HVG: A háromszoros olasz exkormányfő, Silvio Berlusconi alakja két olasz filmnek is ihletője. Paolo Sorrentino az öreg Don Juan portréját rajzolta meg a Silvio és a többiekben, az öné, az Én vagyok a Vihar a szegények nagystílű, megnyerő mentoraként ábrázolja. Véletlen egybeesés?

Daniele Luchetti: Nem sokkal az után, hogy Berlusconi bejelentette, nem indul újra a kormányfői posztért, többen, köztük Paolo Sorrentino, összeálltunk, hogy közös filmtervet készítsünk. Sokat beszélgettünk arról, hogyan dolgozzuk fel a berlusconizmust mint jelenséget. Aztán Nanni Moretti 2006-ban kijött a Kajmán című Berlusconi-tragikomédiával, minket pedig elvittek az aktuális filmes teendőink. A berlusconizmus a politikai mellett kulturális szinten is óriási változást hozott az olaszok életében. Nálunk a filmkészítésnek mindig óriási presztízse volt a kultúrán belül, Berlusconi idején viszont teljesen leértékelődött. Úgy tekintettek ránk, mint ingyenélőkre, akik nem végeznek hasznos munkát, csak költik az állam pénzét; másodrendű állampolgárok vagyunk az iparban, a kereskedelemben, az üzleti világban gürcölőkhöz képest.

HVG: Filmjének vállalkozó főszereplője az évszázad üzletét hozza össze a hajléktalanszállón toborzott társaival, akik meggazdagodnak, ő viszont börtönben végzi. Mi tetszett meg a történetben, talán az, hogy így virtuálisan elégtételt vehetett Berlusconin?

D. L.: Berlusconit 2013-ban jogerősen elítélték adócsalásért, és a büntetése letöltéseként közel egy évig közmunkát végzett egy Milánóhoz közeli idősotthonban. Ennyiben valóságos a film. Forgatókönyvíróimmal a Berlusconi-figura karakterét megváltoztattuk egy mai kapitalistáéra, aki nem ismer lehetetlent, mérhetetlenül önző, gátlástalan, ugyanakkor karizmatikus, szeretetéhes és magányos. A mesét, a komédiát ötvöztem a szociálisan nehéz helyzetű, munka, fedél, egzisztencia nélkül maradt hajléktalanok „kórusával”, akik mögött sok fájdalmas, nehéz történet húzódik meg. A megszokott képlet helyett, hogy a gazember a szegénységgel találkozva jó útra tér, nálam a szegények válnak korrupttá, törleszkedővé. Manapság erre látok példát Olaszországban, ahol a kiszolgáltatott társadalmi rétegek az erőpolitikára szavaznak. Újra meg újra felteszem magamnak a kérdést: vajon mi motiválja a kisembereket arra, hogy a hatalmas vagyonokat, üzleti és egyéb sikereket többnyire kétes módon felhalmozó gazdagokat támogassák? Valaha ők voltak az osztályellenségek, ma rájuk voksolnak.

HVG: Milyen következtetésre jutott?

D. L.: A gazdasági és politikai elitet mítosz veszi körül. Sokan szeretnének olyanok lenni, mint ők. Olaszországban egyre többen adják a szavazatukat a jobboldalra meg a szélsőjobbra. Szerintem ez egy pszichológiai csavar, az azonosulás igénye, ami felülírja a saját érdekeket is. Évtizedek óta abban az illúzióban éltünk, hogy egyre jobb és igazságosabb társadalom felé haladunk. A Berlusconi-félékben sokan követendő sikermodellt látnak, annak ellenére, hogy számukra ez elérhetetlen, irracionális. A volt kormányfőnek a munkanélkülieket, a közmunkásokat is sikerült maga mellé állítania, lehettek bármiféle korrupciós ügyei, adócsalásai, törvényszegései, manipulációi. Egy egészséges lelkületű demokratikus országban ebbe bárki régen belebukott volna, amikor ő még mindig a gigászi vállalkozásait mosdatta.

HVG: Az Európát fenyegető populizmusban, Magyarországhoz hasonlóan, Olaszország is az élen jár. A jelenlegi olasz kormány Berlusconi árnyékából nőtt ki. Matteo Salvini, a Liga-vezér belügyminiszter, kormányfőhelyettes az ő szellemi „követője”.

D. L.: Nem egészen. Salvini konzervatívnak mondja magát, miközben rasszista, EU-, integráció- és migránsellenes. Az olasz lélek regresszív megtestesítője. Elképesztő ellentmondás, hogy miközben az olaszok többsége napi szinten együtt él az integrált migrációval, menekültellenes szlogenekkel választásokat lehet nyerni. Észak-Olaszországban, főként Venetóban a menekültek végzik a piszkos munkákat az iparban, a szolgáltatásban, a közterületeken. Hozzájárulnak a tartomány gazdagságához, bizonyos politikusok mégis el akarják zavarni őket. A valóságot nem tényként kezelni, az irracionalitást megtenni valóságnak – ettől a lelki diktatúrától szenved ma Európa számos országa. Az etika, a kultúra le lett nullázva, ahogy a filmemben is elhangzik: bármi törvényes, amíg nem kapnak el. Minden a pénz, a haszonszerzés körül forog. Én még olyan közegben nőttem fel, ahol az emberek a saját életükből építettek fel egy kulturális, etikai modellt. Destruktív, zavaros, pozitív ideológiáktól megfosztott korban élünk. A szocializmus halott, és minden izmusból csak egy hamis egyenlősdi maradt meg, amit javarészt a közösségi média sugall.

HVG: Ön az első rendező, aki már megválasztott egyházfőként forgatott filmet Ferenc pápáról. Ön nem hívő; mi motiválta?

D. L.: Éppen emiatt tűnt különös felkérésnek, hogy az olasz producer engem választott egy argentin tévésorozat elkészítésére. Jorge Mario Bergoglio életét a film 20 éves korától kíséri végig, amikor belépett a jezsuita rendbe, egészen addig, amíg bíborossá nevezték ki. Visszatértem a dokumentumfilmes múltamhoz: a terepen, Buenos Airesben hosszú interjúkat készítettem azokkal, akik közelebbről ismerték őt. A történet nagy része az argentin diktatúra alatti tevékenységével foglalkozik, de semmilyen szinten nem foglal állást. Ferenc pápa az első, aki megváltoztatta a katolikus egyházról kialakult képet. Szerintem ő az egyetlen ember Olaszországban, aki baloldali elveket vall, és ezek szerint is cselekszik. A kereszténység és a baloldaliság, a szocializmus elvei nagy részben megegyeznek, az ember és az etika tiszteletében mindenképpen. Szomorú, hogy katolikus egyházi körökben is komoly az ellenállás a menekültek befogadásával szemben. Mint ahogy az sem normális, hogy Salvini, aki felesküdött a Bibliára, és Szűz Mária képét lobogtatja, visszadobná a vízbe a menekülteket!