szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

A napokban találták meg azt az arannyal és más kincsekkel teli ládát, amelyet egy amerikai milliárdos dugott el a Sziklás-hegységben. Forrest Fenn szándékosan rejtette el az egymillió dollárt érő dobozt, hogy kincsvadászatra, és ezzel a felfedezés örömére buzdítsa a fiatalokat. A kincskeresés ősi szenvedély – jól tudta ezt a milliárdos, és tudják ezt a filmrendezők is. Így most Forrest Fenn és az ismeretlen, ám kitartó kincskereső tiszteletére összegyűjtöttük kedvenc kalandfilmjeinket.

Kevés olyan dolog marad velünk a gyerekkorunkból, ami az önmagáért való játék örömét szolgálná. Ám a megtalált kincs zsigeri és gyermeki reakciót vált ki valószínűleg tízből nyolc felnőttben, és sokaknak még most is felcsillan a szeme a kincskeresés lehetőségére. A kincsek hallatán reflexből megjelenik a képzeletünkben a hirtelen és könnyű meggazdagodás lehetősége, a kincsekhez elvezető rejtvények izgalma és a kalandos történelem, azaz a mese lehetősége. Nem véletlen hát, hogy a kincsvadászokról szóló filmek igen népes alműfaját képezik a kalandfilmeknek. Ezek a produkciók előásnak valamit a gyerekkorunkból, kielégítik a kincskeresési ösztöneinket és a kalandvágyunkat.

Egy időben ráadásul őrülten menővé tették a régészi hivatást is. Volt is honnan inspirációt meríteniük, hiszen a 20. század a nagy régészeti felfedezések időszaka volt. A Holt-tengeri tekercseket például 1947-ben, a kínai agyaghadsereget 1974-ben, Tutanhamon szinte teljesen érintetlen sírját 1922-ben fedezték fel. A filmkészítőknek pedig a lopott arany, a föld alatti kamrában megbúvó drágakövek vagy a régi, ókori mítoszokat életre hívó, értékes tárgyak – amelyek köré a történeteiket építhették – remek apropót adtak arra, hogy látványgazdag, akcióval, horrorisztikus elemekkel és némi spiritualitással átszőtt mozifilmeket csináljanak. Íme, a kedvenceink.

A Jó, a Rossz és a Csúf

A western-filmekben is gyakori elem a kincskeresés, hiszen mi motiválna jobban egy bandát és az ellenük harcoló másik bandát vagy esetleg a jófiúkat, mint hogy megtalálják, mondjuk az Ezüst-tónál eldugott indián kincseket? Vagy épp egy bizonyos temetőben egy bizonyos sírba rejtett aranyat, amelyet a Konföderáció emberei ástak el az amerikai polgárháború alatt? Ez utóbbi áll Quentin Tarantino kedvenc filmjének, a műfaj csúcsának tartott A Jó, a Rossz és a Csúf sztorijának középpontjában.

A filmtörténet egyik legikonikusabb trilógiájának, a Dollár-moziknak (Egy maréknyi dollárért; Pár dollárral többért; A Jó, a Rossz és a Csúf) befejező epizódjának első vázlata annyiból állt, hogy „egy film három gazfickóról, akik valamilyen kincset keresnek az amerikai polgárháború alatt”. Leonénak tetszett az ötlet, nagy történelemkedvelőként ugyanis mindig szeretett volna filmet készíteni a háború abszurditásáról, amelyben végre nem csak a vesztes fél gaztetteit mutatják be, hiszen egyik háború győztesei sem voltak szentek – írtuk korábban a filmről.

A történet szerint Szőke és Tuco közösen keresi a kenyerét azzal, hogy előbbi elfogja az utóbbit, feladja őt a hatóságoknál a jutalomért cserébe. Tucót halálra ítélik a gaztettei miatt, de Szőke az akasztás előtt mindig kiszabadítja. Így megy egy darabig, de egyszer összevesznek és onnantól fogva halálos ellenségekké válnak. Igazából azonban nem árthatnak egymásnak, mert egy véletlen folytán az egyikük megtudja, melyik temetőben van elásva az a bizonyos arany, a másikuk meg azt tudja meg, melyik sírban. A kétszázezer dollár értékű arany csak akkor lesz meg, ha a két információ összeér. Közben elfogják őket, hiszen tombol a polgárháború, és ott belép a képbe Angyalszem is, akinek szintén az aranyra fáj a foga. És akkor van még néhány fordulat a végső, nagy fináléig.

Itt a rendező, Sergio Leone az operatőrtől azt kérte, hogy a hipnotikus, forgó totálokat vegyítse a fájdalmasan szuperközeli arcképekkel, hogy egyfajta vizuális balett hatást váltson ki a nézőkből. A zeneszerző, Ennio Morriconétól pedig azt, hogy olyan zenét kreáljon, „mintha halottak nevetnének fel a koporsójukból”.

Indiana Jones

Kalap, ostor, bőrzakó, félelem a kígyóktól, és állandóan megdöbbent tekintet – ezek rögtön beugranak ifjabb dr. Henry Walton Jones-ról, azaz Indiana Jonesról. A professzor az egyik életében egyetemen tanít, csetlik-botlik, miközben női hallgatói elalélnak az előadásain, másik életében viszont rettenthetetlen hős régész-kalandor, aki felbecsülhetetlen értékű kincsek után kutat egyiptomi sírok között, a dzsungelben, vagy ősrégi templomokban. Ám a felbecsülhetetlen kincsek után mindig mások is kutatnak, akikkel versenyezni, harcolni kell, és ez állandó fordulatot rejt a sztoriban.

A főhős eredetileg képregényformában tűnt fel valamikor a 20. század elején, hogy aztán – állítólag George Lucas ötletére – Steven Spielberg írjon vele újabb filmtörténetet, megújítsa a kalandfilmek műfaját Harrison Ford főszereplésével. (Állítólag először Tom Sellecknek adta a szerepet, de ő inkább a Magnumot választotta – mondjuk, az állandóan a világra és az alulmaradására rácsodálkozó, „mi a csuda történt?” tekintetet nem tudjuk elképzelni Magnummal.) Az első részben, az 1981-ben készült Az elveszett frigyláda fosztogatóiban Indy a nácikkal száll szembe, akik a szövetség ládáját (amiben a zsidók a Tízparancsolatot őrzik) kutatják, seregeik legyőzhetetlenné tételéért. Nyilván meg kell ezt előzni, ezért megjelenik az amerikai hírszerzés az egyetemen, hogy megbízza a professzort a feladattal. Ezután megjárjuk Nepált, a sivatagot, a dzsungelt, az egyiptomi ásatásokat, a tenger mélyét, titokzatos és halálos veszedelmet rejtő kanyonokat, kígyókkal teli vermeket stb.

A film tele van fordulattal, amikor már majdnem megvan a kincs, kiderült, mégsem, majd fordítva. De a legfontosabb, hogy tele van humorral, és Harrison Ford is lubickol a szerepben.

Nem véletlen, hogy hatalmas siker lett az első Indy-film, nyolc Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb film kategóriában is, és ebből négyet el is nyert (legjobb hang, vágás, vizuális effektusok és díszlet). Rövidesen jött is a folytatás, az Indiana Jones és a végzet temploma és az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag, amelyeket Az ifjú Indiana Jones kalandjai című tévéfilmsorozat követett. 2008-ban, huszonhét évvel a frigyláda után került a mozikba a negyedik film, amely az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága címet viseli.

Kincs, ami nincs

Persze, kicsit bugyuta, habkönnyű film ez is, mint minden Bud Spencer–Terence Hill-film, de a rajongók épp ezt szeretik. Az állandó, egyébként vér nélküli bunyókat, ahol a két főhős viccesen ver szét bárkit, aki az útjába akad, ahol az ügyeskedő, dörzsölt "szőkekékszemet" a háta közepére sem kívánja a hatalmas, morózus dörmögő maci, de végül persze a nagy viták után egymásra találnak. Ezek a filmek olyanok, mint, mondjuk zenében a ZZ TOP, vagy az AC/DC: mindig ugyanazt nyújtják, semmi meglepetést nem okoznak, de épp ezt szeretjük bennük.

Na jó, van némi sztori mindig, itt ez épp egy hatalmas kincs körül forog, ami egy kis Pongo Pongo nevű szigeten van eldugva. Alan Lloyd (Terence Hill) ellóversenyezi a pénzét, hatalmas adósságba kerül és menekülnie kell, de van nála egy térkép a bácsikájától, amely állítólag a hatalmas kincshez vezetheti tulajdonosát. Így aztán titokban egy hajóban bújik el, amely történetesen Charlie O'Briené (Bud Spencer), a magányos tengerészé. Aki, mondjuk úgy, hogy nem örül a hívatlan vendégnek, főleg, hogy az állandóan megeszi a kajáját, és elkormányozza a hajót Pongo Pongo felé. Végül mégis ott kötnek ki, ahol találkoznak a sziget bennszülött, együgyű, de jólelkű lakóival. Akiket persze meg kell védeni a kalózoktól, és le kell számolni azokkal, akiknek Alan eladósodott. Szórják a pofonokat, szórják a poénokat. És persze megtalálják a kincset, a gigantikus összeget, de természetesen nem úgy alakulnak a dolgok, hogy a pénz náluk kössön ki.

Van viszont erkölcsi mondanivaló a barátságról, ami fontosabb, mint 300 millió dollár. A film eredeti olasz címe egyébként Chi trova un amico, trova un tesoro (Aki barátot talál, kincset talál). Az 1981-es filmet sokan a Bud Spencer-életmű egyik legjobb darabjának tartják, lehet, hogy igazuk van.

A múmia (1999)

A múmiák szinte a kezdetektől fogva izgatták a filmesek fantáziáját. A több ezer év után feltámadó, szarkofágjukból előmászó, szakadt halottak remek alapanyagot biztosítottak a borzongásra: már az 1930-as években készültek horrorfilmek, amelyekben a mit sem sejtő régészt halálra ijeszti a bebalzsamozott méltóság. A múmialáz a hatvanas években éledt újjá Hollywoodban, és végül 1999-ben látta meg az amerikai filmipar a blockbuster lehetőségét a bomlásnak indult szörnyetegekben.

Ám Stephen Sommers ezredforduló környékén bemutatott filmje más volt, mint az elődök. Míg az addig leghíresebb múmiafilmet, az 1932-es A múmiát kifejezetten horrorként tartják számon, addig a Brendan Fraser és Rachel Weisz főszereplésével készült produkció inkább horrorelemekkel vegyített romantikus kalandfilm lett. Fraser karaktere, aki egy élve eltemetett egyiptomi pap, Imhotep rejtélyének nyomába ered, nem véletlenül hasonlít a filmben a Harrison Ford alakította Indiana Jones-ra. A kincseket kereső régész renoméján elég sokat dobott az Indiana Jones-sorozat; a nyolcvanas évek óta a khakiszínű szettben akciózó archeológus lett az intelligens, művelt, de a fegyverrel is ügyesen bánó kalandhős prototípusa.

Erre épített Sommers filmje is, na meg a CGI-ra: az új A múmiát alaposan széteffektezték. A nézők imádták is a látványos homokvihart, a bőr alatt mászkáló szkarabeuszokat, a pusztító sáskajárást, a föld alatti kincsrengeteget és a fokozatosan embertestet öltő múmiát.

A CGI-orgia megadta azt (még ha a kritikusok nem is voltak elégedettek vele), amit egy kincsvadász filmtől titkon várunk: hogy a kaland során szó szerint megelevenedjen a történelem.

A nemzet aranya

Ez a klasszikus kincsvadász film. A főszereplő, Benjamin Franklin Gates (Nicolas Cage) már eleve egy harmadik generációs kincsvadász – alias okleveles kalandor –, aki nem mást akar megtalálni, mint A NAGY KINCSET, amelyről csak egy legenda terjeng, de Gatesnek jó a szimata, és hamarosan nyomokra bukkan. Sajnos vele tart az ellenség is Sean Bean személyében, akivel egyszerre eszmélnek rá, hogy a szabadkőművesek kincséhez a Függetlenségi Nyilatkozaton keresztül vezet az út. És innentől megkezdődik a hajsza, versenyfutás az idővel, az FBI-jal és az ellenséggel előbb az 1776-os dokumentumért, hogy aztán végül Gates ráleljen a Templomos Lovagok által összelopkodott temérdek aranyra.

A film abszolút középszerű, teli van megmosolyogtató fordulatokkal, de miután jól megpakolták rejtvényekkel, megfejteni való és láthatatlan szövegekkel, kódokkal, térképpel, történelmi helyszínekkel, kis romantikával és a végén a jól megérdemelt (megérdemelt?) gazdagsággal, ami egy tisztességes kincsvadász film összes velejárója, bocsánatos bűn, ha még élvezzük is.

Pedig elég röhejesen hangzik, hogy azért kell ellopni a Függetlenségi Nyilatkozatot, hogy más ne lophassa el, vagy hogy éppen a levéltárban dolgozó kutató (Diane Kruger) nem veszi észre, hogy egy hamisítványra cserélték az értékes iratot. De ezek fölött engedékenyebb napjainkon könnyen át tudunk siklani.

A nemzet aranyának ráadásul az a hozzáadott értéke, hogy a szabadkőművesség körül kialakult, talányokkal teli légkörből táplálkozik, és nem a bibliai világ vagy az ókor elfeledett kincseire épít történetet, hanem az amerikai történelem alapító atyái köré emel mítoszt.

Titkok könyvtára – A Szent Lándzsa küldetés

Hosszú ideig azt gondoltuk, hogy Noah Wyle esetében nehéz elvonatkoztatni a Vészhelyzet Carter dokijától, de ő mindent megtett ennek érdekében, és a Titkok könyvtárában a betegek megmentéséről a világ megmentésére váltott. Flynn Carsen kincskeresése nemcsak kaland, hanem fejlődéstörténet is, amelyben a visszahúzódó könyvmoly akcióhőssé válik, és a könyvtárból kitörve a fél világot kész lesz felkutatni egy felbecsülhetetlen értékű műkincsért, a Szent Lándzsáért.

És itt elsüthetnénk azt a poént, hogy minden kincskereső Indiana Jones köpenyéből bújt ki, de Flynn Carsen is alaposan megdolgozik a sikerért, még akkor is, ha az akció-kaland-kincskeresés műfajában a film nem sok újat mutat, de azt legalább szórakoztatóan teszi. Külön jó pont, hogy az alkotók arra építik az egész filmet, hogy a tudás szexi.

A Da Vinci-kód

Innen, 2020-ból nehéz átérezni, mekkora siker is volt Dan Brown könyve, és az abból készült film, nem is szólva a vallásos felháborodásról, amelyet a felvázolt alternatív vallástörténet váltott ki – Mária Magdolnával, az Opus Deivel, a templomosokkal és Jézus leszármazottaival. Az összeesküvés-elméletek népszerűségét kétségtelenül megdobta a Da Vinci-kód, de fel is keltette az érdeklődést úgy általában a történelem iránt.

A főhős Robert Langdon (a mindig csodálatos Tom Hanks alakításában) a tudományos karrier mellett a történelem legnagyobb titkainak a feltárásában is elévülhetetlen érdemeket szerez. A Szent Grálnál nagyobb kincset pedig aligha lehet elképzelni. Naná, hogy megtalálja.

Közben a művészettörténet összefonódik a vallástörténettel és a jelennel, és végig azt érezhetjük, hogy a történelem velünk él, a régi korok kincsei itt vannak a szemünk előtt, csak észre kell vennünk, csak nyitottnak kell lennünk.

És milyen könnyű közben elfelejteni, hogy a Da Vinci-kód tulajdonképpen csak fikció…

Tomb Raider

Tomb Raider-filmeket annak köszönhetjük, hogy a Tomb Raider videojátékok elképesztően népszerűek voltak a kilencvenes években, így elkerülhetetlen volt a műfaji szintugrás. Lara Croft elképesztő akcióugrásait persze nehéz komolyan venni, de a kalandot senki sem vitathatja el tőle. Az Angelina Jolie, majd Alicia Vikander főszereplésével készült filmekben nem sok történetszálnak van értelme – illuminátusok, ötezer évenkénti bolygóegyüttállás, Pandora szelencéje stb., stb. –, de mégis kincskeresés ez a javából.

És ne feledjük azt sem, hogy egy női akcióhőssel van dolgunk, igaz, Angelina Jolie-nál az alkotók ezt főként nagy mellekkel és nagyon rövid nadrágokkal próbálták meg tudtunkra adni, de mire Alicia Vikander bújt a szerepbe, felismerték, hogy a kalandhoz és a kincskereséshez – és mindezek mellékhatásához: a világ megmentéséhez – nem feltétlenül kell szexi ruhákba bújni.

Lara Croft Indiana Jones-t megszégyenítően kerüli ki, győzi le, hárítja el a csapdákat és az ellenségeket, az alkotók szinte minden kaland- és kincskeresős klisét bevetnek, és talán nem árulunk el titkot azzal, hogy mindegyik történet végén a hős megtalálja, amit meg kell találnia és a világ is megmenekül. Mi pedig megtanuljuk, hogy a sírrablás is egy szakma.

A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka

Mi másra pályázhatnának a kalózok, mint egy láda fénylő kincsre? Pláne, ha már egyszer megkaparintották, de most újra össze kell szedni. A tizenhét éves A Karib-tenger kalózaihoz egyébként egy eredetileg 1967-ben felépített disneylandi attrakció adta az ötletet. A történet szerint Swann kormányzó lányával és legénységével együtt rábukkan egy hajóroncsra a tengeren, amelynek egyetlen túlélője az aranyláncot viselő Will Turner. Elizabeth Swann kitépi a fiú nyakából a kalózmedált, és hosszú évekig őrzi a fiókban.

Csak nyolc év múlva derül ki, hogy a medál egyike annak a 882 darab azték aranynak, amelyet annak idején a szélvészgyors, és utolérhetetlen hajó, a Fekete Gyöngy legénysége megkaparintott – az átokkal viszont nem számoltak, hiszen a kifosztott láda miatt mindannyian rothadó élőholttá váltak. Hogy feloldják az átkot, vissza kell szolgáltatniuk minden egyes érmét, és ennek érdekében bármire képesek. Elizabethet elrabolják, és indulhat a hajsza.

A Karib-tenger kalózai látványos kalandfilm, de természetesen nem a kincs miatt vált érdekessé: Elizabeth és Will szerelme, illetve Jack Sparrow remekül felépített figurája bőven elég volt ahhoz, hogy a Disney négy folytatást is elkészítsen belőle.

Johnny Depp pocsék, de furfangos, és főleg részeges kalóza egyszerűen briliáns, egy igazi gyermeteg, elveszett antihős, aki bármilyen helyzetből kimagyarázza magát (elég csak A Fekete Gyöngy átka-beli belépőjére gondolni).

Depp a tökéletesen hülye mozgásával és imádnivaló hablatyolásával elvitte a franchise-t a hátán, még akkor is, ha a sztori kiszámítható, tele van klisékkel, a többi karaktert pedig finoman szólva is egydimenziósra írták.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
MTI / hvg.hu Élet+Stílus

Egy milliomos egymillió dolláros ládát rejtett el a Sziklás-hegységben – tíz év után megtalálta egy szerencsés kincsvadász

Megtalálták azt az egymillió dollár értékű kincsesládát, amelyet egy dúsgazdag amerikai műgyűjtő rejtett el egy évtizede Új-Mexikóban, a Sziklás-hegységben, hogy úgymond a friss levegőre és állama természeti szépségeinek felfedezésére csábítsa honfitársait a tévéképernyő bámulása helyett.

Nem találtak közvetlen összefüggést az oltás és az idősek halála között a norvég hatóságok

Nem találtak közvetlen összefüggést az oltás és az idősek halála között a norvég hatóságok

Navalnij úton van Oroszországba

Navalnij úton van Oroszországba

Most kell a kormánynak kínai vakcináról meggyőzni az embereket

Most kell a kormánynak kínai vakcináról meggyőzni az embereket