Daniel Kalder elolvasta Lenin, Sztálin, Kadhafi, Mao, Khomeini, Szaddám Huszein irományait, hogy megtudja, mivel keserítették milliók életét. Tapasztalatait leírta, könyve nemrég magyarul is megjelent. Interjú.
HVG: A XX. század autokratáinak majdnem mindegyike tisztes polgári pályára készült, aztán valami bevillant és máshogy alakult. Van olyan közös töréspont, ami mindegyikükre jellemző?
Daniel Kalder.: Ebben az értelemben a diktátorok sem különböznek más földi halandóktól. Hitler festő, Sztálin költő akart lenni. Életútjukban a vallásos nevelés gyakori: Sztálin anyjának az egyetlen lehetősége, hogy fiát taníttassa, az volt, ha papi szemináriumra küldi, ahol radikalizálódott, és már nem akart cipőket foltozni, mint alkoholista apja. Sokukban közös, hogy vidékiek, tanulni vágyó emberek, de a társadalmi hierarchiában hátrányos volt a helyzetük. Leninnek voltak nemesi felmenői, de izolált környezetben élt, a bátyját a cár elleni lázadás miatt kivégezték. Mao apja földművesből lett tanár, Mussolini pedig maga is az lett, majd később a legnagyobb olasz újság befolyásos szerkesztője. Az ambiciózus, intelligens, hataloméhes emberek minden korban kiközösítettnek érzik magukat, ez pedig igazságtalanságot, szélsőséges haragot és bosszúvágyat érlel bennük. Egy ponton átlépve kizárólag a saját mércéjüket alkalmazzák, rögeszmésen ragaszkodva ahhoz, hogy a világot forradalmi módszerekkel átalakítsák.
HVG: A pokoli könyvtárban szereplő diktátorok sok százezer oldalt írtak tele. Hogy lehet ilyen tömegű anyagot átolvasni anélkül, hogy az ember megbolondulna?
| Hangos, hosszan tartó taps |
Tintaóceánok, papírhegyek, vörös és aranyszínű borítók. A diktátorok már a római korban közzétették vízióikat, ám amikor a XX. század despotái összerendezték, majd kiadták műveiket, abba beleremegett a föld. Ha kezükbe vették a ceruzát, nem szövegen, hanem a világ átszerkesztésén dolgoztak. Ha piros tollal átfirkáltak vagy aláhúztak valamit, ezrek veszítették el az életüket. A 44 éves Daniel Kalder 2009-ben a brit The Guardianben kezdett hozzá a szellem megsemmisítő pusztaságának feltérképezéséhez. A magyarul most Bottka Sándor Mátyás fordításában megjelent A pokoli könyvtár – Diktátorokról, a műveikről és a betűvetés egyéb katasztrófáiról című kötete a Lenin által papírra vetett milliónyi szó elemzésével kezdődik, és Türkmenisztánban, Szaparmurat Nyijazov birodalmában ér véget. Ott, ahol a Türkménbasi illegálissá tette az aranyfogat, a playbacket, a balettot és a cigarettázást, és a műveit kívülről kellett fújnia annak, aki jogosítványra vágyott. „A XX. században úgy robbant ki a despotákból a szóáradat, mint vulkánból a láva, és a hamuja milliókat terített be” – írja Kalder. A lapokon megjelennek a legnagyobb, sorozatos csodát ígérő varázslók. Mindenki Lenin kérdését – „Mi a teendő?” – tette fel, és mindenkinek volt valami, végül könyvheggyé emelkedő válasza. Mao feltámasztotta a halottakat, lehetővé tette, hogy a süketnémák is énekelhessenek. Mussolini a landsbergi börtön 7-es cellája lakójának fő művét, a Mein Kampfot gúnyosan Hitler Újszövetségének nevezte, majd deklarálta, hogy a fasizmus eszméje, elmélete és szellemisége egyetemes. Ugyanakkor esszét írt Marx halálának 25. évfordulójára, és még ugyanabban az évben egy másikat Nietzschéről. A diktátorok már az íróasztal mellett sem vicceltek, de néha szinte kenyérre lehetett őket kenni: Sztálin kérges kezéből olyan írók csipegettek, mint Gorkij, Solohov, Katajev és Gladkov, a 20 ezer honfitársát meggyilkoltató Castróval pedig vidáman elszívott egy-egy jó szivart Sean Penn és Oliver Stone. |
D.K.: Nyolc évig dolgoztam a könyvön. Menet közben rájöttem, képtelenség minden leírt szót elolvasni, ezért a fő műre helyeztem a hangsúlyt. Sok diktátor szellemírót, szerkesztőt alkalmazott, hogy sokkötetes életművé formálódjanak a tézisei, és minden egyes kinyilatkoztatása zseniális gondolkodók és hittérítők illúzióját keltse.
HVG: Miként vezetett az útja egy skóciai kisvárosból Oroszországba?
D.K.: Dunfermline-ban nőttem fel, ahol jó régen a magyar származású királyné, Szent Margit is élt. Fiatalkoromban nehéz idők jártak arrafelé, Oroszország meg éppen kezdett kinyílni, elmentem oda tanítani. Persze nem volt veszélytelen, de azt gondoltam, mi baja lehet ott egy csóró skótnak. Voltam egy ideig Csehországban, Kazahsztánban is, aztán visszamentem, mert Oroszország a kíváncsi ember számára tele volt és még ma is tele van rejtéllyel.
HVG: Sok író állítja, hogy beleszeret a hőseibe, akkor is, ha azok rosszfiúk. Önnel is megtörtént?
D.K.: Ellenkezőleg. Mindegyiket rémesnek találom, bár egyik kevésbé az, mint a másik. Viszont azt vettem észre, hogy az irodalmi ítélkezésem egy kicsit kileng. Mussolini legalább tanult író volt, így be kell vallanom, kicsit élveztem is a háborús naplóját és a Husz Jánosról írt biográfiáját. A vietnami Ho Si Minh egy-egy költeményét nemkülönben.
HVG: A diktátorok tényleg nem tudtak írni, vagy csak az utókor kötelessége levonni ezt a következtetést?
D.K.: Bizton állítom, hogy nem tudtak írni. Unalmasak, szétszórtak és követhetetlenek.
HVG: Nincs abban ellentmondás, hogy egy-egy rossz könyv is képes megváltoztatni a történelmet?
D.K.: Önmagában a könyv valóban nem az a spirituális atombomba, amit Mao Vörös könyvecskéjéről az egyik kínai pártfunkcionárius, Lin Piao fenyegetően belengetett. Ettől még némelyiknek óriási hatása volt, mások meg elültették azt a magot, amelynek termését később aratták le. Nehéz lenne azzal vitába szállni, hogy a Biblia, a Korán, a Kommunista kiáltvány, Martin Luther King munkái jelentős hatással voltak a történelem valamelyik korszakára. Leninről nem is beszélve, aki a karosszékébe süllyedve is kíméletlen vezető volt. Mindenáron akarta a hatalmat, nem riadt vissza a vérontástól, és gyalázatos dolgokat csinált. Sok millió példányban megjelentetett munkái a lehető legfontosabb szerepet játszottak abban, hogy üzenete univerzálissá váljon, és Moszkva a világkommunizmus Jeruzsáleme legyen.
HVG: Fukuyama közel harminc éve azt jósolta, hogy a liberális demokrácia a világ legtöbb országában kiszorítja az autoriter rezsimeket. Nem úgy tűnik, hogy most mégis a diktátorok ideje jött el?
D.K.: Fukuyama hiperintelligens ember, de azt gondolom, a történelem vége koncepció nem működik, mert abban a hitben ringat, hogy a történelemnek van iránya és végpontja. A birodalmak élete az, hogy virágoznak, majd elbuknak, az új gondolatoké az, hogy feltűnnek, aztán megdőlnek. A vallások akár ezer évekig fennmaradhatnak, majd kihalnak. Az emberek többsége nem liberális demokráciában él, és soha nem is élt abban. Az autokrata kormányzás történelmi minta, de ez nem azt jelenti, hogy most újra azt a fajta totalitárius rémálomkormányzást éljük át, mint amilyenek a XX. századot jellemezték. Legalábbis még nem.
HVG: Mit gondol arról, hogy a popsztár Roger Waters a koncertjein a falra vetíti a világ szerinte jelenlegi legveszélyesebb diktátorait?
D.K.: Az Egyesült Királyságban régi, szép hagyománya van a politikai szatírának. Waters ezzel él. Láttam az egyik show-járól készült felvételt, ahol Donald Trumpot az Animals album disznójaként jelenítette meg. Ezzel új életet adott a dalnak, elbűvölte a közönséget. Texasban élek, van véleményem Trumpról, de nem gondolom, hogy diktátor. Azt viszont igen, hogy pojáca, hencegő, narcisztikus, a káosz megtestesítője, kaotikusan kormányoz.
HVG: Csőcseléknek nevezi az interneten kommentelők egy részét. Nem túl szigorú?
D.K.: A kommentattakok eszembe juttatták azokat a szervezett gyűlöletkampányokat, amelyek tönkretették mindazt a varázslatos közösségi aktivitást, amely oly jellemző volt legutóbb az arab tavasz idején. Mire befejeztem a könyvet, az optimizmust felváltotta a kétségbeesés, sőt inkább a pánik, látva Trump megválasztásának körülményeit és az orosz álhírek befolyását. Azzal, hogy az orosz dezinformációs kampányokat okoljuk, szemet hunyunk afelett, hogy az emberek is vétkesek, amikor a közösségi médiát használva átadják magukat a leggonoszabb ösztönöknek. Akik csak a velük azonosan gondolkodókkal érintkeznek, az emberiséget két táborra, a jóra és az ördögire osztják, azt képzelve, az igazukért apokaliptikus háborúkat kell vívniuk. A csak a saját igazadba vetett hit a legveszélyesebb dolog, ennek illusztrálására használtam a gonosz természetéről Szolzsenyicin szavait: „Bárcsak lennének a rossz emberek, akik valahol ármánykodva űzik gonoszságaikat, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elkülönítsük őket a többiektől, és elpusztítsuk őket. De a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében. És ki lenne hajlandó elpusztítani a saját szíve egy darabját?”
HVG: A könyvet lezárta, ezért nem lehetnek benne azok, akik most kezdik írni életművük első fejezeteit. Tervez folytatást?
D.K.: Rajta tartom a szemem Erdoganon, Dutertén, Kim Dzsong Unon és a többieken.
A Meta több száz tiszás Facebook-csoportot törölt a múlt héten. Ezúttal technikai hiba állt a háttérben, de mi történhet, ha a két oldal elkezdi egymás ellen felhasználni, hogy a platform bárkit letilthat?
Az Európai Parlament vitát tartott a Pride-ról, amelyen több mint 70 képviselő személyesen is részt vett.
Az amerikai elnök 50 százalékos vámot lengetett be, amit a brazil államfő, Luiz Inácio Lula da Silva az ország igazságügyi rendszerébe való beavatkozásnak minősített és ellenvámokat ígért.
Egy korrupciós ügy állhat a hátterében annak, hogy meghalt Roman Sztarovojt volt orosz közlekedési miniszter.
