Gyújtsd fel a házat, és fogd Winston Churchillre

– mondja a kis náci Johannesnek képzelt barátja, Hitler, mikor a fiú rájön, hogy az anyja egy zsidó lányt rejteget a padláson. A második világháború vége felé járunk. A Jojónak becézett tízéves német kisfiú éppen felépült a Hitlerjugend-hétvégén szerzett gránátrobbanás sérüléseiből, mikor újabb trauma vár rá a “betolakodó” személyében. Ráadásul, ha ő feladja a lányt, a lány beárulja az anyját, így mindenki pórul jár.

Jojo viszont mégsem olyan gyáva nyuszi, mint amilyennek az idősebb náci kamaszok csúfolják, emellett a Führer elkötelezett rajongójaként mindent meg akar tenni, hogy bejuthasson annak testőrségébe. Ebben a patthelyzetben tehát Jojo úgy határoz, hogy inkább tanulmányozni kezdi a náluk rejtőző ellenséget, aminek persze kiszámítható következményei lesznek.

A Jojo Nyuszi az új-zélandi Taika Waititi új filmje, amelyet nem a történetszövés eredetisége miatt fogunk emlegetni. A rendezőt a nagyközönség a Thor: Ragnarök című Marvel-filmhez köti, pedig Waititi eredetileg az okos és találó szatíra mestere. Ezt bizonyította már a Hétköznapi vámpírok című eszement műfaji paródiában. Vagy a Vademberek hajszájában, amelyben úgy mesél hitelesen arról, hogyan alakul ki szeretetteljes apa-fiú viszony két elviselhetetlen különc között, hogy közben könnyesre röhögjük magunkat.

A Jojo Nyusziban Waititi most megpróbálta összehozni Hollywoodot a saját féktelen humorával, és játékosan határfeszegető tragikomédiát vetett vászonra a náci kisfiúról, akinek Hitler a képzelt barátja. Az ötletet az Amerikai Filmakadémia is értékelte, hat kategóriában is jelölték, köztük a legjobb film, a legjobb női mellékszereplő és a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díjára.

A film határfeszegető, mert kérdés, hogy szabad-e viccelni az antiszemitizmussal, és megmutatni, hogy a nácik között is akadt sokféle ember. A Jojo Nyuszit az Egyesült Államokban már 2019 végén bemutatták, külföldi kritikusai között pedig voltak, akik szerint a film relativizálja a náci rezsimet, és elítélték, hogy cuki Hitlert állít a főhőse mellé. Más kérdés, hogy aki szerint ez a film relativizálja a nácizmust, annak nyilvánvaló problémái vannak a gúny és a hangsúlyos irónia értelmezésével. Biztosan mindenhol lesznek ilyen nézők, nekik a morális dilemmákat faék egyszerűre butító háborús filmeket ajánljuk.

Egy gyerek mindent elhisz, ezért az abszurd is látványosabb

Annak, hogy a nácikon nevetünk, nagy hagyománya van a film történetében. Az egyik leghíresebb példa Charlie Chapliné, aki A diktátorban figurázta ki bajuszriválisa ámokfutását, és nem mellékesen az egyik legszebb, örök érvényűen humanista beszédet hagyta az utókorra.

A humor az egyik legerőteljesebb eszközünk a fanatizmus és az intolerancia ellen. Hogy viccet csinálunk azokból az emberekből és rendszerekből, akik a gyűlöletet hirdetik

– foglalta össze ars poeticáját a vígjáték védelmében Waititi is egy műsorban, a Jojo Nyuszi pedig elég tisztességes példa arra, mire gondol – csak megáll félúton.

A szatírát itt a gyerekek nézőpontja tekeri magasabb fokozatra, mert a gyerekek hiszékenysége és kritikátlansága miatt még látványosabb, mennyire abszurd dolgokat vettek komolyan a nácik, vagy milyen röhejes szokásokat követtek – miközben a felnőtt néző tisztában van a borzalmas tetteikkel is.

A Jojo Nyuszi bemutatja a náci ideológiában töltött mindennapokat, a tanult gyűlöletet, majd ezek csődjét a Harmadik Birodalom bukásakor, és meri kinevetni mindebben a szánalmast. A végtelen heilhitlerezés vagy a sétáltatásra váró klóngyerekek groteszk pillanatai mellett viszont képes a háború rettenetét úgy bemutatni, hogy nem törik meg a film stílusa. Legyen szó az ellenállók nyilvános megbüntetéséről, a Gestapóról, vagy amikor a front végül benyomul a városba, és ártatlanok és bűnösök egyaránt odavesznek: Waititi biztos kézzel őrzi meg a vígjáték kereteit, miközben nem kisebbíti a tragédiákat. Ez igazi rendezői bravúr.

A félvér Hitler és a náci macsóromantika

Mindehhez nagyszerű színészek, nagyszerű alakítással asszisztálnak. Kezdjük mindjárt Taika Waititivel, aki a képzelt Hitler bőrébe bújt. Ez a Hitler idióta tanácsaival nemcsak bajba keveri Jojót, de gyűlöletkeltő fröcsögése is egyre inkább önmaga paródiájába fordul, ahogy a kisfiú fokozatosan megkérdőjelezi a náci eszméket. Az ráadásul külön fricska, hogy Waititi polinéz zsidóként szokott utalni magára, hiszen félig maori, félig zsidó.

Nem Waititi az egyetlen, aki érzékelhetően jól szórakozik a szerepében. Klenzendorf kapitány (Sam Rockwell) és a Trónok harcából ismert segédje (Alfie Allen) tökéletesen alkalmatlanok a harctérre szánt gyerekek kiképzésére, viszont a náci macsóromantika megcsúfolására összeszokott meleg párt alkotnak.

A Jojo anyját alakító Scarlett Johannsoné a terror őrületében is életigenlő, józan, emberséges hang. Alakítása egy egyre kiforrottabb eszköztárral dolgozó színésznő jutalomjátéka, karaktere pedig hasonló derűt képes teremteni a történelem egyik legsötétebb pillanatában, mint Roberto Benigni apafigurája a holokausztról szóló Az élet szépben.

Persze az egész nem állna meg a gyerekek nélkül, és Waititi jól választott. A Jojót alakító Roman Griffin Davis képes elvinni az egész filmet, kis barátja, Yorki (Archie Yates) pedig imádnivalóan aranyos. Egyedül a zsidó Elsát alakító Thomasin McKenzie lóg ki a sorból, de ő is inkább azért, mert a karaktere megmaradt funkcionálisnak. Talpraesett, eszes lány, de nála nagyon erőteljesen kilátszik a dramaturgiai feladata. Azaz, hogy általa Jojo felülvizsgálja az addigi nézeteit, és megtanuljon az azonnali elutasításon túl máshogy is reagálni, ha fél.

Amikor Hollywood megzabolázza a bátorságot

A Jojo Nyuszi nem a semmiből jött, tovább él benne a Hitlerjugendről szóló, nagyon groteszk A bádogdob vagy a giccset súrolóan szívfacsaró A rémkirály. A háborút/holokausztot is láttuk már gyerekszemmel, és Waititi filmje sok ponton eszünkbe juttathatja a Holdfény királyságot is.

A film alapötlete egyébként Christine Leunens Cellába zárva című regényéből táplálkozik, csak míg a könyv egyre komorabb fordulatokat vesz, Waititi végül a szeretet mindent felülíró erejéről szóló sablonos happy endbe fullasztja a filmet. A rendező alapvető optimizmusa és az emberekbe vetett hite már korábban is megmutatkozott, a sziruposság mértékéért itt inkább az álomgyár felelhet.

A filmben ugyanis elég erősen érzékelhető a hollywoodi biztonsági játék: egy hangsúlyos szűrő, amely nem engedi kibontakozni Waititi elborult fekete humorát, és ezzel súlytalanná is teszi a filmet.

A Vademberek hajszájával a rendező megmutatta, hogy tud empatikusan fordulni a szereplői felé, miközben kíméletlenül ki is aknázza a helyzetekben és az emberi gyengeségekben rejlő abszurdot. Mindezt úgy, hogy érvényesen reflektál társadalmi problémákra is.

A Jojo Nyuszi esetében ezért még jobban hiányzik valamiféle utalás arra, hogy mi lett azokból a gyerekekből, akik évekig nevelkedtek a náci agymosásban. Vagy hogy a holokauszt után miért lehet még mindig politikai tőkét kovácsolni a populista gyűlöletkeltésből. 

Ugyan a film egyik utolsó jelenetében Jojo második legjobb barátja – hiszen az első nyilván a Führer –, Yorki azt mondja:

Nem könnyű manapság nácinak lenni.

A filmbeli pillanat viszont aztán feloldódik a happy end giccsében, mintha a győztes katonák zászlólobogtatása a Hitlerjugend örökségét is egy csapásra megoldaná.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: