„Ne nézzetek a kamerába! Gyerünk, tovább, harcoljatok! Ne nézzetek ránk, a tévétől vagyunk, harcoljatok!” Az egyik egység rajtaütését kísérő tévéstábot maga Francis Ford Coppola vezényli: néhány pillanatnyi, vállalható kis szerepet osztott magára, hogy egyszerre lehessen a vállalhatatlan háború epizodistája és a vietnámi traumát emlékezetes filmélménnyé formáló Apokalipszis most alkotója.

A Saigonban pihentetett Willard százados (Martin Sheen) azt a feladatot kapja a katonai elhárítástól, hogy egy őrhajón néhány társával induljon el a kambodzsai határ felé, kutassa fel a nyilvánvalóan megtébolyodott Kurtz ezredest, iktassa ki, majd térjen vissza. A hajó személyzete pont olyan, ahogy a film narrációs szövegét megíró Michael Herr látta a Vietnámba küldött tizenéves katonákat: hirtelen veszélyes helyzetbe került turisták, akik jófajta rock and rollra szörföznek ismeretlen vizeken.

A 40 éve bemutatott háborús dráma két nagy fejezetből álló film. Az első cinikus, eleven, hangos háborús revü, megannyi maradandó jelenettel, amelyek során előbb színre lép a filmtörténet legdermesztőbb katonája, Kilgore hadnagy (Robert Duvall) („Imádom reggel a napalm szagát”), majd miután „dögcéduláit” rádobálja az előtte heverő férfi-, nő- és gyerekhullákra („Egyikőjük sem ér meg egy bubit”), Wagner zenéjére vezényli minden idők legsokkolóbb légi akcióját. A katonákat feldobó szürreális show két óra elteltével Kurtz birodalmában folytatódik, ahol a szereplőknek módjuk nyílik arra, hogy elmondják mindazt, amit a teremtéstörténetről, a birtoklásról és a hazugságról gondolnak. Annyira erős a váltás a zűrös terepről a misztikum világába, hogy a filmet leginkább a varázslat tartja egyben.

A United Artist főként azért támogatta a filmtervet, mert azt tapasztalta, hogy például a koreai háborús Robert Altman-film, a M.A.S.H. bejött azoknak, akik a háborúba beleláttak valamiféle abszurd-trancsírozós végjátékot. Az sem zavarta őket, hogy Michael Cimino A szarvasvadászhoz lefoglalta az összes férfi sztárt – Robert De Nirót, Christopher Walkent, John Savage-t –, és majdnem pontosan annyi játékidőt, 183 percet szánt az ártatlanság elvesztésének bemutatására, mint a még mindig forgó vagy éppen szünetelő Apokalipszis most. Coppola a dzsungel legmélyére hatolva végül megtalálta, miről szól az ő vietnámi háborúja: arról a pillanatról, amikor a gonoszság befészkeli magát az emberi agy alvilágába, átveszi a hatalmat, és az uralma totális összeomláshoz vezet.

Az Apokalipszis most már a tervezése pillanatában önmegvalósító jóslatnak bizonyult. A mozimagazinok lapozgatói rosszul gondolták, hogy A Keresztapa első és második részének kiváló bevételekkel és Oscar-díjakkal kísért sikere után Coppola azt csinál, amit akar, és főként annyi pénzből, amennyit csak akar. A nagy hollywoodi stúdiók a szerzői film kifejezésnél jobban csak az elszálló rendezőket utálják, kedvencük pedig a szórakoztatóipar művészeit jeges tekintettel vizslató könyvelő.

A Paramountnál eredetileg nem akarták A Keresztapa irányítását Coppolára bízni, szívesebben vették volna a könnyebben kezelhető Peter Yatest vagy Costa Gavrast. Sőt amikor mégiscsak vele kezdődtek meg a forgatások, le akarták cserélni Elia Kazanra, aki A rakparton-ban már dolgozott Marlon Brandóval. Ráadásul Coppola a vezéregyénisége volt a „Hatok törzseként” ismert ifjú rendezőknek – a társaság tagja volt rajta kívül Steven Spielberg, George Lucas, John Milius, Brian De Palma és Martin Scorsese –, akik kasszasikerfilmeket készítettek, és egy napon azzal álltak elő, ha a Disney minden dollárbevételből 35 százalékot kér, ők sem adják alább. „Vaddisznók vagyunk, akik az orrukkal nem szarvasgombát túrnak ki, hanem aranyat, tessék minket jól tartani” – mondta Lucas, Coppola pedig készen állt arra, hogy bebizonyítsa: a rendező félig iparági cápa, félig alkotó.

Az Apokalipszis most büdzséjét a bankokkal folytatott alkudozásokat követően 16 millió dollárban állapították meg. Már akkor látszott, hogy a rendező álmaihoz – nem is beszélve a munkamódszeréből következő, előre nem kalkulálható költségekről – ennek minimum a duplájára lesz szükség. Mindenki igyekezett lebeszélni a rendezőt a Fülöp-szigeteki forgatásról, de hajthatatlan volt. Ott építették fel a díszleteket, majd újra, miután az első helyszínt letarolta az Olga nevű tájfun. A munkálatokat legfeljebb négy hónapra tervezték, ám 280 nap lett belőle, egy olyan helyen, amelyik tényleg hasonlított arra a vietnámi falura, ahol két hordó napalmbenzinért egy egész estét el lehetett tölteni egy prostituálttal.

A totális őrülethez sikerült összehozni a legproblematikusabb színészeket. Az egyedüli kivétel talán a főszereplő Martin Sheen volt: ő igyekezett felvenni a stáb ritmusát, de olyan intenzitással, hogy a forgatásoknak újabb hosszú időre azért kellett leállniuk, mert 38 évesen szívinfarktust kapott. A Szelíd motorosokkal kultikus hírnevet szerzett Dennis Hopper egyenesen az Anonim Alkoholisták gyűléséről futott be, ahonnan az után dobták ki, hogy a zsebéből előkotort fél uncia kokaint. Tulajdonképpen nem is befutott, hanem beállva és részegen besétált a filmbeli infantilis fotós szerepébe, a repülőtérről az utat gyalog tette meg, miután egy taxisofőr kidobta az autóból, mert fegyverrel hadonászott.

És ott volt egy közelben horgonyzó hajón, mint valami késő gauguini figura, jelenésére várva a Szent Szörnyeteg, Marlon Brando, az összeomló férfi karakterek specialistája. A nagy színészt mohóvá tette félelmetes hírneve: a színészetet egy próféta munkájával tévesztette össze, ezúttal azonban a borotva élén csúszó csiga szerepét találta ki magának. Kurtz ezredesként a szinte teljes sötétségben is ragyogóan drámai, fenséges a hattyúdala, és annyira erős, hogy meggyőzően képes érvelni arról is, hogy a gyilkolásnak akár felszabadító ereje lehet. Kurtzcal nem lehet beszélni, őt csak hallgatni lehet.

Kevesen tudnak annyit a kiégésről és a kockázatokról, mint az idén 80 éves Francis Ford Coppola, aki azért kapta a középső nevét, mert az Apokalipszis most egyik zeneszerzőjeként közreműködő apja egyik rádióműsorát az autógyár szponzorálta. „Soha ne higgy azoknak, akiknek három nevük van!” – mondta a Cannes-ban Arany Pálmát nyert film bemutatója környékén Coppola, aki egy időre ki is szállt a Fordból, majd visszatért a márkához. Az első Oscar-díját 31 éves korában nyerte el, nem él távol Hollywoodtól, de olykor együtt él a filmmel.

Lassan húsz éve, hogy elővették és digitalizálták a háborús drámát. Most, a megjelenésének 40. évfordulójára elkészült a véglegesnek tekinthető, a magyar mozikban múlt héttől látható rendezői változat. A 70 milliméteres filmre rögzített 300 ezer filmkockát egyenként szkennelték be, felhasználtak elveszettnek hitt, de megkerült hangsávokat is, hogy a film folytassa diadalmas karrierjét a nagy mozik 150 négyzetméteres gyöngyvásznán. Annak idején a dicsőségben fürdő Coppola egyszerű kérdést kapott a Rolling Stone magazintól: „Végigcsinálná-e újra?” A válasz talányos volt: „Nagy a kísértés, de inkább arra hajlok, hogy nem.”

LIGETI NAGY TAMÁS

[email protected]