A házi kedvenc

A sportos külsejű férfi a bejárati kapu felett elhelyezett kamera alatt állt meg. Legszívesebben hazafordult volna, végül mégis győzött az elszántsága.
- Kit keres? – hallotta a kaputelefonból.
- A hirdetésre jöttem.
- Á, maga az.
A férfi alaposan szemügyre vette a gondosan ápolt kertet. A rózsabokrokra jó lesz majd vigyázni, gondolta. A medencét azonban elégedetten nyugtázta.
Harmincöt körüli, csinos nő nyitott ajtót. Világoskék, ujjatlan ruhája kiemelte hibátlan alakját, és az évszakhoz képest korai barnaságát.
- Jöjjön be – Mosolya is tökéletesen csillogott, minthacsak a nyakában viselt gyöngysort akarta volna kiemelni.
A nő a nappaliba vezette. A faltól-falig érő üvegajtók egyenesen a lent morajló városra néztek. Más mint a szemközti ház ablakait bámulni, állapította meg a férfi.
- Foglaljon helyet – mondta a nő, és maga is letelepedett a Thaiföldről hozatott garnitúrára.
- Kér valamit inni?
- Nem, köszönöm.
A férfi jobbnak látta ha egy pillanatra sem engedi el magát.
- Akkor, térjünk a tárgyra. A férjem nemsokára hazaér, és azt akarja, addigra végezzek. Tudja, alig van itthon... A nő elharapta a mondatot. Ráébredt, hogy túl sokat árult el egy idegennek.
- Pontosan mennyi idős? Ez nem derül ki az önéletrajzából. Ehhez a munkához kiváló fizikumra van szükség – mosolyodott el ismét. Úgy mérte végig a jelöltet, mintha nem tudná eldönteni, megfelelő-e az eladásra szánt portéka.
- Múlt vasárnap futottam egy félmaratont – válaszolta a férfi. - Amúgy negyvenöt éves vagyok. Tudta, nyugodtan letagadhat három-négy évet.
- Miből gondolja, hogy alkalmas a feladatra? Csinált valaha ilyesmit?
- Nem, de biztosíthatom, megvannak hozzá a képességeim.
A férfin átfutott vajon hányszor mondta el ezt az utóbbi hónapokban.
- Gyerekekkel tud bánni?
- Két évig tanítottam.
A nő az önéletrajzba temetkezett.
- Itt az áll, hogy pantomímesként dolgozott. Az pontosan mit jelent?
- Bármit képes vagyok pusztán a mozdulataimmal kifejezni.
- Áá, már értem miért szúrta ki magát a férjem. Amolyan csodabogár. Állatokat is tud utánozni?
- Alapfeladat.
- Lehet, de nálunk nem eshet ki a szerepéből. Délután öttől, amikor Dominik hazaérkezik az iskoláből, lefekvésig. Nem szólalhat meg, nem foghat meg semmit, nem állhat két lábra. Enni és inni is csak külön tálból kap, a hátsó teraszon. Amennyiben Dominik engedélyt ad rá. 
A férfi összeráncolta a homlokát. 
- Valami baj van?
- Menni fog.
- Dorombolni tud?
- Azt nem.
- Egy perce azt mondta, bármit képes imitálni. Vagy mégsem? Mindegy, akkor jobb, ha kutya lesz. Ugatni sokkal könnyebb. Nem igaz?
A nő elnevette magát. Hátravetette a fejét. A férfi megpróbálta helyrehozni az előbbi hibát.
- Milyen fajtára gondol? 
- Miért, választani is lehet?
- Ha megfizetik – mosolyodott el első alkalommal a férfi.
- A fizetségről majd később. Ha megfelel, nem lesz oka panaszra. Akkor, legyen mondjuk vizsla. Készen áll?
- Igen, de megkérdezhetem, miért nem vesznek inkább egy valódit?
- Sok a gond a háziállattal. Sem időnk, sem kedvünk vesződni vele. Ráadásul így sokkal izgalmasabb. Egyik ismerősünk mesélte, hogy felvettek valakit házi kedvencnek. Mostanában megbízható diplomások is kaphatók ilyesmire. A férjem úgy döntött, Dominiket is meglepjük a születésnapjára.
- Értem. Akkor kezdjük?
A férfi levette a pulóverét. A nő ismét végigmérte. Az arcába szökött a vér. A férfi négykézlábra ereszkedett, majd körbeszimatolt. Az asztal alól felnézett és az örömtől csaholni kezdett. Egész teste izgatottan rázkódott. Odarohant a gazdájához. 
- Fekszik! – utasította a nő. A szíve a torkában dobogott.
A férfi hasravágta magát. A nő felemelte a földről a papucsát. A nappali közepére hajította.
- Hozd ide! – parancsolta. Kishíján elcsuklott a hangja. A férfi megtorpant. - Hozd ide! 
A parancs most határozottan csattant. Morogva vetődött a lábbeli után. A nő elé helyezte. Közben a lányára gondolt.
- Jó kutya – hallotta fentről. Érezte amint vakargatni kezdik a tarkóját. 
Egy pillanatig habozott, hogy megnyalja-e a pofája elé tartott kezet.