A magyar etnikum „hun–türk eredetű” – mondta a kiváló magyar őstörténész, Orbán Viktor még tavaly a kirgizisztáni Csolpon-Atában. A kinyilatkoztatás tehát megtörtént, már csak a tényeket kell hozzáigazítani. Hogy teóriáját alátámassza, Orbán létrehozta a Magyarságkutató Intézetet, amelynek Archeogenetikai Kutatóközpontját Neparáczki Endrére bízták. Arra a genetikusra, aki kifejezett céljának tekinti a hun–magyar rokonság igazolását, s doktori dolgozatában feketén-fehéren leírta: „A genetikai eredmények alapján Árpád népe a kelet-európai sztyeppén maradt vagy oda visszavonuló hunok egyik ága lehetett.”
Neparáczki szerint kutatásaiból „az következik, hogy a néphagyományok és a krónikák valós alapokon állnak, adataikat komolyan kell venni”. Abban nem téved, hogy mintegy 700 évig teljes volt a közmegegyezés: a magyarok a hunoktól származnak. Az állítást csak a XIX. század végén kezdték nyelvészek és történészek kétségbe vonni, a kérdés máig nem jutott nyugvópontra.
A hun hagyomány magyarországi írott forrásban először Anonymusnál bukkan fel, igaz, a nép nevét ő nem írja le, csak az Árpád-ház származását vezeti vissza Attiláig. Hallhatott valamit a székelyek hun tradíciójáról is, mert őket Attila népének nevezi. Teljes részletességgel Kézai Simon dolgozta ki a hun eredetet a XIII. század végén, ez a hun–magyar azonosság a XV. századra a magyar nemesség meghatározó ideológiájává vált, amit az akkor már nyomtatásban megjelenő krónikák tovább erősítettek. Thuróczy János XV. század végi magyar krónikájában tovább színezi a történetet, sőt Mátyás királyt, nyilván nem függetlenül az uralkodó szándékától, második Attilának írja le. Thuróczy nyomán – a két humanista történetíró, Antonio Bonfini és Petrus Ransanus felkérésre – a Magyarországon dolgozó itáliai írók is nagy teret szenteltek a hun származás bemutatásának.
A nemesség körében az elgondolás elterjedését elősegítette Werbőczy Hármaskönyve is, amelyben az áll: a nemesség „eredetileg a hunok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak”. Később a szépirodalom is erősítette ezt az elméletet, Zrínyi éppen úgy, mint a XIX. századi költők. A Himnuszban Kölcsey így ír: „Őseinket felhozád / Kárpát szent bérczére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére.” Bendegúz a magyar hagyományban Attila király apjának volt a neve. Arany János teljes ciklust akart írni a hun–magyar történetről, ebből a Buda halála című rész elkészült. Ennek része a Rege a csodaszarvasról, amelyben egy testvérpár alakjával köti össze a két népet: „Hunor s Magor, két dalia, / Két egytestvér, Ménrót fia.”
Ezt a meggyökeresedett nemzeti eredethagyományt írták felül aztán a XIX. század végétől nyelvészek és történészek. A magyar nyelv finnugor eredetének bizonyítása és az egyre sokasodó kora középkori forráskiadások nyomán a tudományban elfogadottá vált, hogy a hun eredethagyománynak nincs történelmi alapja, a közel ezeréves művészeti alkotások és az oktatás által rögzült származástudat téves koncepciókon alapul.
A cáfolatot sokan máig nem emésztették meg, a történészek egy része azóta is próbálkozik annak alátámasztásával, hogy a sok száz éves tradíciónak igenis léteznek valós történeti gyökerei. A történészek felvetik, hogy Anonymus és Kézai idején volt-e a magyar elitnek a hunokra visszavezethető eredethagyománya. Sok laikus számára persze nem kérdés, sőt evidencia, hogy a „halzsíros rokonság” propagálása mögött valamilyen sanda politikai szándék húzódik meg a magyarok igaz történetének eltüntetésére, csak abban van vita közöttük, hogy a magyarok származnak-e a hunoktól, sumeroktól, vagy esetleg fordítva.
A kora középkorban a nomád életmód és a harcmodor hasonlósága, a korábbi élettér azonossága vagy akár a népnév nyugati formája (Hungarus) alapján is kialakulhatott a magyarok hun eredetének gondolata. Amikor azonban a IX. században a magyarok megjelentek az írott forrásokban, szinte mindenütt külön népként írtak róluk, fel sem merült a hunokkal való azonosság. Még Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár esetében sem, aki beszélt is magyar vezérekkel, mielőtt A birodalom kormányzása című művét megírta. Az esetleges hun származásról vagy eredetről a vezérek egy szót sem szóltak, a császár pedig végig türköknek nevezte őket a munkájában. Abban az időben nem volt szokatlan, hogy egy korábbi nomád birodalom nevét húzták rá egyes népekre, Konstantin apja, Bölcs Leó például nemcsak a magyarokat, de más nomád törzseket is türknek nevezett. Egyébként használták ilyen formában a krónikaírók a hunok nevét is, számos olyan törzsre ráaggatva, amelyeknek semmi közük nem volt hozzájuk.
A magyarokról Nyugaton megjelent első híradások szintén nem említik a hun rokonságot, ami csak a X–XI. századtól, szórványosan fordul elő. A XII. században aztán egyre gyakoribb lett, míg végül a XIII. századra általánosan elfogadottá vált.
A hun eredetmondát ugyancsak elfogadó Hóman Bálint ezt annak jeleként értékelte, hogy úgy terjedt el Nyugaton a hun származástörténet, ahogyan a nyugati krónikaírók a magyarok elmondása alapján megismerték. Csakhogy ez olyan következtetés, amelynek nincs alapja az írott forrásokban. Azt Hóman is elismerte, hogy Anonymus és Kézai nagyban a nyugati krónikák alapján írta műveit, Kézaié egyenesen „egészében idegen forrásokon és a krónikás által önkényesen felhasznált, s a hún-korba átültetett X–XI. századi magyar történeti eseményeken alapuló, tudákos kompiláció”. Mégis szerinte mindkét műben voltak olyan elemek – mindenekelőtt a csodaszarvas nyomán hazát kereső testvérpár története –, amelyek a ma ismert korabeli krónikairodalomban nem fordultak elő. Ez a motívum tehát valóban néphagyomány útján kerülhetett Kézai krónikájába, ám a történet a sztyeppe népeinél más és más szereplőkkel többször előfordul, tehát nem köthető a hun–magyar rokonsághoz.
A történészek nagy része ma egyetért abban, hogy az Anonymusnál és Kézainál szereplő hun származásnak nincs meggyőző bizonyítéka. Bóna István a meglévő forrásokból nem lát erre egyértelmű választ, míg Veszprémy László annyiban megengedőbb, hogy szerinte élt a XIII. század előtt a magyarok körében hun hagyomány, „de annak a honfoglalás előtti időkkel való folyamatossága az, ami kérdéses, sőt meg is kérdőjelezhető”.
Attila, a magyarok és a hunok királya. Hitkérdés
Nádasdy Ferenc / Mausoleum
Azok, akik továbbra is kitartanak a hun származáselmélet mellett, a Kaukázustól északra elterülő sztyeppére vetik szemüket. Attila birodalmának összeomlása után ugyanis egyes hun törzsek oda vonultak vissza, majd a VI. században eltűntek a szem elől. Egymás után alakultak a sztyeppén a nomád birodalmak, ezek számtalan törzset olvasztottak egybe, köztük voltak a hunok maradékai, de avarok, bolgárok, onogurok és valószínűleg a magyarok is. Attila birodalma is számtalan törzset egyesített, s nemcsak különböző etnikumokat, hanem különböző nyelvcsaládba tartozó törzseket is. A Kárpát-medencében is éltek a hunok korában szarmaták, alánok, keleti gótok, szkírek, gepidák, és további megszámlálhatatlan törzs tartozott a hunok birodalmába.
Neparáczki egyik interjújában elmondta, hogy a Magyarságkutató Intézet archeogenetikai kutatásaival „pontot tehetünk a hun vitára is, mivel a hun kori leletek genomja világosan meg fogja válaszolni, hogy volt-e közük a honfoglalókhoz”. A probléma pontosan az, hogy a hun kori leletek nem hun leletek, a törzsi kavalkádból eddig ilyet nem nagyon lehetett elkülöníteni, hun kori egyezések viszont bizonyosan lesznek. A számtalan nomád törzs között – amely Ázsia felől özönlött az európai sztyeppékre és tovább – biztosan akadtak olyanok, amelyek a magyar etnogenezisben is részt vettek, s egyben egykor a hunok birodalmához tartoztak. Ebből azonban közvetlen hun–magyar származást bizonyítani legfeljebb csak politikai megrendelésre lehet.
