízlésformálás jellemző, hanem a hitmunkával kapcsolatos bizonytalanság is: ezt a tanácstalanságot szimbolizálja a szekrény tetejére, egymás mellé állított porosodó vörös csillag és fényesedő háromhalmos-árpádsávos-koronás címer. Egy idő múlva melléjük kerül egy feszület is, hogy még nehezebb legyen választani.

©

Az előadáson valószínűleg utoljára láthatók így együtt a tíz éve alapított színház kiváló, egymást tökéletesen érző társulatának színészei. Van, aki elszerződik, van, aki szabadúszó lesz, és persze sokan maradnak. Talán azért, hogy újra helyet foglaljanak azon a kanapén, amelyet az előadás kezdetén az első rossz hírek sokkjában olyan viccesen ide-oda rángatnak, hogy életre imádkozzák az előző éjszaka nyomait viselő, aléltan fekvő lányt. A nézőtérről úgy tűnik, ez a hétköznapi, a korábbi előadásokban is játszó kanapé mintha megőrizné a rajtuk valaha helyet foglaló színészek alakját.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!