Pokorni Zoltán 2002 júliusában megtudta a Népszabadságból, hogy az apja, Pokorni János több mint harminc évig a kommunista állambiztonsági szolgálat besúgójaként működött. Ahogy ennek a körülménynek hírét vette, Pokorni lemondott minden politikai tisztségéről (a Fidesz alelnöke és frakcióvezetője volt), s csak egy évvel később, párttársai unszolására tért vissza. Tizenhét évvel később, 2019 novemberében megtudta a Mozgó Világból, hogy nagyapja, Pokorni József nyilas háborús bűnös volt, aki a hírhedt Kun páter oldalán civileket gyilkolt Budapesten. Pokorni József neve ott van a II. világháború áldozatainak emelt turulszobor talapzatán. A szobrot az előző polgármester, Mitnyán György készíttette.

Már az építése körül viták lángoltak: baloldaliak és liberálisok úgy vélték, hogy a turul nem lehet az áldozatok jelképe, hiszen az idő tájt éppen azok használták emblémaként a turult, akik eszmeileg és/vagy tettlegesen felelősek voltak a bűnökért. Sokan az úgynevezett balliberális értelmiségből eleve szélsőjobboldali szimbólumként értelmezték a turult, az úgynevezett jobboldal meg azzal érvelt, hogy a turul ősi magyar szimbólum, ideje rehabilitálni. (Azt hiszem, a mára kiteljesedett Nyírő-, Wass Albert-, Horthy-kultusz árnyékában, amikor pl. egy virtigli náciszimpatizáns, bizonyos Takaró Mihály belefirkálhat a Nemzeti alaptantervbe, simán visszasírhatjuk az elmúlt évtized emlékezetpolitikai problémáit.)

Pokorni Zoltánnak nem volt semmilyen tevékeny szerepe abban, hogy a nagyapja neve az áldozatok névsorába került, de most haladéktalanul intézkedett a név eltávolításáról. Szélsőséges reakciók keringenek: az egyik a hódolat Pokorni Zoltán emberi nagysága előtt, a másik a köpködés és a gyűlölködés. A hódolók azt mondják: ó, micsoda tartás, micsoda gerinc, micsoda példamutató gesztus; legszívesebben szobrot emelnének Pokorni Zoltánnak is. A másik: lám-lám, Pokorni megint lebukott, nicsak-nocsak, érdekes anyagból van a tanár úr: az apja komcsi besúgó, a nagyapja véreskezű nyilas gyilkos, és hát, mint tudjuk, nem esik messze az alma a fájától. Persze, most igyekszik elkerülni a botrányt, eltüntetni a nyomokat, hehehe.

Szerintem a történtek fényében sem alávalónak nevezni, sem hősként tisztelni nem kell Pokornit. Ahogyan a nyilvánvalóan megrázó felismerésre reagált, az egyszerűen csak normális. (Persze: normálisnak lenni egy ilyen helyzetben, főleg a mai időkben, ha nem is hőstett, egyáltalán nem kicsiny dolog.)

Fura, nagyon magyar, nagyon felkavaró ez a történet, komoly dilemmák közepébe hajít minket. Egyrészt nyilvánvaló, hogy az „apák és fiúk” effektus – vagyis a leszármazottak hibáztatása az elődeik bűneiért – gonosz és mélyen ostoba dolog. Senki nem tehet a szüleiről vagy a nagyszüleiről, mindenki azért felel, amit személyesen elkövetett, vagy azért, ahogy az elődei esetleges bűneihez viszonyul.

Akár különös is lehetne, hogy egy fiúnak és unokának sejtelme sincs arról, mit műveltek a felmenői a történelmünket befeketítő XX. századi borzalmak idején. De nem különös, mert ez egy ilyen „fátylat rá” ország. Zárt, poros aktákban pang a múlt, nincs rá erős közösségi, sem politikai igény, hogy feltárjuk, ki mit művelt abban a korban, mikor az ember úgy elaljasult. Azt sem tudjuk, hogy pontosan mire kéne fátylat borítani. Nem mindenkinek adatik meg, hogy büszke lehessen a felmenőire, de hogyan is volna ez lehetséges? Bűnös generációk leszármazottai vagyunk, ráadásul a felelősséget áldozatszereppel takarjuk el, mint azt a Szabadság téri gyalázatos, minden felelősséget a németekre hárító emlékmű példázza.

A helyzet ambivalens: miközben nincs személyes felelősségem abban, ami a születésem előtt történt, magyarként a közös felelősségből mégiscsak ki kell vegyem a részem. Hiszen a nemzet (talán Burke mondta ezt legszebben) „az élők, a holtak és a még meg nem születettek közössége”. Hatszázezer zsidó származású honfitársunk elpusztítása mindannyiunk szégyene. Ha tudunk büszkék lenni az őseink hőstetteire, tudnunk kellene szégyenkeznünk is az őseink bűnei miatt. Már csak azért is, hogy soha többé ne tegyünk hasonlót.

Az ilyen történeteknek nem olykor-olykor kiderülni kéne: nagy, mindenki által látható tacepaón kellene látszódni, hogy ki mit tett a vészkorszakban, mit a fehér- és a vörösterror idején, mit a bolsevik rezsim tombolásakor. Amíg a múltat a kollektív tudat sötét pincéjébe zárjuk, újra és újra megpróbál kitörni onnan: meglep, megráz, ránk tör, nem hagy nyugodni, becsönget éjjel. S persze nemcsak arról kellene tudnunk, mit követtek el azok, akik már nem élnek köztünk. Hanem – sőt, sokkal inkább – arról, hogy akik ma elegáns állami vagy egyházi hivatalokat töltenek be, akik valahogy mindig kibekkeltek és felúsztak a tetejére, s akik adott esetben vastag hangon náciznak vagy komcsiznak, vajon mit tettek akkoriban, mikor minimum hátratétel, vagy akár börtön járt a bátorságért és egyenességért.

Remélem, Pokorni József nevét a turul kőszárnyai alól nem úgy fogják eltüntetni, mintha soha ott sem lett volna. Remélem, úgy kaparják ki onnét, hogy a nyoma látszódjék azért. Legyen legalább ennyi mementója a beteges és szelektív magyar memóriának.