| Hajdu Szabolcs színész, rendező |
| „Gyerekkoromtól kezdve mindig megpróbáltam kiharcolni a függetlenségemet” – mondja a 47 éves, debreceni születésű film- és színházrendező, akit a helyi állattenyésztő vállalatnál dolgozó édesapja és kultúrház-igazgató édesanyja (aki két fia megszületése után háztartásbeliként folytatta) tornásznak szánt. Bár nagy jövőt jósoltak neki, tizennégy évesen a saját döntéseként abbahagyta az élsportot. A Fehér tenyér című filmje arról szól, hogy a testvére tornász, majd edző lett. Tizenévesen zenélt, és két helyi diákszínjátszó csoportban is játszott, így egyenes út vezetett a debreceni Ady Gimnázium drámatagozatára. Érettségi után „úgy éreztem, ha Debrecenben maradok, annak nem lesz jó vége”. Budapestet választotta, és vele a teljes létbizonytalanságot. Építkezéseken dolgozott, majd beválogatták játékfilmekbe, és különböző színházi társulatokban játszott. Egyik barátja unszolására beadta jelentkezését a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezői szakára, de harmadévesként abbahagyta. 2000-ben készítette el első nagyjátékfilmjét, a Macerás ügyeket, és elnyerte vele a Filmszemle legjobb elsőfilmesnek járó díját. Több mint húsz éve állandó színésze és alkotótársa a felesége, Török-Illyés Orsolya. Legemlékezetesebb közös filmjeik a Tamara, az Off Hollywood és a Bibliothéque Pascal. Alkotásai – amelyekkel két ízben is az Oscar előszobájáig jutott – mindig személyes történetekből táplálkoznak. „Kiválasztottak vagyunk, a súlyos, nehéz témák mindig elénk gurulnak” – meséli Obiectiva Theodora című rádiójátékuk kapcsán, melyet felesége anyja, Illyés Kinga színésznő megfigyelési dossziéjából állítottak össze. A Jászai Mari téren laknak két gyerekükkel, saját pénzből ott forgatták az Ernelláék Farkaséknál című filmjüket, amivel a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál fődíját nyerték el. |
HVG: Van, hogy otthon ön is a laptopja mögé bújik apai kötelezettségei elől, mint az Ernelláék Farkaséknál című filmjében az alteregója? Milyen a viszonyuk a valóságban?
Hajdu Szabolcs: Rengeteg a kétely, hogy megfelelek-e apaként, de az általános viszonyunk szeretetteli, és remélem, így marad. Még nem jött el a „lázadásuk kora”, de lehet, hogy nem is következik be, mert mi, szülők is azt szeretnénk, hogy minél függetlenebbek legyenek, és meg tudják őrizni a szuverenitásukat.
HVG: A Fehér tenyér, amely saját és testvére élményeiből is született, a sportvilág kőkemény mindennapjait mutatja be. Az egykori önmaga, a kitörési kísérletei is benne vannak a filmben?
H. Sz.: Az én életemben ez sokkal szélsőségesebben történt meg. Tizenévesen abbahagytam a tornát, s a film forgatásáig a tornaterem közelébe sem mentem. Abból a nagyon fegyelmezett világból radikálisan navigáltam át magam a legfegyelmezetlenebbe, a színház és a zene világába. A színművészeti előtt már sok mindent kipróbáltam, a legizgalmasabb közegekben mártóztam meg, dolgoztam Gaál Erzsivel, Fodor Tamással a Stúdió K-ban, színészként részese voltam Schilling Árpád Krétakörének szárnybontogatásánál. De sehol sem gyökereztem meg.
Hajdu Szabolcs
Fazekas István
HVG: Mindig a fejében van a menni vagy maradni kérdése?
H. Sz.: Folyamatosan műsoron van, gyakran érezzük, hogy túl sok energiát felemésztő felesleges életet élünk. Ilyenkor merül fel, hogy ugyanezzel az energiával máshol hatékonyabban lehetne működni.
HVG: Ez politikai, társadalmi közérzet, vagy inkább szakmai mélypont?
H. Sz.: Nem lehet ezeket szétválasztani. Természetesen a társadalmi és politikai közérzet meghatározza az életünket, beszivárog a mindennapjainkba, nem tudja kivonni magát az ember.
HVG: Ernelláék a sikertelen külföldi próbálkozás után hazatérnek, ahol egyikük testvére fogadja be őket, ami sok konfliktust okoz. Önök Las Vegasba mentek szerencsét próbálni, ahol a testvére él. Miért nem sikerült a projekt?
H. Sz.: Nem a testvérem nyakán éltünk, hanem külön lakásban. Jó tapasztalat volt, mert alkotó emberként megéreztük, mennyire fontosak a gyökerek, a kulturális hovatartozás. Lehetne ott is filmet csinálni, de csak mesteremberként, mert sose tudnék olyan személyes lenni, mint hazai terepen. Egy amerikai ház nekem csak díszlet. Hosszú éveknek kell eltelnie, míg összegyűlnek azok a személyes tapasztalatok, amelyekből személyes univerzumot lehet építeni. Alkotóként pedig azt igénylem, hogy a legnagyobb precizitással mutassak meg mindent, hisz ilyenkor nemcsak magunkról beszélünk, hanem egy közegről, egy generációról, egy korszakról, amikhez ezer személyes tudás kell.
Fazekas István
HVG: Pass Andrea Eltűnő ingerek című darabjában színészként láthatjuk. Halálos beteg apát játszik – ezt a figurát honnan teremtette meg?
H. Sz.: Neki tizenöt éves a lánya, mint az enyém. A lányom ott ült a premieren. Az apám néhány évvel ezelőtt szintén rákos beteg lett, ezért jöttünk vissza Amerikából. Ugyanezt a folyamatot éltem meg vele, nagyon közelről. Erős testközeli tapasztalat, amiről szerzőként, bár készítettem jegyzeteket a haláláról, nem tudtam volna beszélni.
HVG: A közelmúltban bemutatott Gloria című színdarabban szörnyű munkahelyi mikrokörnyezetet mutat be. Honnan ismeri ezt az irodai világot?
H. Sz.: Néhány évvel ezelőtt két közeli munkatársam (később egy harmadik) ugyanígy ült egy irodában, benne a mókuskerékben, amikor elszakadt a cérna. Bár az ő esetükben öngyilkosságról volt szó, nem tömegmészárlásról, a tett brutalitása ugyanolyan sokkoló, és a kiváltó okok is valószínűleg ugyanazok. A halálukat többször próbáltam művészi formában is feldolgozni, de visszatartott, hogy a tragédiájukból semmilyen „hasznot” nem akartam húzni. A Gloriába nyilván ezek a tapasztalatok is beszivárogtak.
HVG: A Délibáb című filmjéért nem voltak oda a nézők és a kritika. Szembenéz a kudarccal, vagy inkább a Filmalapot okolja?
Fazekas István
H. Sz.: Maga a rendszer a hibás, amiben élünk. Mindennek ez az alfája és az ómegája. Ez a rendszer szüli a rossz helyzeteket, a konfliktusokat, az összes kérdést, a meghasonlási szituációkat. Egyébként a Délibáb külföldi fogadtatása semmivel sem volt rosszabb, mint az összes többi filmemé. Persze ez itthon nem sokat számít, mert itt élek Magyarországon, és nekem is nagyon fontos, hogy az itt élő emberekkel, az itteni közönséggel alakuljon ki dialógus, ahogy más filmjeim esetében ez meg is történt.
HVG: A Délibáb kudarca után egy építkezésre ment dolgozni, a felesége pedig a pult mögé állt. Mi volt ez, lázadás a rendszer ellen?
H. Sz.: Egyszerűen nem voltak tartalékaink, és tisztességesebbnek éreztem elmenni fizikai munkát végezni, mint valami olyat, amit kegyelemből kapok. Aki tudja, milyen érzés rászorulni valakire, mindent megpróbál, csak hogy ne legyen kiszolgáltatott. A függetlenség létkérdés számomra, és hajlandó vagyok megfizetni az árát. Jól éreztem magam, jobban, mint meghasonlott és szorongó értelmiségiként.
MARTON ÉVA
