A kovács lánya

Volt egyszer a világon egy király. Nagyon kíváncsi király volt, hát tudni akarta, mennyien laknak a birodalmában. Elhatározta, hogy minden embert lajstromba vesznek az írnokai, aztán megszámolják hányan is vannak? Hírnökök vitték szét a parancsot, minden városba, minden faluba: aki, ahol született, családjával együtt menjen oda, ott lesz az összeírás.

Élt akkoriban a birodalomban egy szegény ácsmester. Meghallotta ezt a parancsot, elment haza. Így szólt áldott állapotban lévő feleségéhez:

- Kedves feleségem, Mária! Nézd, mit parancsolt a király! El kell mennünk Betlehembe. Mire a kisbaba megérkezik, már ott leszünk, s jó emberektől majd szállást is kapunk. De nézzed csak, vettem ezt a széles hátú szamarat, ezen majd kényelmesen ülhetsz. Lassú léptű, óvatos járású, ne félj, biztonságban leszel. S hát jó az Isten, vigyáz ránk, hogy a gyermek békében szülessen. 

- Jól van kedves férjem, József. Ha úgy mondod, legyen úgy.

Azzal Mária felült a szamárra, és elindultak. Este volt, mire Betlehembe érkeztek. A város szélén volt egy fogadó, József bekopogott. 
- Jó emberek adjatok szállást. Nézzétek, a feleségem várandós, megpihennénk.
- Eredjetek innen Isten hírével, nincs nekünk helyünk egy embernek sem. Asszonynak, szamárnak még úgy se. Van a városban más fogadó, keressetek ott helyet!

Mentek tovább. Találtak egy másik fogadót.
- Jó emberek! Adjatok szállást, legalább az asszonyomnak. Lássátok, kisbabát vár.
- Eredjetek innen! Mit képzeltek? Majd még itt születik meg, aztán sírásával felveri a fáradt utasokat!

Mentek tovább. De ahány helyre bezörgettek, mindenünnen elzavarták őket.

Volt ebben a városban egy gazdag kovács. Volt mindene. Háza, barma, szolgája rengeteg. És volt egy gyönyörűszép kislánykája is. Mégis szomorú volt a kovács, odaadta volna házát, barmát, kincsét, gazdagságát, ha a kislányát valaki meg tudta volna gyógyítani. Mert ennek a leánykának mindkét keze csuja volt. Bénán lógott az oldalán. Nem tudott vele, se ölelni, se simogatni, se egy pohár vizet elvenni, se egy karéj kenyeret megkenni. Ennek a kovácsnak a háza éppen a város legszélén állott, ez volt az utolsó ház. Ide is bezörgetett József. 

- Kérlek, szánj meg minket, engedj a házadba!
- Jaj, jó ember. Nálam, még az ágyfiókban is szállóvendég van. Nincs hová tegyelek se téged, se a feleséged. Eredj, keress magatoknak máshol helyet! – mondta a kovács.

Hát akkor előbújt a háta mögül a csujakezű kislánya. Odament Józsefhez.

- Bácsika! Bácsika! Figyelj rám. Gyere énmögöttem. Mutatok neked egy barlangocskát. Édesapámé, itt van nem messze a város szélétől. Istállónak használjuk. Van benne tehénke, bárányok, borjak… jó melegre belehelték, nem fogtok fázni. A széna friss, puha, illatos. Ma hordta be édesapám. Jó lesz nektek, meg a kis babának is, ha megszületik. 

Azzal a kislány előrement és mutatta az utat. Úgy volt, ahogy mondta. Az istálló meleg volt, a széna friss és illatos.

József és Mária hálát adott Istennek a szállásért, megköszönték a kovács kilányának a segítséget.

Eljött az éjszaka, és a szegény ácsmester felesége egy gyönyörű kisfiúnak adott életet. Amikor megszületett, olyan fényesség támadt a sötét barlangban, mintha ezer misegyertyát gyújtott volna valaki. De még a barlang fölött is megfényesedett az ég, mert egy ragyogó csillag állt meg fölötte. 

Másnap reggel a kovács csujakezű kislánya, hamar kiszökött az ágyból, szaladt egyenesen a barlang felé. Ment be a barlangba, nézte a csepp babát a jászolban. Mária ott ült mellette. 

- No, gyere ide kislány, nézd meg őt közelről is – hívta a leánykát. – Gyere kedvesem, vedd a karjaidba, nézd, odaadom neked. 
- Jaj, nénike! Nem tudom én a karjaimba venni, látod, csuja kezem van. Mind a két karom lóg. Mióta megszülettem így van ez. Szeretném én ölelni magamhoz, de nem tudom. 
- No, ne félj! Gyere kedvesem, ne törődj semmivel! Ülj ide mellém és vedd karjaidba Szent Fiamat, kicsi Jézuskámat.

Azzal Mária maga mellé ültette a kovácsmester csujakezű kislányát, és karjaiba tette kicsi fiát, Jézuskáját. S csudák csudájára a kislány ölelte a szép kicsi bubát, ringatta és énekelt neki.

- Nénike! Nénike, nézd, ringatom, ölelem a kis Jézuskát – potyogott a könnye, s nevetett egyszerre.

Aztán megéhezett a Kisjézus, Mária vette ölébe a gyermeket, és megszoptatta. 

A kislány, pedig futott, rohant haza.

- Édesapám! Nézze! nem vagyok már csujakezű. Tudok, ölelni, simogatni, kenyeret kenni, pohár vizet adni. Nézze édesapám! Szállnak a karjaim.

Elmesélte a kovácsmesternek mi történt. Akkor a kovácsmester nagyot sóhajtott és így szólt:

- Jaj, ha tudtam volna, hogy ő Mária, adtam volna szállást néki éjszakára! Inkább, én feküdtem volna istállóba, nemhogy Szűz Mária s az ártatlan Jézuska.

Akkor aztán sajtot, vajat, meg egy kis túrócskát kötöttek batyuba. Egy kivajazott köcsögbe, édes mézet tettek, és úgy mentek vissza a barlangba a Szent Családhoz. Mikor beléptek a barlangba, letették ajándékaikat, és leborulva imádták a kicsi Jézust.

(magyar)

Forrás: Luzsi Margó: Mesélj ​nekem szeretetről és jóságról. A történetet a Bő kovács balladája nyomán mesésítette Luzsi Margó.
A mesenaptárba Csóka Judit meseterapeuta ajánlására került.