Stílusát egy időben nyersnek és durvának tartották, aztán új Boschként ünnepelték a képein az élet színházáról elevenen, szellemesen és szatirikusan mesélő flamand festőt, akinek életművét megatárlat mutatja be Bécsben.
Egyszer az életben! – hirdeti a bécsi Kunsthistorisches Museum a január közepéig látogatható kiállítást, s bár egy tárlat promóciójában előfordulhat költői túlzás, ezúttal valóban egyedülálló az alkalom. A kiállított 27 kép Bruegel teljes festői életművének csaknem háromnegyede, a 60 rajz és metszet pedig grafikáinak a fele. Az apropó a flamand mester halálának jövőre esedékes 450. évfordulója.
A kínálkozó alkalommal Bécs annál is inkább él, mert a múzeum a Bruegel-festmények legnagyobb, 12 művet tartalmazó kollekciójával rendelkezik – köszönhetően mindenekelőtt a Habsburgok gyűjtőszenvedélyének és e tekintetben igen jó ízlésének. A kölcsönzött alkotások 25 európai és amerikai, állami és magánmúzeumból, valamint néhány további magángyűjteményből érkeztek, a kiállítás előkészítésében közreműködött partnerintézmények száma pedig az egy tucatot is eléri.
Bruegel manapság „szupersztár” a régi mesterek között, de ez nem volt mindig így; műveit a XIX. század végéig nyersnek, durvának, „túlbeszéltnek” tartották – legalábbis azok, akik egyáltalán láthatták őket, merthogy többségüket főnemesi, nemritkán uralkodói gyűjteményekben őrizték. A XX. században aztán lassan változni kezdett a helyzet, előbb „új Boschként” ünnepelték – fél évszázaddal korábbi pályatársa valóban nagy hatással volt rá –, később, még mindig némi lekicsinyléssel utalva paraszti témájú életképeire, „Paraszt Bruegelként” emlegették, hogy végül intellektuális, moralista, humanista művészként, éles szemű társadalomkritikusként foglalhassa el helyét a művészettörténetben.
Népszerűségének titka mindenekelőtt abban rejlik, hogy képei olyanok, mint a lebilincselő könyvek. Az élet színházát, Shakespeare-hez hasonlóan, egyszerre komikus és pszichológiai mélységű portrékkal teli jelenetekben örökítette meg. Tartalmasan és plasztikusan mesél a világról, a tájakról és az emberekről, szívesen merül el a részletekben, mégsem válik unalmassá. Stílusa eleven, sokszínű, nem nélkülözi a humort és a szatírát sem. Annak a világnak a művészi lenyomatát hagyta hátra, amelyben élt – és az egyszerre volt a nagy társadalmi megrázkódtatások, az erőszak, a kegyetlenkedések világa, egyszersmind az univerzumról, a társadalmi rendről vallott új nézetek megjelenéséé is.
Festményeinek látványa szinte magába szippant, egyedülállóan közel hozza az általa ábrázolt embereket és tájakat. Bruegel, mint korának festői, jómódú megrendelők megbízásából dolgozott, akik rendszerint önmagukat, saját környezetüket, társadalmi közegüket kívánták viszontlátni a vásznakon vagy a fatáblákon. Bruegel esetében mégis más a helyzet, de éppen ebben rejlik a titka; képeinek számtalan olvasata van amellett, hogy megrendelői is megtalálták bennük a nekik tetszőt. A többértelműség tudatos, éppen ez készteti a művek szemlélőit arra, hogy sokszor visszatérjenek hozzájuk, és vitatkozzanak róluk. Klasszikus példa erre a Flamand közmondások című, a kiállításon nem szereplő, nagy méretű festmény; az első ránézésre szinte áttekinthetetlen életkép több tucat közmondást és szófordulatot komponál bele egyetlen műbe. Ezek egy része ma is használatos, legalábbis néhány nyelvben, míg másutt ismeretlen, tovább fokozva a „megfejtést” eltérő kulturális háttérrel keresők dilemmáit. Látható, ahogyan egy ember két szék között a pad alá esik vagy az árral szemben úszik, ahogy magasról csinál az egészre, vagy ahogyan a nagy hal megeszi a kis halat – utóbbi Bruegel egy közismert rajzának témája is.
A mostani monstre kiállítás előkészítése során megkönnyítette a kurátorok dolgát, hogy – számos más neves régi mesterrel ellentétben – Bruegel műveinek eredetiségét a szakemberek viszonylag egybehangzóan ítélik meg. Ez azért is nagy szó, mert id. Pieter Bruegel egy nemzedékeken át aktív festődinasztia alapítója, feje volt. Két fia, ifj. Pieter Brueghel és Jan Brueghel (ők mindketten megtartották nevükben a „h” betűt, amit apjuk az arisztokratikusabb hangzás érdekében elhagyott), az ő gyermekeik, sőt részben unokáik is elismert művészek voltak a maguk korában. Igaz, apjuk hatásától nem tudtak szabadulni, munkásságuk az ő motívumainak variálására, sokszor direkt másolására szorítkozott.
A „Brueghel-műhely” igen jól működött, bemutatására 2001–2002-ben külön kiállítást is szerveztek Maastrichtben és Brüsszelben, Brueghel Enterprises címmel. Az eredetinek tekintett Bruegel-művek száma időnként azért változik. Legutóbb 2010-ben emeltek be az életművébe egy „új” alkotást, az 1565–1568 körül készült Szent Márton-napi bort, amit a madridi Prado gyorsan megvásárolt tulajdonosától, egy spanyol gyűjtőcsaládtól.
A bécsi tárlat jelentős lépésekkel vitte előre a bruegeli életmű kutatását is. A Kunsthistorisches Museum – a Getty Alapítványtól kapott komoly támogatásra építve – mind a 12, saját tulajdonában lévő művet a legkorszerűbb tudományos módszereket alkalmazó vizsgálatnak vetette alá, ami némileg átírta a korábbi ismereteket a művész munkamódszereiről. Kiderült, hogy Bruegel alárajzokkal dolgozott és sablonokat is használt, utóbbi magyarázhatja a sokszor azonos alakokat a különböző festményeken. A festékrétegek elemzésekor felfedezték, hogy a kompozíciókba utólag is belenyúlt a figyelem felkeltésére. Az eredeti változatokon a képből kifelé tekintő emberek és állatok a végső verzióban időnként közvetlenül a néző szemébe néznek.
Néhány képet az idők során átszabtak – a festő, de inkább az utókor. A Habsburgok az egyik legnagyobb méretű festményét csak azért csonkították meg, hogy jobban mutasson a falon a többi kép között. Számos művet, nem csak a bécsiek közül, restauráltak is a tárlatra, s a szakemberek eközben is új információkhoz jutottak. Az Antwerpenben őrzött Bolond Margit (Dulle Griet) című alkotásról kiderült, hogy nem 1561-ben, hanem 1563-ban készült, és ezzel megkérdőjeleződött a mű eddig biztosnak gondolt keletkezési helye, hiszen a művész épp abban az évben költözött Antwerpenből Brüsszelbe.
| Hiányzó darab |
A kiállítás katalógusában szerepel, de a falakon hiába keressük a flamand mester Keresztelő Szent János prédikációja című festményét, amit a budapesti Szépművészeti Múzeum azóta letétként őriz, hogy az állam két éve visszaadta a Batthyány családnak. A katalógus azt írja a festményről, hogy magántulajdonban van, és 1919 óta a tulajdonosok letétjeként a Szépművészeti Múzeumban látható. A tárgyalások a kép kölcsönadásáról a Szépművészeti Múzeum bevonásával zajlottak, de a hivatalos megállapodás a bécsi múzeum és a tulajdonos között jött létre. Ahhoz azonban, hogy a mű ideiglenesen elhagyhassa az országot, szükség lett volna a Miniszterelnökség örökségvédelmi hatósági főosztályának engedélyére; védett műtárgyak esetében törvény írja elő ennek beszerzését. A Miniszterelnökség azonban ezúttal nem adta meg az engedélyt, és az elutasításra a sajtó megkeresésére sem adott magyarázatot. Feltehető, hogy az ok egy Ausztriában indult újabb eljárás a kép tulajdonjogának tisztázására, ami azért vált szükségessé, mert a Batthyányak németújvári (güssingi) várát kezelő burgenlandi alapítvány is igényt tart a festményre. A későn született döntés miatt a bécsi múzeum már nem tudta kivenni a festményt a katalógusból. Mivel a kölcsönzés meghiúsulása nem a Szépművészeti Múzeumon múlt, sőt a múzeum nem is volt a kölcsönadási szerződés aláírója, az eset feltehetően nem befolyásolja kedvezőtlenül a két intézmény további együttműködését. |
EMŐD PÉTER
A cikk a HVG 2018/43. számában jelent meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
