A nyitóképen bájos csecsemő, akinek édesanyja énekel, mint bárhol a világon tenné. Végül is ez egy családi videó. Majd robbanás hallatszik, a baba szája épphogy megremeg, de aztán tovább mosolyog. Rémült hangok hallatszanak, hogy azonnal menni kell az óvóhelyre. Egy kórházban vagyunk, a kaszáló kamera egyszerre mutatja a kétségbeesett menekülést és azt, hogy újra találat éri az épületet, füst és por száll fel balról. A baba gügyögését halljuk, és bombák robbanását.

Ez az önmagában szívszaggató kánon akár az egész filmet is jelképezhetné, hiszen bő egy órában egy család történetét követjük végig az aleppói ostrom idején.

„Anya, minek szültél erre a világra? Nem láttam mást, csak háborút, amióta élek” – mondja nevetgélve az óvóhelyen egy férfi, miközben továbbra is a csecsemőt, Samát mutatja a kamera, akit – mintha hozzá lehetne szokni –, láthatóan nem zaklat fel különösebben a bombázás. Majd felhangzik az édesanya hangja, aki a legmegrázóbb mondatokat üzeni a kislányának, amit édesanya a gyermekének mondhat:

Sama, te vagy az életünkben a legcsodálatosabb. De hova is hoztalak világra? Nem te választottad ezt. Megbocsátasz nekem valaha?

És ezt már természetesen nem csak a kislánynak mondja, hanem nekünk, a világnak is. Mert ez a kifejezetten személyes és intim film egyben nagyon is általános, az egyik legmegrázóbb háborús dráma, amit valaha filmre vittek.

Waad al-Kateab 18 évesen kezdte meg közgazdász tanulmányait az Aleppói Egyetemen. Negyedéves volt 2012. április 29-én, amikor a város egyetemén elkezdődtek a megmozdulások. „Megdöntjük Asszad elnök rendszerét” – kiáltják lelkesen a felkelő diákok, majd üvölti az utcai tömeg is a lány kamerájába. Innentől kezdve ugyanis ő mindent dokumentál. (Időnként ki is juttatta a felvételeit: ezeket láthatta rendszeresen a világ a Channel 4 brit hírcsatornán.) Nemrég azt nyilatkozta, hogy mintegy 500 órányi felvételt készített, ebből vágta össze ezt a megrázó filmet.

Mert a forradalom eufóriáját követte az ellentámadás, és a 2016-ig tartó kegyetlen ostrom. Waad al-Kateab félezer órányi felvétele és ez a hatvanvalahány perc olyan képeket dokumentál, amit nehéz elfelejteni. Egyrészről az oroszokkal megtámogatott szír hatalom bombázásait, a rendszer által megkínzott és kivégzett halottakat, az összeomló épületeket, a romok alá rekedt embereket, a lelőtt kistestvérüket sírva a kórházba behozó fiúkat, a halott gyermekét magához ölelő, a gyásztól megtébolyult édesanyát, a megcsonkított embereket, a kórház folyosóin is alig férő véres sebesülteket, akikért megszállottan és egyre keservesebben küzdő orvosokat, ápolókat, a nemrég felrobbant még izzó bombatesten kezüket melegítő embereket.

Másrészről egy család születését és mindennapjait követjük végig. A filmessé vált lány ugyanis a forradalom után beleszeret egy orvosba, a lázadók gyógyítására, ápolására felesküdött Hamzába. Életük és munkájuk is összeforrt: Hamza arra tett fel az életét, hogy gyógyítson, Waad arra, hogy dokumentáljon. A film legtöbb jelenete a kórházakhoz kötődik (többhöz, mert amikor az egyiket teljesen szétbombázzák, máshol alakítanak ki egy újat), és egy véres háború hol máshol csapódna le leginkább, mint itt?

Hamarosan megszületik Sama. Innentől természetesen – mint minden családban a világon – a kamera leginkább őt találja meg. Hogy gügyög, hogy játszik, hogy eszik a baba.

És talán a legmegrázóbb a filmben az, hogy háború ide vagy oda, ő éppúgy gügyög, játszik, eszik, mint minden baba a világon.

Az emberek pedig a legnagyobb veszélyben is igyekeznek élni: összejárnak a barátaikkal, közösen főznek, játszanak a gyerekekkel, házasságot kötnek („Az esküvőnk csodálatos volt, hangosabban énekeltünk, mint odakint a bombák robbanása.”), ha épp nem jönnek a bombát szóró helikopterek, kimennek az utcára. Sakkoznak, a gyerekek bombakráterben összegyűlt vízben fürdenek, kiégett buszt festenek színesre a szüleikkel. Egy darabig iskola is működik, igaz, a biztonság miatt egy épület alagsorában.

A dokumentumfilmeknél sokszor felmerül, hogy maga a filmes is részese az eseményeknek, és ez sokszor a hitelesség rovására megy. Itt épp ellenkezőleg: az adja az elképesztő hitelességét a filmnek, hogy annak készítői és szereplői ugyanazok. Ezért annyira borzongató átélni nézőként is a háború poklát.

A filmben időnként láthatunk nyugodt szomorú-szép drónfelvételeket a szétbombázott városról, sőt a végén egy – nyilván jelképesnek szánt – felvételt arról, hogy a romok között, ölében a gyerekkel sétál Waad a semmibe. Mint egy jól átgondolt játékfilmben. E filmben azonban inkább ezek hatnak idegenül. Ebben az őrületben hogyan lehetett ilyen felvételeket készíteni?

Az al-Kateab családnak egy békésebb pillanatban lenne lehetősége kimenekülni Aleppóból. Törökországba mennek meglátogatni Hamza szüleit, ám mikor visszaindulnak, jön a hír, hogy a kormányhű erők teljesen körbevették a várost. Minden józan érv (és persze a szülők) azt mondaná, hogy ne menjenek vissza, már csak a gyerek érdekében sem. A pár azonban úgy dönt, hogy a szabadságért folytatott küzdelmük, az otthon hagyott barátaik, a sebesültek miatt vissza kell térniük. És a kislányukat sem hagyhatják el, természetesen. Hihetetlen és életveszélyes kalandok során visszaszöknek a frontvonalon keresztül folytatni a munkájukat: gyógyítani és dokumentálni. „Az eszünk tudta, hogy ott kellett volna maradni, de a szívünk azt diktálta, hogy menjünk vissza vele együtt” – emlékszik vissza Waad.

Rendületlenül filmezek, ez értelmet ad az életemnek

– mondja egy helyütt a narrátor-édesanya. Aki egy ízben azt is megmutatja, hogy egy kilencedik hónapban lévő kismama csúnyán megsérült, sürgősségi császárt kellett alkalmazni nála. És a csecsemő nem sír fel. Percekig próbálják újraéleszteni, mintha a szeretett városukért is küzdenének.

„Nem vagyok biztos, hogy el bírom ezt viselni” – halljuk, miközben a sebesületeket, hullákat látjuk mindenütt. „Ha becsukom a szemem, akkor is csak pirosat látok, vért mindenütt.” Aztán hirtelen feltűnik a cuki Sama. „Nem sírsz, ahogy a többi kisbaba, ez fáj igazán” – mondja az édesanyja. Meg azt, hogy „bárcsak sohasem szültelek volna meg, bár ne találkoztam volna Hamzával”. Lehetne ez hatásvadász szerkesztés is, de annyira valóságos az egész, hogy a néző is átéli ezt a durva érzelmi hullámvasutat.

Megrázó képeken és történeteken keresztül jutunk el az összeomlásig, illetve a menekülésig. Kénytelenek voltak elhinni az oroszoknak, hogy ha megadják magukat, életben hagyják őket. Waad a kamerát akkor is csak az utolsó pillanatban kapcsolja ki, amikor az utolsó ellenőrzőponthoz közelednek. Akár le is kapcsolhatják és ott helyben főbe lőhetik őket, hiszen Hamzát felismerhetik – ő arcát adta az ostromról készített tudósításokhoz. A kamera elsötétül.

Nem nagy szpojlerezés, hiszen máskülönben a film nem készülhetett volna el: végül kijutottak, megmenekültek, „Ha soha nem is fogom tudni feldolgozni ezt a traumát, nem bánok semmit” – mondja Waad.

A legfontosabb ügyért tettünk mindent, érted tettünk mindent.

Ettől a pillanattól kezdve az al-Kateab család és a barátaik migránsokká válnak.

A filmben már nincs benne, de különböző interjúkból kiderül, hogy a család ma Londonban él, és bár szeretnek ott lenni, szeretnének egyszer visszaköltözni még Aleppóba. Nekik szerencséjük volt, mert a rendező korábban is dolgozott a brit médiának, a férje pedig orvos, így – ellentétben a ma is Törökországban rekedt barátaikkal és milliónyi más menekülttel – könnyen kaptak letelepedési engedélyt.

Így aztán részt vehettek például a most négyéves Samával együtt a BAFTA-gálán, ahol a film mellesleg elnyerte a fődíjat (a filmet számos más filmes versenyen díjazták, többek közt Cannes-ban vagy a múlt héten tartott Budapest International Documentary Film Festivalon). És bár, látjuk, milyen boldogan, ugrabugrálva megy fel Sama a színpadra, nem jut eszünkbe az a szó, hogy hepiend.

Vasárnap éjjel sem fog, ha megnyerik az Oscart.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: