Vihart kavart a minap a Párizsi Magyar Intézet igazgatójának intézkedése, amikor a rendező egyik e-mailje miatt a premier előtt egy nappal letiltotta intézményében a Csirkefej színre vitelét. 1986-ban a kommunista hatalom a kisebbik rossz elvét követve bólintott rá a Spiró-darab ősbemutatójára.
A betiltás sokkal nagyobb kárt okozna, mint az, ha csendben meglesz az ősbemutató. Jobb úgy tenni, mintha minden a tervek szerint menne, aztán majd vonjuk le a tanulságot, hogy miként fajulhatott bemutatóig ez a „problémás” előadás. A fáma szerint 1986 októberében az állampárt – abban az időben (már és még) óvatos reformkommunistának mutatkozó – budapesti első titkára, Grósz Károly jutott erre a következtetésre. Ezzel hárult el az utolsó akadály is Spiró György Csirkefej című tragédiájának premierje elől. Az október 17-ei első előadás végén valóban hatalmas csend ült a Katona József Színház nézőterére. A döbbenet csendjét azonban néhány pillanattal később tapsviharos ováció váltotta fel. S ez így ment még félszázszor, mindaddig, amíg csak a főszereplő, Gobbi Hilda bírta szusszal élete utolsó – s egyben egyik legemlékezetesebb – alakítását.
A Csirkefej megrendelésre született. Az 1980-as évek tényleges Nemzetije, a Katona József Színház direktora, Székely Gábor az első Spiró-sikerdarab, a Major Tamásnak briliáns játékra lehetőséget adó Az imposztor egyik előadásán vetette oda az írónak: „Írj már Gobbinak is egy ilyen jutalomjátékot!” Spiró emlékezete szerint több szó nem is esett róla, két és fél évi „vacakolás” után viszont leadta a színháznak a tragédia kéziratát. A darab szövegkönyve 1986 májusában megjelent a Színház című folyóirat mellékletében, ám különösebb visszhangot nem keltett. Pedig a későbbi botránykövek, a szereplők szájából kötőszókként kizúduló trágár szavak, káromkodások bizony már ott voltak kinyomtatva.
| Törölve |
„Annulé” – ezt olvashatta Spiró György fényképére nyomtatva december 5-én a Párizsi Magyar Intézet Facebook-oldalára kattintó látogató, mígnem igen gyorsan törölték ezt a hirdetményt is. Mint arról a hvg.hu beszámolt, az intézmény igazgatója, Havasi János az utolsó pillanatban betiltotta a Csirkefej című darab előadását. Tudomására jutott ugyanis, hogy a rendező, Gerzsenyi Bea egy kör-e-mailben úgymond gyalázkodott: „Magyarországra, a magyar államra vonatkozóan méltatlan, súlyosan sértő, valótlan megállapításokat” tett. Pedig a francia nyelvű felolvasószínházi produkció – fogalmaz az ügy kapcsán kiadott közleménye – „a magyar kormány Publishing Hungary programjának keretében és anyagi támogatásával került a műsortervbe”, s a rendezőnek még „térítésmentes szállást” is biztosítottak a próba idejére. A magát elárultnak nevező Havasi – vitatva, hogy magánlevélről lenne szó – a betiltással sajátos módon igazolta vissza a rendező kiszivárgott körlevelében szereplő megállapításokat, legfőképp azt, hogy a „korrupció országában – »Orbanisztánban« – harminc évvel a kommunizmus után a totalitárius gondolkodás még mindig működik”. Ahogy a félelem is egy színházi darabtól, amit az igazgató árulkodó elszólása szintén jelez: „Nem engedhettem meg magamnak, hogy esetlegesen egyfajta diktatúraellenes örömünneppé váljon az előadásnak a bemutatása.” |
Színpadon azonban addig, s főleg ilyen mennyiségben, nem hangzottak még el. Így aligha véletlen, hogy a színpadi etikettet felrúgó – a spirói életművet értékelő dramaturg, Radnóti Zsuzsa találó kifejezésével – „nyelvi határsértés” miatt főtt a hivatalosan nem is létező cenzúra hivatalnokainak feje. Jóval könnyebb volt ugyanis megszámlálni az ismétlődő bazmegokat, rejszolásokat, kurva isteneket, mintsem azt firtatni, hogy mi van a „romnyelv” mögött. Mert a „súlyos és kegyetlen iróniájú” dráma ugyan a társadalom peremén vegetáló zárt közegben, egy lepukkant ház nyomorúságos udvarában játszódik, ám korántsem a veszélyes szélsőségekről szól. Hanem sokkal inkább arról a mára még rémisztőbben megmutatkozó jelenségről, hogy – megint csak Radnóti szavaival – mennyire „ki vagyunk szolgáltatva az emberi természetben rejlő erőszaknak”, hogy a macskagyilkosságtól az embergyilkosságig vezető út nem is olyan hosszú.
Arról, hogy a Katonában „valami nagyon fontos” készül, már a bemutató előtti időkben a szokásos színházi berkeken messze túlterjedt a szóbeszéd. Volt, aki biztos forrásból tudta, hogy elhalasztják a premiert, hogy a Vénasszony megrázó szerepébe próbáról próbára „belehaló” Gobbi végül visszalépett. Mások tutira tudták, hogy a Csirkefejet betiltják. Az előadással kapcsolatos hivatali és pártdokumentumok, ha születtek egyáltalán, még nemigen kerültek elő. A ritka kivétel az a feljegyzés, amelyből Herczog Noémi, az Élet és Irodalom színházi kritikusa idéz múlt évi, az interneten is elérhető doktori értekezésében. Az MSZMP kulturális osztályának munkatársa, Radics Katalin a főnökének, Pál Lénárdnak ecseteli a „kármentés” lehetséges módozatait, kezdve azzal, hogy „a kommunista színházkritikusok” kezdeményezésére legyen „éles vita” a színpadi trágárságról, ritkítsák az előadások gyakoriságát, az ideológiailag is hibás darabot mihamarabb vegyék le a repertoárról. Addig pedig „stúdió-előadásként” kezdődjék később a színházi est.
Ez utóbbi „nyomatékos” kérésként a színház vezetéséhez is eljutott, mondja a HVG-nek a Csirkefej rendezője, Zsámbéki Gábor, hozzátéve, hogy a „javaslatot” viszonylag könnyű volt visszaverni azzal, hogy Gobbi késő este nem tudna jól koncentrálni. A kompromisszumként elfogadott nyolc órai időpont viszont gyakran eredményezett spontán „tüntetést”, merthogy a jegyhez jutó nézők megszokták a 7 óra 7 perces színházi kezdetet, így egy órán át ácsorogtak, beszélgettek a Petőfi Sándor utcai bejárat előtt.
Az előadás létrehozói 1986-ban a „megszokott” cenzori helyektől – a pártközponttól, a budapesti pártbizottságtól és a Művelődési Minisztériumtól – ez alkalommal nem kaptak konkrét iránymutatást, helyettük a Belügyminisztérium szabott feltételeket. Mivel a Csirkefejben két rendőrnek is meghatározó szerepe van, az alkotóknak az akkor hatályos rendeletek szerint színpadi egyenruha-viselési engedélyért kellett folyamodniuk. A belügyi illetékesek mindössze azt kifogásolták, idézte fel Zsámbéki, hogy a Törzs és a Közeg is csúnyán beszél, pedig a szocialista rendőrség tagjai nem káromkodnak. Az utolsó próbákon az Újlaki Dénes–Eperjes Károly-páros – hatalmas röhögések közepette – a „teringette” szóval helyettesítette be az inkriminált kifejezéseket. Ez azonban dramaturgiailag nem működött, ahogy az sem, hogy a közegpáros minden csúnya szót rövidebb-hosszabb szünettel s mimikával helyettesített. Noha az előadás nézőiben a színészi remeklések miatt úgy maradt meg, hogy a Csirkefejben a rendőrök (is) nyakra-főre bazmegoztak, a YouTube-on fellelhető felvétel tanúsága szerint ők mindössze kétszer „mocskosszájúskodtak”.
A színháztörténeti jelentőségű bemutatót követően terjedt el, hogy az előadásról írandó kritikákat pártközpontilag „letiltották”. E híresztelést támasztotta alá, hogy a premiert megelőző napon a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén azt fejtegette a központi bizottság titkára, a karrierjét ideológiai keménykedéssel építő Berecz János, hogy ha rajta múlik, nincs Spiró-bemutató. Nem rajta múlt. A napilapos kritikák pedig, mondhatni az akkor szokásos csúszással, a premiert követő második héten megjelentek. Az íratlan sorrendi szabály szerint először a Népszabadság kolumnistája, Almási Miklós esztéta elemezte A tudathiány anatómiája című, háromhasábos esszéjében értőn, meleg szavakkal Zsámbékinak „az eldurvult érintkezési viszonyok mögötti lélektelenséget, magányt, öntudathiányt és a szeretetéhséget soha ilyen pőrén még meg nem mutató” rendezését, s nevezte lenyűgözőnek Gobbi színpadi teljesítményét. Az 1986-ban kormánylapként elkönyvelt Magyar Hírlapban a fanyalgásra hajlamos Mészáros Tamás pedig a Ne a tükröt szidd című bírálatában „Spiró kényelmetlen felfedezésére”, figyelmeztetésére irányította a figyelmet, mondván: „Valóságunkból egyre nagyobb teret szakít ki az a világ, amelyet primitív ösztönélet... és a hétköznapi agresszió határoz meg.”
A kritikákat utólag olvasva úgy tűnik, mintha a szerzők a tekintetben összebeszéltek volna (van olyan visszaemlékezés, amely szerint ez meg is történt), elragadtatott írásaikban ugyanis egyáltalán nem kifogásolták a trágár beszédet, mi több, annak funkcionális szerepét domborították ki. Az átütő közönségsikert is arató előadás a következő évben tarolt: a színikritikusok kilenc díjából négyet söpört be. A Csirkefej lett a legjobb új magyar dráma és az évad legjobb előadása, a legjobb női mellékszereplőnek az Anyát alakító Csomós Marit, a legjobb férfi mellékszereplőnek pedig az évad felfedezettjét, Varga Zoltánt ítélték, s Gobbi szinte fej fej melletti „küzdelemben” szorult csak ifjabb pálya- és társulati társa, az egy másik Katona József színházi darabban, a Catullusban sziporkázó Udvaros Dorottya mögé.
A Vénasszonyt Gobbi utoljára 1987 júniusában játszotta el a Katonában, nem sokkal utána Belgrádban a nemzetközi színházi fesztiválon a díjesélyes előadást rosszulléte miatt félbe kellett szakítani. Halálát követően, a gyászév letelte után Zsámbéki és csirkefejes csapata – a már említettek mellett remeklő Bodnár Erikával, Papp Zoltánnal, Vajda Lászlóval és Vajdai Vilmossal, valamint az Eperjest váltó Bán Jánossal – 1989-ben istenkísértő módon műsorra tűzte, és Törőcsik Mari főszereplésével megismételte a színházi csodát, bizonyítva, hogy a Gobbinak írt színmű mással is „működik”. És aztán működött máshol is, amire a világ több mint húsz nagyszínpadi sikere a bizonyság. A magyar teátrumokban folyamatosan jelen lévő Spiró e darabjának hazai utóélete viszont meglepően mostoha: a Csirkefej immár több generáció színházi élményéből hiányzik, utoljára negyedszázada, 1993-ban tűzte műsorára a Szegedi Nemzeti Színház.
Az írás a HVG 2018/50. számában jelent meg
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
