Gerlóczy Márton: Ezt akarták, fogyasszák hát egészséggel!

Névjegy

„Elég sok identitásváltáson mentem már keresztül az életemben, szeretném feldolgozni ennek a történetét” – mondja épp most készülő könyve kapcsán a 37 éves író. Budapesten született Váczi Márton néven. 1987-ben elhunyt az apja, vagyis akit akkor még annak hitt. Öt évvel később megismerkedett azonban a valódi édesapjával, az újságíró Gerlóczy Ferenccel. Sok minden derült ki egyszerre, egyrészt hogy az édesapja mégsem halt meg, másrészt hogy mindhárom testvére féltestvére. Ám eközben már lett egy nevelőapja is, akihez ragaszkodott. „Már ennyi is bőven elég lenne, de a könyvemhez folytatott kutatások során kiderült, nem én vagyok az első, aki a családban nevet változtatott, tehát a név, amit végül tizenkilenc évesen felvettem, vagyis az édesapám vezetékneve, nem biztos, hogy a dédapám neve is egyben.” Gerlóczy Márton Fazekas István Anyja, Mészáros Zsófia Áprily Lajos költő, műfordító unokája. Az anyai ág történetét a 2017-ben megjelent Altató című családregényében írta meg. Már legelső regénye, a 2003-ban megjelent Igazolt hiányzás is önéletrajzi ihletésű volt. Második regényét, a Váróterem címűt azóta sem akarta újra kiadatni. „Írtam egy kalandregényt, mert kitaláltam, hogy meggazdagszom. Nyilván ebből fogyott a legkevesebb.” 2009-ben jelent meg A csemegepultos naplója – szerinte attól kezdve vállalhatók a könyvei. Jelenleg a tizedik, állítása szerint a legfontosabb könyvén dolgozik, amely az apai ág történetét mutatja majd be. 1987 óta Újlipótvárosban él, de lassan szívesen elköltözne, mert szerinte egyre jobban elhanyagolják a városrészt. Készülő regénye kapcsán jártasságot szerzett a családkutatásban, így ezzel is foglalkozik. Szabadidejében szeret főzni és olvasni, mostanában pedig legszívesebben a Szent István parkban pingpongozik.

HVG: Könyveiből és nyilatkozataiból is kiderül, hogy szeret egyedül lenni. Azért lett író, mert ez már gyerekkorában is így volt, vagy az íróvá válás hatása is a magányosság?

Gerlóczy Márton: Ez kölcsönhatás, nem tudom, melyik volt előbb. Biztosan szerepe van ebben annak, hogy zabigyerek voltam, de nem tudtam róla. Joggal érezhettem magam kívülállónak, és talán ezért vonultam félre, amikor csak tehettem.

HVG: Nagymamája négyévesen elhunyt lánya, Mikecs Anna a tavaly megjelent családtörténeti könyvének, az Altatónak a narrátora. Miért őt választotta?

G. M.: A források, emlékiratok feldolgozásakor nyomasztó volt a sok szörnyűséget olvasni. Ez a technika segített abban, hogy elvonatkoztassak. Mindenképpen nőt akartam elbeszélőnek, és lehetőleg olyat, aki be tudja járni ezt a százötven évet. A könyv 1978-ban ér véget, de én utána is láttam a nagyszüleim viszonyát, nagymamám szenvedéseit, és azt, hogy mindez milyen hatással volt édesanyám és az én életemre is. Ezek a történetek átcsúsznak a most készülő aparegénybe.

HVG: Idén nyáron Erdélyben turnézott az Altatóval. Milyen volt a nagy erdélyi költő, Áprily Lajos leszármazottjaként megérkezni?

G. M.: Több erdélyi helyszínen gyűjtöttem a könyvemhez forrásokat, és megígértem, hogy elmegyek bemutatni. A városok lakói inkább az élő írón, vagyis rajtam keresztül szerettek volna többet megtudni a halott költőről, míg a falvakban, kisvárosokban, ahol az utolsókat rúgja a magyarság, inkább csak díszlet az ember: álltak vagy ültek körülöttem, és a nagy költőről, vagyis arról a korszakról beszélgettek, amikor még volt jövőjük az ott élő embereknek. A városokban pezseg az élet, viszont szomorú látni az elöregedő falvakat. Mostanra már túladagolásom lett Erdélyből.

HVG: Mennyire értettek egyet a honi politikai viszonyokról?

G. M.: Sokan azt hiszik, hogy Erdélyben mindenki támogatja ezt a magyar kormányt, pedig ez koránt sincs így. Székelyudvarhelyen és más nagyobb városokban is van máshogy gondolkodó kemény mag. Az erdélyieknek, gondolom én naivan, sokkal jobb dolguk van abból a szempontból, hogy ezt az őrületet, ami itt megy, nem kell közelről látniuk és átélniük. Persze jut nekik helyette román őrület. Sokan költöznek Nyugat-Európába vagy Amerikába.

HVG: Korábban rendszeresen járt kormányellenes tüntetésekre, mostanában azonban próbál távol maradni a politikától.

G. M.: 2015-ben még volt erejük a tüntetéseknek, azóta semmi. A tavaszi választás óta nem foglalkozom az országgal. Április 8-án, amikor az a két ember a Kossuth-nótát énekelte a tévében, megsemmisülve éreztem magam. Megalázva, kiröhögve, eltaposva. Négy napig ki sem jöttem a lakásból, nem akartam látni azokat az embereket, akik ezt hagyják. Ebből fakad a reakcióm is: ezt akarták, fogyasszák hát egészséggel! Nem érdekel. A párt, amelyikre kínomban szavaztam, szintén megalázott. Megérdemlik a sorsukat. Mindenki megérdemli a sorsát, a pökhendi ellenzéki sajtó is, amelyik például ezt a mondatot majd jól kihúzza az interjúból.

HVG: Ön egy ideig rendszeresen publikált ebben a sajtóban. Megbánta? Tudatosan vonja ki magát az írói körökből?

G. M.: Cikkeket most egy darabig biztos nem írok, elegem lett. Különben sem voltak jó cikkek. Nem vagyok tagja semmilyen írószervezetnek, szerkesztőségnek, csoportosulásnak. Vannak író barátaim, de nem arról beszélgetünk, hogy melyik pénzt hogy osszuk el egymás közt.

HVG: Nemrég posztolta a Facebookon, hogy könyvei átlépték a hatvanezres eladott példányszámot, és ebből az alkalomból köszönetet mondott az olvasóinak.

G. M.: Ha tizenöten vennék csak meg a könyveimet, akkor nem sok kedvem lenne dolgozni. Nem mintha így gazdag lennék, de nem kell a kultúrharcosokkal tolakodnom az alamizsnáért.

HVG: Áldás vagy átok volt első regénye, a harmincezer példányban eladott Igazolt hiányzás köré felépített nagyszabású kampány?

G. M.: Magyarországon az megy, ami körül sok vita van. Ha nagyon sokan utálják, akkor elkezdik sokan szeretni. És fordítva: ha sokan szeretik, sokan elkezdik utálni. Az igazság valahol a kettő közt van. A könyv rossz is volt, jó is volt. Meg kellett volna szerkeszteni.

HVG: Egy alkoholista barátjával együtt töltött thaiföldi út során készült az Elvonókúra című regénye. Így, két év távlatából, sikeresnek ítéli a gyógyulást?

G. M.: Az Elvonókúra az alkoholizmusról szól, annak is a kelet-európai lélektanáról. Emberkísérlet volt, két szereplővel. Szerintem a legjobban sikerült könyvem született belőle. Ami a célszemélyt illeti, vannak mélypontjai azóta is, ahogyan nekem is.

HVG: Idén télen is Thaiföldön írja majd legújabb könyvét?

G. M.: Most valószínűleg csak Szicília jön össze, de az elmúlt négy évben kint voltam a téli időszakban. A háromhavi fűtésszámlából megvan a jegy, nehogy bárki luxuskörülményekre gondoljon. Amikor Thaiföldön vagyok, ülök egy kis bungaló teraszán az asztalomnál, vagy fekszem a függőágyban, olvasok, gondolkozom. Decemberben a legjobb, mert akkor szinte végig zuhog az eső, és nincs ott senki: a turisták később érkeznek. Ilyenkor a legfrissebb az agyam. Nem szólal meg a telefon, és ha kapok egy e-mailt, hogy „Kedves Márton, eljönne-e jövő héten?”, akkor könnyű azt válaszolnom, hogy nem. Senkit nem kell látnom, és ez tökéletes is így.