Kis János: Könnyen rajtaveszthet Orbán a választások megpuccsolásán
Kis János szerint most az a kérdés, hogy megpuccsolhatja-e a 2026-os választásokat a Fidesz vezetője.
Lehet-e helyes a legmagasabb helyekről megtiltani egy gyilkosság felderítését? A titkosszolgálatok titkos gyilkosa már megölt egy csomó embert, akik továbbiak megölésére készültek. Ezúttal azonban a „jó” gyilkos nem a „rossz” embert ölte meg, ő életben maradt, és valószínűleg (de ez sem biztos) miatta kellett húsz embernek meghalnia és százvalahánynak megsérülnie egy brüsszeli robbantásban. Ez a történet a sok összefonódó szál egyike Robert Menasse A főváros című, a könyvfesztiválra megjelent regényében.
Menasse a Politico cikke szerint azon a görög kabinetfőnöknőn állt bosszút, aki durván ajtót mutatott neki, amikor azzal szembesült, hogy szokványosnak aligha mondható formában akar írni az EU-ról. Mindenki azonosíthatja a hölgyet Xenóval, a regényben nyüzsgő eurokrata bürokraták legelidegenedettebbjével, akit munkájának tartalma kizárólag a karrierje szempontjából érdekel. Ezt gondoljuk több száz oldalon át, mígnem a regény végére kiderül, hogy noha így is van, mégis egészen másképp is van. Xenónak, szülőhelye szerint, csupán ciprusinak kellene vallania magát, ciprusira cserélnie görög útlevelét, és máris több fokot ugorhatna a szamárlétrán. Ciprusnak, az újonc kis országnak ugyanis sok-sok magasabb poszt jár, amelyekre nem igazán vannak káderei. És ekkor a karrierista Xenóból kibújik az európai: „Hát ez őrület. Éppen elég ideje dolgozik már az Európai Bizottságnál, hogy megtapasztalja: a nacionalisták egyre brutálisabban gyilkolásszák azt az Európát, amelyben ő szabadon akarta járni a maga útját, és a dühét, mint most rájött, tudat alatt talán éppen azok a korlátok váltották ki, amelyek megkövetelték, hogy azt mondja: ciprusi vagyok. Vagy görög. Vagy bármi más. Aki azt mondja: te ez és ez vagy, az azt gondolja: Maradj ott, ahol vagy!”
AFP / Arne Edert
A regény egy másik, a mai Európa viszonyait kiválóan szemléltető történetében Németországból visznek iskolásokat Auschwitzba, szembenézni a múlttal. Az osztályból két kamasz törökül beszélget. A tanár rájuk szól: „Itt ne beszéljenek törökül!” Az egyikük visszaszól: „Hát pont itt nem fogunk németül beszélni!” Mi történt itt? A múlttal szembenézető tanár képvisel valamit éppen abból a múltból? Vagy attól fél, hogy muszlim tanítványai az ő titkos, számára érthetetlen nyelvükön azt vitatják meg, hogy ma a „muszlimpusztító” Izrael a hitleráj? És a visszaszólásban nincs-e benne a kollektív vád reflexe, a náci bűnök kiterjesztése a németül beszélőkre?
A német nyelvterületen évtizedek óta az élvonalbeli írók között számon tartott Menasse 2010-ben kiköltözött Brüsszelbe, hogy megismerje az EU-adminisztráció belső világát. Mindenhová beült, ahová beengedték, mindenkivel beszélt, aki szóba állt vele. Az EU jövőjével foglalkozó tanácskozásokon érvelt az Egyesült Európai Köztársaság ideája mellett. Dühös polgárok, európai béke és demokratikus deficit címmel egy esszében megírta, miért van az, hogy most harcolnunk kell azért a demokráciáért, amely egyszer már megadatott nekünk. A Suhrkamp Kiadó megmondta neki: azzal adja ki az uniós témájú beszédeiből szerkesztett kötetet, ha utána megírja uniós regényét, az első igazi uniós regényt. Megírta, és tavaly elnyerte vele a legrangosabb német irodalmi elismerést, a Német Könyvdíjat.
A fővárosról megtudja az olvasó, hogy nem az, amelyikre addig gondolt. Az EU megújulásának koncepcionálásával megbízott tanácsadó testület korelnöke, Alois Erhart osztrák közgazdászprofesszor, amikor elmondja munkásságának záróbeszédét, a brüsszeli temetőben nyugvó mesterét idézi: „A XX. századnak át kellett volna alakítania a XIX. századi nemzeti gazdaságokat az emberiség XXI. századi gazdaságává.” Ezt a történelmi feladatot odázták el a legszörnyűbb módon a XX. század világháborúival, tömegvérengzéseivel, mindazzal, ami a nemzetek harcából következett, amelynek a regény öregjei különböző módokon szereplői voltak, és amelyből a kevésbé öregek meghatározó családi élményei származnak. A „soha többé Auschwitzot” közmegegyezés, amelyre a demokratikus Európa közössége épült, azt jelenti azóta is, itt is és most is, hogy a nemzetek harcán, a nemzetek korán túl kell lépni a „nemzetek utáni demokráciába”, hogy „kialakíthassunk egy olyan világot, amelyben már nincsenek nemzetgazdaságok”, csak regionális autonómiák vannak. Erre süketek a mainstream fülei.
A regényben a jelen jellegzetes magyar figurái is felbukkannak. Egyikük az a nemzeti érdekként a saját érdekeit védő sertéstenyésztő, akinek annyi esze sincs, hogy tudja, a kínai kommunistáknak nem célszerű a Tienanmen téri vérengzés üdvözlésével udvarolni. Az is egy magyar volt, akire a „soha többé Auschwitz” projekt megfúrását rábízták, mert tudták, hogy ő lesz az, aki ebben fölfedezi a nemzetállam-ellenes üzenetet.
RÉVÉSZ SÁNDOR
