A dovrei macska

Élt egyszer egy ember az északi Finnmarkban, aki elfogott egy hatalmas jegesmedvét. Úgy gondolta, jó ajándék lesz Dánia királyának, így aztán felkerekedett, és elindult dél fel.

Úgy esett, hogy a szenteste a dovrei vadonban érte a vadászt. Nagy szerencséjére fényt látott a közelben, és egy kunyhóra talált. A vadász tisztelettel kopogtatott a házikó ajtaján, amelyben egy Halvor nevű férfi lakott a családjával, és kérdezte, tudnának-e szállást adni neki és a jegesmedvéjének.

– Isten áldása szálljon ránk – kezdte az Halvor –, de nem fogadhatunk be most senkit, mert minden szenteste megtelik a ház trollokkal. Olyan sokan vannak, hogy kiszorítanak minket, így nekünk sincs tető a fejünk felett, és másnak sem tudunk adni.
– Ó – mondta a finnmarki vadász –, ha csak erről van szó, engedj be a házadba. A medvém elalszik itt a tűzhely alatt, én meg elférek a kamrában.

Az északi ember olyan nagyon könyörgött, hogy Halvor végül megengedte, hogy maradjon. A házikó lakói hamarosan mindent elrendeztek a trollok fogadására. Az asztalon krémes zabkása gőzölgött, a tálakon füstölt hal és frissen sült kolbászok – ami csak szem-szájnak ingere lehet egy nagy lakomán.

Amikor a család elment, megérkeztek a trollok. Volt, amelyik olyan hatalmas volt, hogy a homloka a gerendákba ütközött, és volt, amelyik olyan kicsi, hogy elbújhatott a tányérok árnyékában. Valamelyiknek olyan hosszú farka volt, hogy övként tekerte a derekára, másoknak egyáltalán nem volt farka. És a legtöbbnek olyan nagy és hosszú orra volt, hogy bele sem fért a fakupába, úgy kellett a magasból magukba dönteniük a mézsört. Jöttek hát a trollok, megkóstoltak mindent, be is faltak mindent.

Az egyik fiatalabb troll egyszer csak meglátta a jegesmedvét a tűzhely alatt. Fogott egy forró kolbászt, feltűzte a villájára. Odament vele a medvéhez, és az orra alá dugta – meg is égette kicsit. Aztán a trollkölyök felrikoltott:
– Cicuska, akarsz egy kis kolbászt?

A jegesmedve erre felemelkedett, majd olyat bömbölt, hogy beleremegtek a falak, és kikergette a házból a trollokat, mindahányat.

Telt-múlt az idő, kitavaszodott, nyár lett, ősz, majd ismét tél, és ahogy közeledett a szenteste, Halvor az erdőbe ment, hogy tűzifát vágjon. Hiszen meleg házzal kellett várnia a trollokat.

Ahogy így dolgozott a fák között, egyszer csak különös, csikorgó hang szólította:
– Halvor! Halvor!
– Igen?
– Még mindig megvan az a nagy macskád?
– Hát persze – válaszolta Halvor ravaszul. – Ott fekszik a tűzhely alatt, ráadásul nincs egyedül. Megfialt, és a hét kölyke még nálánál is nagyobb és vadabb.
- Akkor soha többet nem megyünk hozzád! – kiáltotta a troll a fák közül.

És így is lett. A trollok békét hagytak Halvornak és háza népének, és soha többet nem mentek hozzá karácsonyi zabkását enni.

(norvég)

Forrás: angolból fordította és mesévé kerekítette Sándor Anna.