Több mint másfél millióan látták a Franciaországban 2018-ban bemutatott A láthatatlanok című filmet, amely a magyar nézőkhöz most egy különleges, de jól működő platformon jut el. A Budapesti Távmoziban a vetítés tényleg akkor kezdődik, amikorra jegyet váltottunk, a filmet nem lehet megállítani, ami a Netflix-korszakban bizonyosan idegesítő lehet, de egyedül ennek a kontrollnak a hiánya adja meg az itt és most moziélményt. A láthatatlanok pedig szerencsére tényleg élmény, és nem is akármilyen.

Louis-Julien Petit (A diszkont) filmje egy nők számára fenntartott, nappali melegedőre koncentrál. A központban a bajba jutott, főként hajléktalan nők megpihenhetnek egy kicsit, és praktikus ügyeket is intézhetnek: lezuhanyozhatnak, ehetnek, feltölthetik a telefonjaikat, hozzájuthatnak az újságokhoz, illetve segítséget kérhetnek a munkakeresésben. Anonimitásuk biztosítása érdekében álneveket használnak, többek között Brigitte Macron, Cicciolina, Salma Hayek, Lady Di és Beyoncé neveken jelentkeznek be a központba.

mozinet.hu

Este hatkor azonban a melegedő bezárja a kapuit, így annak, aki napközben ott tartózkodott, szállást kell keresnie. Az előttük tornyosuló akadályok Magyarországon is ismerősek: a helyi parkok padjait a hatóságok megfelezik egy könyöklővel, az üzletek előtt pedig tüskés építészeti megoldásokkal próbálják távoltartani a hajléktalanokat, így egy részük egy külvárosi sátorvárosban húzódik meg, amelyet a hatóságok később ledózerolnak.

Az elkeseredett szociális munkások pontosan tudják, hogy a nappali segítségnyújtással nem sokra mennek, a rendszer működési problémái miatt azonban alaposan meg van kötve a kezük. Amikor munkát próbálnak szerezni a klienseiknek, számos problémába ütköznek: az egyikük például csak egyetlen napot dolgozott egy ingatlanirodában, egy másik nő pedig remekül ért ugyan a szereléshez, bármit megjavít, de minden egyes munkaadónál vagy magánháznál szinte kényszeresen beszél arról, hogy ezt a képességét a börtönben szerezte, ahová azért került, mert megölte a bántalmazó férjét.

Louis-Julien Petit értékes alapanyaghoz fordult, hogy elkészítse filmjét, Claire Lajeunie hónapokig járt-kelt az utcákon, hogy megírja Sur la route des invisibles: Femmes dans la rue című kötetét (magyarul nem jelent meg, de szabad fordításban annyit tesz, A láthatatlanok útján: Nők az utcán). A rendező a hitelesség érdekében csak a szociális munkások szerepére keresett színésznőket (Audrey Lamy, Corinne Masiero, Noémie Lvovsky és Déborah Lukumuena), a menedékhelyre visszatérő, utcára kényszerülő nőket valóban jelenlegi vagy korábbi hajléktalanok alakítják, sőt történeteiket néhol egy az egyben beemelték a filmbe (a börtönből szabadult nő például Chantalként jelenik meg ugyan a filmben, de Adolpha Van Meerhaeghe valóban megölte a férjét).

mozinet.hu

A filmben megjelennek az ellátórendszer súlyos hiányosságai és problémái: a szociális munkásokat azzal vádolják a feletteseik, hogy túlságosan is elkényeztetik, túlságosan is barátságosak a hozzájuk fordulókkal, azért térnek vissza újra és újra, majd egy ponton – arra hivatkozva, hogy csak a nők négy százalékának sikerült reintegrálódnia – úgy döntenek, hogy nem fizetnek tovább azért a központért, amelyik semmilyen eredményt nem tud felmutatni.

A mindenre elszánt szociális munkások úgy döntenek, hogy a határokat teljes mértékben átlépve illegalitásban folytatják a tevékenységüket, a melegedőt az éj leple alatt állandó szállássá alakítva biztosítanak lehetőséget a nőknek arra, hogy „megismerhessék a munka világát”. A szociális dolgozók néhol mulatságos eszközöket – többek között terápiás és szituációs foglalkozásokat – vetnek be annak érdekében, hogy a nem ritkán többszörösen traumatizált, kommunikációs problémákkal küszködő és gyakran önbizalomhiányos lakók elsajátítsák a munkahelyi jelentkezéshez szükséges képességeket, és meggyőzzék őket saját méltóságuk felismeréséről. Merthogy nemcsak múltjuk és jelenük, hanem jövőjük is van, nulla önbecsüléssel pedig képtelenség előre tekinteni.

A láthatatlanok azért is telitalálat mint cím, mert valójában nemcsak a magukra hagyott hajléktalanokról van itt szó, hanem a szociális munkásokról is: rémesen alulfizetettek, rettenetesen belefáradtak a rendszer hibáiba, a megbecsültség hiányába, és abba, hogy a valódi segítség érdekében abszolút szabályellenes eszközökhöz kell folyamodniuk. „Segítek nekik, és lásd, se pasim, se pénzem, se életem” – fakad ki egy pillanatban az egyikük.

mozinet.hu

És valóban, hogyan is lehetne életük, ha a környezetüktől (nem a rendszertől, a környezetüktől) is állandóan segítséget kell kérniük: a jóbarátot a roncstelepről rá kell venni arra, hogy néhány tévét és mikrót odaadjon, a rokonok időnként beszállnak, ha eltűnik egy kliens, az ismerősök pedig itt-ott ajánlóleveleket írnak a hajléktalanoknak. Kiterjedt kapcsolati hálóra van szükség tehát ahhoz, hogy egyről a kettőre juthassanak. De jutnak, még akkor is, ha pokolian kanyargós az út, vannak ennek a munkának olyan pillanatai, amelyek újra és újra kirántják a benne dolgozókat a gödörből.

Petit filmje ennek ellenére egyébként vígjáték, és jóízűen lehet nevetni rajta: a rendező szándéka az volt, hogy mindig a szereplőkkel együtt, és ne rajtuk nevessünk, A láthatatlanok pedig sosem lép át egy határt: mindig alázatos, mindig szolidáris, soha nem felülről tekint lefelé. Egy-egy pillanatban azonban nem érzi az egyensúlyt a dráma és a vígjáték között: néhány felesleges mellékszál (például az egyik szociális munkás öccsének lánykérése) csak elveszi a keserűség élét, de nem elég érdekes ahhoz, hogy kapcsolódjunk hozzá.

Bizonyos pontokon azonban, – hatásvadász eszközök segítségével ugyan, de – Petit úgy játszik a szívünkkel, hogy kedvünk lenne hangosan zokogni, ami, végül is, egy távmoziban nem is akkora probléma. A láthatatlanok olyan történetet mond el, amelyre nagyon is érdemes odafigyelni, Petit pedig, még ha egy rémesen kilátástalan helyzetben is, de épp úgy köszön el a nézőitől, ahogy a szereplői. Felemelt fejjel, méltósággal.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: