Baloldalinak kellett hazudni Bajcsy-Zsilinszkyt, hogy a kultusza fennmaradjon

HVG: Bajcsy-Zsilinszky Endre 24 évesen, 1911-ben a testvérével megölte családi ellenfelét, Áchim L. Andrást. Hogyan lehetett megúszni egy parlamenti képviselő megölését?

Bartha Ákos: Jogi értelemben annak köszönhette a felmentő ítéletet, hogy az országban akkoriban terjesztették ki az esküdtszéki bíráskodást. Számos példa volt „a lírai ítélkezésre”, előfordult, hogy a nyílt utcán, tanúk előtt agyonvert uzsorás gyilkosát felmentették. Bajcsy-Zsilinszky – ekkor még csupán Zsilinszkyként – önvédelemre hivatkozott, mondván: Áchim L. András a testvérét fojtogatta. Csakhogy Zsilinszkyék rontottak be a parasztpárti politikushoz kutyakorbáccsal, bottal, pisztolyokkal felfegyverkezve, és nem voltak hajlandók távozni. Így bajosan lehet önvédelemre hivatkozni. Politikai ellenfelei a haláláig a szemére vetették a gyilkosságot. De mivel egy úr ölt meg egy parasztot, pontosabban egy radikális parasztvezért, komolyabban nem sokakat háborított fel a dolog.

HVG: Milyenek voltak a politikai viszonyok az 1910-es évek Békéscsabáján, az eset helyszínén?

B. Á.: Vadnyugatiak. Gyakoriak voltak az utcai összetűzések különböző politikusok és híveik között. Nincs túlzás abban, hogy a Népszava „Háborúscsabáról” írt. A helyi politika ellentétei mögött a legtöbbször családok, „klánok” ellentéteit kell látnunk. A tettlegességet durva, hazugságokkal teli sajtótámadások előzték meg, a politikai oldalak zugújságíróinak közreműködésével. A Zsilinszky és az Áchim család között ekkor már politikai szintre emelt személyes ellenségesség feszült. Pedig a két család gyökere és gazdasági ereje hasonló volt. Döntő különbségnek az életstratégiát tekinthetjük: Áchim öntudatos „békési tót” paraszti identitása és az asszimiláns, Tisza-párti Zsilinszkyek karriere két eltérő utat testesített meg. Mindez egy községen belül óhatatlanul konfliktushoz vezetett. Ehhez még hozzájárult temperamentumos természetük is.

Bartha Ákos

Fazkas István

HVG: Ön írta meg az első monográfiát a 133 éve, június 6-án született, kanyargós utat bejárt Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Talált egyetlen ma is érvényes gondolatot tőle?

B. Á.: Hosszan lehetne sorolni a problémás elemeket. Haláláig hű maradt antiszemita, fajvédő nézeteinek fő tételeihez, s kül- és belpolitikai jóslatai zöméről is kiderült, hogy tévedés. Az általános, titkos választójog követelésén és az agrárszegénység felkarolásán kívül személyes bátorsága, mártíromsága az, amiért példa lehet. 1944 őszén elbújhatott volna és kibekkelhette volna, amíg elvonul a front, ehelyett novemberben visszatért Budapestre, hogy a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának élére álljon, ami a németekkel szembeni fegyveres ellenállást szervezte. A részt vevő tisztek rosszul konspiráltak, ami várható volt, lebuktak, letartóztatták őket, és Bajcsy-Zsilinszkyt karácsony előestéjén Sopronkőhidán kivégezték.

HVG: Tudhatta, hogy nincs sok esélyük a német hadsereggel szemben, miért vállalta az „öngyilkos küldetést”?

B. Á.: Sejthette, hogy az ő politikai múltjával nem terem számára babér a világháború utáni új világban, ráadásul családja sem volt. Ha nem egy lobbanékony, érzelmektől túlfűtött emberről beszélnénk, azt is gondolhatnánk, hogy hideg fejjel eldöntötte: a mártíromságot választja. Ő akkor már az utókor közönségének is játszott. Úgy gondolta, ha felmutathatja a szövetséges hatalmaknak, hogy volt ellenállás Magyarországon, ha meghozzuk a véráldozatot, a háború után a magunk urai lehetünk.

Bajcsy-Zsilinszky eltávolított szobra.

HVG: A középiskolában sokáig azt tanították, hogy Bajcsy-Zsilinszky eljutott a fasizmustól a baloldalra. Monográfusaként tudja igazolni ezt a fordulatot?

B. Á.: Nem. Jóllehet számos anekdota van erről, például hogy a vele raboskodó Rajk Lászlónak azt mondta volna, a kommunistákra „testálja” az országot, utolsó feljegyzéseiben – amiket 1944-ben csempésztetett ki a börtönből – nyoma sincs baloldali fordulatnak. Csak az utolsó pillanatban szánta rá magát a kommunistákkal való együttműködésre, belátva, hogy nincs más lehetőség. A kommunizmushoz való viszonyát jól mutatja az a körükből származó anekdota, amely szerint „jó, hogy a nyilasok elintézték, mert egyébként nekünk kellett volna”.

HVG: Társainak, Tartsay Vilmosnak, Kiss Jánosnak nem alakult ki kultuszuk. A sokak által „szélkakasnak”, „futóbolondnak” tartott Bajcsy-Zsilinszkynek miért?

B. Á.: Ő maga kezdte a kultuszépítést. Az 1930-as években minden levelét, memorandumát megőrizte másolatban, ezek egy részét már életében elhelyezte az Országos Levéltárban. Miután utolsó hónapjaiban feleségül vette a vele már évtizedek óta együtt élő egykori titkárnőjét, Bende Máriát, a lelkére kötötte, hogy ápolja a kultuszát, és ő valóban ennek szentelte az életét. A legfontosabb azonban, hogy messze ő volt a legismertebb, akit ráadásul az ellenállás vezéreként végeztek ki.

HVG: Kultusza a háború után néhány hónappal felívelt, hiszen mindenkinek jól jött, hogy fel lehet mutatni egy fegyveres ellenálló hőst. De mi történt a díszes újratemetés után?

B. Á.: Az ideológiai kanyarokkal tarkított életműből mindenki a kedvére szemezgethetett, de persze érdekesebb, hogy mit hallgatnak el. A kisgazdák lobogtathatták a tagkönyvét, hiszen képviselőként az ő soraikban ült, a kommunisták főképp az utolsó két hetet emlegették, amikor velük küzdött az illegalitásban, szovjetbarátnak tekintették, pedig csak azért óvott a szovjetellenességtől, mert Románia reménybeli felosztásában partnernek gondolta Moszkvát. Háborúellenességéről is beszélnek, de arról nem, hogy 1943-ban még 1,5 milliós hadsereget követelt Dél-Erdély visszaszerzéséért. Az ötvenes években aztán lejjebb csavarták a kultuszt, özvegyének is csökkentették a nyugdíját, de a Bajcsy-Zsilinszky utat nem nevezték át. Alaposan megváltozott a helyzet 1956 után, amikor az új népfrontos politika felfedezte magának.

Fazkas István

HVG: Mit szólt ehhez a történelemhamisításhoz az özvegye?

B. Á.: Aki ügynökjelentések szerint az ötvenes években még úgy mondott pohárköszöntőt, hogy „dögöljön meg az összes kommunista”. De 1956 után megértette, hogy csak kompromisszum árán maradhat fenn a férje neve: ha baloldalinak hazudják. A kultuszhoz történész is kellett, akit a korábban keményvonalas kommunista Vigh Károlyban talált meg az özvegy. Ő gyűjtötte össze a hagyatékot és válogatta ki a „szalonképes” anyagokat, amelyek bekerülhetnek az OSZK-ba. A magyar holokauszt egyik fő felelősével, Endre László államtitkárral folytatott levelezése természetesen nem. Bende aztán örökösévé tette a történészt. A kultusz szép lassan épült, pálkövei nyaralójában emlékmúzeum nyílt, s több évtizedes halasztás után, 1986-ban budapesti szobra is elkészült.

HVG: Mi az igazság abban, hogy azért nem engedtek álló alakos szobrot állítani Bajcsy-Zsilinszkynek, mert csak társutasnak tekintették?

B. Á.: Szerintem ez csak városi legenda. A valóság az, hogy Eskulits Tamás padon ülő, elmélázó alakot ábrázoló szobrát rossznak tartották a döntéshozók, mivel a lobbanékony Bajcsy-Zsilinszkyre ez a póz volt a legkevésbé jellemző. Megbízták Györfi Sándort, akinek rohammunkában elkészült alkotása azt a pillanatot van hivatott megörökíteni, amikor a letartóztatásakor Bajcsy-Zsilinszky felpattan, és fegyverrel védi magát. Ebbe a félig ülő, félig álló pózba aztán bele lehetett magyarázni a Kádár-kor Bajcsy-Zsilinszkyhez való felemás viszonyát. A szobrot a metróépítés miatt lebontották, és nem állították vissza, Tarpának adományozták, ahol országgyűlési képviselő volt. Nem ideológiai okok álltak e mögött, inkább az, hogy a furcsa póz miatt a szobor nevetség tárgya lett.

A valóságban persze a fegyveres ellenállás sem egészen úgy történt, ahogy azt Györfi ábrázolta. A németek nem váratlanul rúgták rá az ajtót, hanem sokáig csengettek, dörömböltek, majd elmentek erősítésért. Amikor pedig visszatértek, Bajcsy-Zsilinszky nem tudta rendesen használni a fegyverét, s a németek helyett a saját fürdőkályháját „sebesítette meg”.

HVG: Mennyiben változott a kultusza 1990 után?

B. Á.: A rendszerváltás idején sutba dobták a nem létező „baloldali fordulatot”, ekkor már nem volt szovjetbarát, hanem a „nemzeti önrendelkezést”, a mártíromságot vállaló politikus. A Bajcsy-Zsilinszky Társaság, amit még a Hazafias Népfront kebelében alapítottak, 1989-ben meghívást kapott az Ellenzéki Kerekasztalhoz, tagja volt Antall József és Göncz Árpád is, az utóbbi Bajcsy-Zsilinszky Erdélyről írt utolsó könyvét fordította le angolról magyarra a kilencvenes évek elején. A társaság az MDF mellé állt, és annak eljelentéktelenedésével együtt a kilencvenes évek végére elsorvadt. A baloldali és liberális pártoknak kifogyott a mondanivalójuk Bajcsy-Zsilinszkyről, nem így a  Csurka István-féle MIÉP-nek, amely a  nemzeti radikális, harmadikutas politikust fedezte fel benne, s Szabó Dezső mellett őt jelölték meg legfontosabb szellemi elődjüknek.