A romantikus abszurd és a kíméletlenül morbid, egyszersmind lírai humor zsenijéről, Boris Vian francia összművészről a halála előtt a kutya sem tudott Magyarországon. És akkor is csak azt tudhatta, amit a Magyar Nemzetben írt róla 1959. augusztus 4-én Bajomi Lázár Endre:

„1947-ben jelent meg Vernon Sullivan álnéven és mintha amerikai fordítás lett volna, Leköpöm a sírotokat című szadista-pornográf regénye, melyért 1950-ben százezer frankos pénzbírságra ítélték. Mellesleg az álnéven írt botrányművekkel keresett pénzen kiadta igazi nevén írt »normális«, de alig-alig fogyó munkáit is.

Boris Vian jellegzetes képviselője volt a háború utáni idők bomlott, tudathasadásos társadalmának, a céltalan és kiúttalan megbotránkoztatás álforradalmi viszketegségében szenvedő ifjúságnak.

„Megvallom: az utóbbi évek egyik legnagyobb olvasó-élményem volt. Rögtön elolvastam minden Vian-írást, amihez csak hozzájutottam.” Ezt pedig ugyanaz a Bajomi Lázár Endre kopogta be az írógépébe, méghozzá „Senki sem próféta életében” címmel (Jelenkor, 1968/3.). Miután a francia irodalom egyik legkiválóbb magyar népszerűsítője és fordítója már nemcsak hírből ismerte a „viszketeg álforradalmár” (akkorra már divatba jött) műveit, ő lett Vian legelső lelkes méltatója Magyarországon, és az ő zseniális fordításában jelent meg 1969-ben az első Vian-mű (a főmű), a Tajtékos napok magyarul.

Amilyen rövid volt ez a száz évvel ezelőtt, 1920. március 10-én kezdődött élet, annyira (túl)zsúfolt. A gyerekkorától szívbetegséggel küszködő művészeti mindenes maga zsúfolta tele azzal, hogy ha kispórolja az életéből az alvást, akkor rövidebb idő alatt is annyit élhet, mint más öregkoráig. Kilenc hónap hiányzott hozzá, hogy belépjen az ötödik X-be.

Talán nem hiányzott volna, ha a fent említett, álnéven írt, nagy büntetést, de még sokkal nagyobb bevételt eredményező botránykönyvét, a háború utáni évek talán legsikeresebb bestsellerét meg nem filmesítik tiltakozása ellenére, s ő a film elővetítésén fel nem hergeli magát. Vetítés közben felugrott, káromkodott, mindenkivel ordítozott, elájult – nem élte túl.

Ez a polgárpukkasztó rendes polgárnak indult, de aztán elsodorta őt az ellenállhatatlan alkotóerő. Diplomái szerint matematikus volt és mérnök. Mérnökösködött is egy ideig, és a Francia Szabványügyi Hivatalban is tesztelte unalomtűrő képességét. A rövid tűrésből az lett, hogy első regényében, a 23 éves korában írt Venyigeszú és planktonban a Szabványügyi Hivatalt is belekompromittálja egy nagy orgiába.

Az ifjúsága legszebb éveit elnyelő világháború rosszat tett az idegeinek, de előnyére vált az életművének. A világháború után a magas, délceg, jóképű Vian Párizs egyik intellektuális gócpontjában, a Saint-Germain-des-Prés negyed kávéházi világában lett közkedvelt. A polgárpukkasztó, bohém és balos értelmiség dőzsölt és alkotott itt világfájdalomban és derűs promiszkuitásban. Az egzisztencializmus oszlopai, Sartre és Camus, női vonalon pedig Simone de Beauvoir, valamint az akkor nagyon fiatal (és még most is csak 93 éves) Juliette Greco voltak ennek a társaságnak a vezéregyéniségei. (Vian felesége, két gyermekének anyja, Michelle is bekerült Sartre szeretőinek hosszú sorába, de ez sem Viant, sem a Sartre-ral nyitott kapcsolatban élő De Beauvoirt nem zavarta.)

A kiváló ifjú trombitás Boris Vian polgárbőszítő csínyjeiről írtak a lapok, egyéb erényeiről még kevesen tudtak. A Diáknegyed egyik bárjának, a Lorientais-nek a trombitásaként ismerték őt leginkább. Abban is jónak kellett lennie, mert a későbbiekben Duke Ellington és Miles Davis is játszott vele. Egy ideig titokban írt színdarabokat, regényeket, verseket. Később esszéket, zenekritikákat és vagy ötszáz dalt, sanzont. Egy részüknek a zenéjét is ő szerezte. És még festett is.

A Vernon Sullivan álnéven írt négy regény, négy álfordítás mellett igazi fordításai is voltak. Többek között Raymond Chandler detektívregényeit és August Strindberg drámáit fordította.

Mindemellett első satrafának is megválasztották a Patafizikusok Társaságában. Igen jeles gyülekezet volt ez, mely tagjai között tudhatta többek között Raymond Queneau-t, René Clairt, Max Ernstet, Eugene Ionescót, Joan Mirót, Jaques Prévert-t, Henri Savadort, Jean Genet-t, Marcel Duchampot és még Umberto Ecót is. A polgárpukkasztás nagy francia úttörője, Übü király teremtője, Alfred Jarry köpönyegéből bújtak ki a patafizikusok, akikben az egzisztencializmus bölcselete találkozott az avantgarde-dal. Állításuk az volt, hogy az egyedi és az általános egyenértékű, a társadalom pedig nem több, mint az egyén, akinek viszont az a dolga, hogy felszabadítsa magát a társadalom értékítéletei alól.

Az első pozitív híradás akkor jelent meg Vianról magyarul, amikor 1963-ban Németországban megjelent a nyugati békedalok lemeze, és a lapok kiemelték Vian 1954-ben, a Dien Bien Phu-i vereség után írt dalát, A dezertőrt, amelyet Franciaországban (nyilván az algériai háborúra való tekintettel) betiltottak.

A dalról csupán pár sorban emlékeztek meg, nem kapcsolták össze Vian egyéb műveivel és tevékenységével. Ő és a hozzá hasonló szellemben alkotók, maga az abszurd irodalom a hatvanas évek derekán nálunk még szigorú megítélés alá esett.

Aztán jött a Tajtékos napok.

Bajomi Lázár Endre „Francia krónikájában” már arról ír, hogy „a különös sorsú Boris Vian egyik legszebb, legmeghatóbb regénye, a most megfilmesített Tajtékos napok”, amely négy év alatt egy zsebkiadásban 110 ezer példányt ért el.

A Tajtékos napok az első kiadásához, 1947-hez képest ugyan csak huszonkét évvel később jelent meg magyarul, de ebből a bő két évtizedből bő másfél úgy telt el, hogy Franciaországban is kevesen vettek róla tudomást. Angolra és más nyelvekre is csak az otthoni berobbanása után, a hatvanas évek második felében fordították le.

Különös jelző egy fekete humorban tobzódó, abszurd regényre a „megható”. De nem Bajomi Lázár használta először. Queneau „korunk legmeghatóbb szerelmi regényének” nevezte a Tajtékos napokat. És igaza volt. Ez egy szívfacsaró tönkremenés-történet, és a gazdag, léha világ hősei a szenvedélyes hűségükbe és odaadásukba mennek tönkre. Az önfeláldozásuk fordítja át őket a bőség, a fényűzés napfényes világából, az árnyékos oldalra, a szűkösség, a sötétség világába, az életből a halálba. Colint Chloé, Alise-t Chick iránti szerelme, Chicket pedig a fanatikus Partre-izmusa hajtja bele az önfeláldozó önpusztításba.

A Jean-Sol Partre hívők elvakult, ostoba, öngyilkos bálványimádásáról, magáról a bálványról és az ő csillapíthatatlan műtermelő buzgóságáról csak az írhatott ilyen kegyetlen paródiát, aki olyan közeli baráti viszonyban volt Jean-Paul Sartre-ral, mint Vian.

Nemigen ismerünk olyan művet, amely egyszerre annyira komikus és tragikus lenne, mint a Tajtékos napok. És olyat sem, amelyben a szójátékok, a szófacsarások olyan folyamatosan szikráznának végig a szövegen, mint ebben. Vian a fordítók álma és rémálma. Szinte minden mondatban ott a magas fokú fordítói kreativitás lehetősége és kényszere.

Ma már a Pekingi ősztől az Alvilágjárókig szinte valamennyi Vian-mű elérhető magyarul. A Tajtékos napok meghódította Viannak a magyar olvasót. Azután már szinte mindenki, mindenhol csak elismeréssel ír róla. Még a katolikus hetilap, az Új Ember is így fogadta 1969-ben a regényt: „Könyve teli feszülő indulatokkal, szeszéllyel, sértődékeny világtagadással, talán azért, mert ez a világ nem fogadta be őt. Van benne valami a tragikus bohócból, aki felénk a nyelvét öltögeti. A már-már szentimentalizmust súroló lírája, szédült vagdalkozásai, látszólagos komolytalansága és lidércnyomásos félelmei mögött kétségbeesett élet- és hitkeresés áll.”

Márpedig a katolikus egyházat ritkán öntik le olyan tömény vitriollal, mint Vian a Tajtékos napok-ban, amikor leírja, hogyan esket gazdagot és hogyan temet szegényt a párizsi Bádogbános.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: