Biztosra vesszük, hogy még Gerendai Károly is csodájára járt volna annak a 400 négyzetméteres, mesterséges adriai szigetnek, amely 1968 nyarán Rimini partjaitól 12 kilométerre tárt karokkal várta a szórakozni vágyó, a saját állampolgárságukat a szigetköztársaság állampolgárságára cserélő fiatalokat a világ minden szegletéből. A Rózsák Szigete Köztársaság (hivatalos nyelvén: Respubliko de la Insulo de la Rozoj, olaszul pedig: Repubblica dell'Isola delle Rose) valójában egy üreges acéloszlopokon álló platform volt az olaszországi felségvizeken túl, rajta egy fúrt kúttal, egy emeletes épülettel (amelyet eredetileg 5 emeletesre terveztek), három működő WC-vel, egy bárral, postahivatallal, ajándékbolttal, étteremmel, éjjel-nappal szóló zenével, és az Olaszországban illegális kártyajátékokkal. Aki akkori huszonévesként rá akart lelni a földi paradicsomra, az a Rózsák Szigetén jó helyen keresgélt.

A sziget attól volt annyira zseniális, a története pedig attól szép, hogy nem egy multimilliomos arab sejk hozta létre azért, hogy a pénzes turistáknak exkluzív diszkót nyisson a tenger közepén, hanem egy bolognai álmodozó, egy rém tehetséges mérnök engedte szabadon a fantáziáját. Giorgio Rosa a saját szabad világában akart létezni, megkötöttségek nélkül egy olyan helyen, ahova egyik országnak sem terjednek ki törvényei. Elhatározta, hogy barátai és néhány munkás segítségével, illetve a saját két kezével felépít egy szigetet a nemzetközi vizeken.

Netflix

A sziget azonban mindössze egyetlen nyarat élhetett meg, és bár léte a tengerjogban fontos változtatást eredményezett, egészen a Rosa Island című film megszületéséig, a Riminiben élőkön kívül még maguk az olaszok sem igen tudtak róla. A szigetet az olasz állam 1969 februárjában ugyanis felrobbantotta – végrehajtva ezzel az Olasz Köztársaság történetének egyetlen invázióját –, majd egy nagyobb vihar következtében a megmaradt építőelemek is örökre a tenger mélyére vesztek. A szigetköztársaság története gyorsan feledésbe merült.

Che storia.
Incredibile.#IsolaDelleRose. pic.twitter.com/y7qpneE7tM

— G. (@everywrwitharry) December 22, 2020

A Rómában élő rendező, Sydney Sibilia sem hallott róla egészen addig, amíg egy másik produkciója miatt az interneten keresgélve el nem süllyedt a Wikipédia bugyraiban. Itt futott bele a mikroállam rövidke történelmébe, és maga is elcsodálkozott azon, hogy még nem született film erről a kiváló történetről.

Úgy döntött hát, hogy majd ő megfilmesíti Giorgio Rosa életét és találmányát. Akkora szerencséje volt, hogy 2017-ben még személyesen is találkozhatott az akkor már a 93. évét taposó Rosával, aki az egész sztorit töviről-hegyire elmesélte neki. Nem sokkal később a bolognai mérnök meghalt, és Sibiliára maradt a feladat, hogy kezdjen valamit az idős férfi sztorijával.

A Netflix felkarolta a rendező ötletét, az amerikai streamingóriás pénze pedig jó helyre került. A megdobott költségvetéssel, ha nem is egy Christopher Nolan-féle monumentális látomást, de egy hagyományos olasz vígjátékhoz képest azért jóval látványosabb filmet sikerült összerakni, tengeri jelenetekkel, hadihajóval. Mi több, Sibiliáék rekonstruálták az egykori szigetet is, teljes életnagyságban felépítették a platformot, igaz, ők a nyílt tenger helyett a máltai vízi stúdióban alkották meg a díszletet.

Netflix

Ez a stúdiókomplexum külön cikket is megérne – itt óriási víztározókat, tengeri vihart imitáló gépeket, és még a végtelen horizont illúzióját is garantálni tudják a bérlő filmeseknek –, de a témánk szempontjából most elég annyit tudni, hogy a Rosa Island stábja egy 4 méter mély, és 100x90 méter alapterületű tartályban forgatta a jelenetek nagy részét. Nagyon nem volt egyszerű a kivitelezés, Sydney Sibilia konkrétan azt mondta egy interjúban, hogy „minden nap egy rémálom volt”, mivel az operatőrök nem tudtak szilárd talajon állni.

Megérte azonban a kínlódást, mert a végeredmény egy pörgős, szórakoztató, inspiráló film lett. Ne várjuk azért tőle a világ megváltását, a történetmesélés is konvencionális, ettől függetlenül a sztori, a hatvanas évek felszabadító hangulata és zenéi – beleértve a California Dreamin’ olasz feldolgozását – teljes mértékben elviszik a hátukon a filmet.

A főszerepben Elio Germanót láthatjuk, szerelmét Matilda De Angelis alakítja, aki legutóbb a Tudhattad volna HBO-sorozatban szerepelt. Mégsem az ő alakításuk a legemlékezetesebb, hanem például az Életrevalókból is ismert François Cluzet-é, aki az Európa Tanács képviselőjét játssza, enyhe junckeres beütéssel. Politikusi karakterábrázolásban eleve ügyes a film, remek monológot írtak az olasz belügyminiszter, a filmbéli főgonosz szerepébe bújó Fabrizio Bentivogliónak is, és egy rövid, de annál csodálatosabb alakítás az, amikor Giulio Farnese vatikáni bíborosként egy pucér „segget” ábrázoló bulvárlapot lóbál, mondván: ez egy „piccolo, piccolo problema’ (apró probléma), de erkölcsileg talán…mintha nem lenne minden rendben ezzel a Rózsák Szigetével.

A film a sziget megépülésének és bukásának, egy társadalmi kísérletnek, a szabad és független állam utópiájának meséje; a rendező, illetve a forgatókönyvíró, Francesca Manieri (Akik mi vagyunk) legalábbis ezt az aspektust domborítják ki.

Netflix

Giorgio Rosa ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy szigetének híre egyszerű tengeri diszkóként terjedjen, ő valóban jogi függetlenséget akart. Közvetlen barátait kormánytagokká, magát miniszterelnökké nyilvánította, kabinetje saját valutát vezetett be (Mill), útlevelet bocsátott ki, az eszperantót választotta meg a hivatalos nyelvnek, a köztársaságnak címere, himnusza lett, és állampolgárságot osztottak a motorcsónakon, vitorláson, vízisín érkező olasz, német, holland, amerikai party-bevándorlóknak.

A mikroállam zászlaja.

Wikipédia/by Sannita

A történet izgalmas nemzetközi jogi kérdést is feszeget. Ha minden formaiságot megteszünk, hogy úgy nézzünk ki, mint egy állam egy addig senki által nem birtokolt területen, egyben valóban szuverén állammá is válunk-e? A Rózsák Szigetét egyetlen másik ország sem ismerte el, hiába fordult Rosa az ENSZ-hez, majd az Európa Tanácshoz (utóbbi nem foglalt állást). Még sajtótájékoztatót is tartott, hogy a széles nyilvánosság értesüljön az állam létrejöttéről, és az akkori olasz miniszterelnökkel is próbálta felvenni a kapcsolatot.

Olaszország viszont szinte a kezdetektől fogva ellenezte a sziget létezését, és előbb szép szóval – értsd.: megvesztegetésekkel – próbálták rávenni Rosáékat a sziget feladására, majd a haditengerészet erőteljesebb fellépésével kényszerítették őket a megadásra. A filmből nem derül ki, de az igazsághoz hozzátartozik még, hogy Olaszország attól tartott, a sziget az adócsalás melegágya lesz, az itteni turizmus és szerencsejáték után nem fognak adót fizetni; ezért is volt sürgető a platform elpusztítása.

L'#isoladellerose ci ricorda l'importanza di sognare, perché se Giorgio #Rosa ha costruito un'isola nell'Adriatico da solo, tutto è possibile.@NetflixIT#Netflix pic.twitter.com/95u2IGzvfZ

— Eliana (@Eliana__p) December 15, 2020

A valóságban a sziget megalkotása is kicsit másképp nézett ki, mint ahogy azt a filmben ábrázolják. Valójában Rosa már negyvenéves is elmúlt, mikor nekilátott a nagy projektnek, és előtte éveken át tervezte és vizsgálta a mikroállam megvalósításának lehetőségeit. Az építkezéskor a fia, az akkor hétéves Lorenzo is vele volt, az ő visszaemlékezése szerint fél év alatt készült el a platform. Lorenzo Rosa elmondása alapján az apja finanszírozta a projektet – ellentétben azzal, amit a film állít.

Netflix

A végül dinamitok által bevégeztetett szigetköztársaság „függetlensége” 55 napig tartott. Rosa 1967-ben látott neki a megépítésének és 1968. június 24-én deklarálta a sziget szuverenitását. Kevesebb mint két hónappal később az olasz haderő már megszállta a létesítményt, majd a felrobbantása után benyújtottak egy számlát Rosának, mondván: a felszámolás költségeit – 11 millió lírát – meg kéne téríteni. Az incidens után változtatott az ENSZ a tengerjogon is, és a felségvizek határát a parttól számítva 6 tengeri mérföldről 12-re bővítették – máig ez van érvényben.

A főszerepet alakító Elio Germano

LUCA CARLINO / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP

Lorenzo Rosa így beszél az apjáról és a kudarcról: „Nagyon feldúlt volt és rettentően szomorú, szenvedett ettől. Többet magától nem beszélt erről. Jobb is volt, ha nem bolygattuk vele, mert akkor még jobban elkeseredett, noha válaszolt ugyan a kérdésekre, ha kérdezték”.

Sydney Sibilia filmjét biztosan szép kárpótlásnak találta volna Giorgio Rosa, ha megélhette volna a bemutatót. A Rózsák Szigete a filmnek köszönhetően utópisztikus helyként vonulhat be a történelembe, és utólag is szimbolikus helyszíne lehet a szabadságvágyó 68-as generációnak. Vagy még inkább annak a mindenkori generációnak, amely nem kér a régi rend, a hatalom, a hatalmukat féltő politikusok által diktált szabályokból. Amelyik a saját igazában hisz a politikusok rájuk kényszerített igaza helyett. Amelyik egészen addig ellenáll, míg ki nem robbantják lábuk alól a talajt.

A film tanulsága persze az is, hogy lehet bármilyen békés is a szándéka a változást akaróknak, a hatalom – felbőszülve a provokáción, rettegve a precedens megteremtésétől és a kontroll elvesztésétől – nem fogja hagyni magát. Mindenáron térdre kényszeríti azt a kisebbséget, akitől viszket a tenyere.