szerző:
Tetszett a cikk?

Itt maradt nekünk a múltból egy rakás ikonikus, de nem egyszer zsigeri ellenszenvet kiváltó épület. Mint a Magyar Szocialista Munkáspárt egykori pártháza a XIII. kerületben vagy a sötétséget fekete lyukként magába nyelő, évek óta ürességtől kongó Domus Áruház. Ezeket az épületeket azonban meg lehet kedvelni, ha ismerjük a történetüket és új életet lehelünk beléjük. Erről szól az idei Velencei Építészeti Biennálén bemutatkozó magyar projekt.

Május 22-én, a koronavírus-járvány miatt egy év csúszással kezdődik el a világ egyik legfontosabb építészeti kiállítása Velencében. Az állandó magyar pavilonban ezúttal az Othernity névre hallgató projektet fogják bemutatni, amely fontos témát feszeget nemcsak országos viszonylatban, de régiósan, sőt, európai tekintetben is. A kurátorként felkért Kovács Dániel művészettörténész vezetésével és a Paradigma Ariadné nevű, fiatal építészcsapat kurátori közreműködésével megvalósuló kiállítás arra keresi a választ, hogy mit kezdhetünk a sokszor meg nem értett, és gyakran szidott modernista építészeti örökségünkkel itt, Kelet-Közép-Európában.

A kurátori team (Csóka Attila Róbert, Kovács Dániel, Smiló Dávid, Molnár Szabolcs) és Fabényi Júlia, a Velencei Biennále nemzeti biztosa.
©

A magyar pavilonban 12 ikonikus, 1962 és 1986. között felhúzott budapesti épületet (az Országos Villamos Teherelosztóközpontot, a Külső-kelenföldi református templomot, az OKISZ-székházat, a Domus Áruházat, a Dob utcai trafóházat, a TIT Budapesti Planetáriumot, a Kelenföldi Városközpontot, az OTP-toronyházat, a Déli pályaudvart, az Újpesti Ady Endre Művelődési Házat, az MSZMP XIII. kerületi pártházát és az Újpalotai toronyházat) vizsgálnak meg a lehetséges újrahasznosítás szempontjából 12 építésziroda bevonásával.

Különlegessége a kiállításnak, hogy az építészirodák közül csak kettő magyar (a Paradigma Ariadné és az Architecture Uncomfortable Workshop), a többi lengyel, ukrán, észt, szlovén, szerb, szlovák, cseh és román. Mindegyik építészstúdió az egykori keleti blokk országaiban alakult, az építészek pedig egytől egyig Y generációs, 1989 környékén született fiatal felnőttek. Ők beleszülettek ugyan abba a vizuális környezetbe, amelynek magától értetődő elemei voltak a panellakótelepek, a díszítetlen nyers beton és az absztrakt, minimalista formák is, ugyanakkor ez a fajta épített környezet ideológiailag már teljesen kiüresedett a számukra.

Így az építészek friss szemmel, kellő távolságtartással tudják megfigyelni azokat a fél évszázados épületeket, amelyekkel szemben még ma is gyakran tapasztalható kifejezett ellenszenv.

Domus Áruház 1974-ben
©

Velencében a magyar pavilon egyik szárnyában a 12 épület történeteit állítják majd ki – dokumentumokat, archív fotókat, tervrajzokat –, míg a másik szárnyban azok a makettek, installációk lesznek, amelyek bemutatják, hogy milyen elgondolások mentén definiálnák újra a szóban forgó épületeket, vagy hogy mit kezdenének az örökségükkel.

Érdekes elképzelés például a Róbert Károly körúton magasodó egykori Domus Áruház élményközponttá, szín- és hangfürdővé alakítása. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a lakásépítések a bútorok iránti keresletet is felélénkítették, hiszen az új, alacsony belmagasságú otthonokba, a kis panelekbe a régi, nehezen mozdítható bútorokat nem volt praktikus átköltöztetni. Ennek a bútorkonjunktúrának lett szimbolikus vállalkozása a Domus bútorlánc, ikonikus épülete pedig a pesti áruház. Az épületet Lázár Antal és Reimholz Péter tervezték: az 1974-ben megnyílt Domus óriási, alátámasztás nélküli, egybefüggő tereiben kiállított bútorrengeteggel csábította be a vásárlókat.

Az áruház 2011-ben zárt be végleg, fővárosi szintű védettséget élvez, de teljesen üresen áll. A BUDCUD nevű lengyel építésziroda szerint viszont a Domus hatalmas terei alkalmasak lennének arra, hogy a valóságtól elrugaszkodott, immerzív élményeket kínáló wellness-szobákká váljanak, az egyik emeleten például egy hangfürdőben, egy másikon infravörös fénnyel elárasztott teremben lehetne lazítani, meditálni, a város zajától elvonulni (az első képünkön látható a makettje).

Egy másik szimpatikus ötlet a jelenleg Lengyelországban, Dániában és Svájcban működő A-A Collective irodáé. Az építészek a Villamos Teherelosztó Központ újra álmodásának feladatát vállalták magukra – igaz, a tervüket már akkor sem lehetne megvalósítani, ha ez egyáltalán komolyan szóba kerülne, mivel időközben a budavári épületet lebontották.

Villamos Teherelosztó Központ bontás előtt.
©

Mikor az építészek felkeresték Virág Csaba 1979-ben elkészült „high-tech brutalista” műalkotását, már meglehetősen rossz állapotban találtak rá. Az évek óta elhagyatott épületen nyoma sem volt a karbantartásnak, a bontási munkálatokat pedig éppen akkoriban kezdték előkészíteni. Ezért az A-A Collective arra gondolt, hogy mi lenne, ha egy a szakma és a műemlékesek által is nagyra becsült, fontos modernista épület nem pillanatok alatt válna a földdel egyenlővé, hanem az építészek megterveznék a teherelosztó végnapjait, pusztulását. Tervük szerint fel lehetett volna gyorsítani a romos falakon a növényzet elburjánzását, és míg a természet szépen, szabályozva átvette volna az uralmat az építmény felett, addig az közparkként, városi oázisként is szolgálhatott volna.

Ez egy nagyon magával ragadó gondolat, mert így az építészek a bontás helyett a lassú elbomlás folyamatát választották, a teherelosztó pedig épp olyan funkciót tölthetett volna be, mint az erdőkben a holt fák. Az eredeti rendeltetésére ugyan már nem lett volna alkalmas, de még hosszú ideig biztosíthatott volna életteret.

A kérdés talán automatikusan is felmerül az olvasóban, hogy ha ezek az épületek amúgy is nagyon megosztó objektumok, az emberek egy része pedig kifejezetten zavarónak és otrombának tartja ezeket, akkor miért nem egyszerűbb tényleg a bontást választani?

Ennek több oka is van. Egyrészt a világ az újrahasznosítás, az újrafelhasználás korában nem épp abba az irányba halad, hogy ami nem tetszik, azt egyszerűen ledózeroljuk. Az építőipar az egyik legnagyobb környezetszennyező, építeni és bontani is sokkal több energia felhasználásával jár, mint fenntartani, korszerűsíteni egy házat, ám általában jobban megéri bontani és újat építeni. Ugyanakkor előremutató, hogy idén a Pritzker-díjat már egy a bontás ellenében tevékenykedő francia építészduó nyerte. Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal úgy gondolják, hogy a „bontás könnyű és rövid távú döntés, és rengeteg pazarlással jár: az energia pazarlásával, az anyagok pazarlásával és a történelem pazarlásával. Ráadásul nagyon negatív társadalmi hatása van. Számunkra ez egy erőszakos tett” – fogalmaznak. A francia építészek ezért inkább a már meglévő, és esetleg használaton kívüli épületek infrastruktúráját korszerűsítik és visszafogott beavatkozásokkal értelmezik azt újra – írta róluk korábban az Octogon magazin.

Bontás helyett bomlás. Az A-A Collective így képzelte el a teherelosztó központ kizöldített végnapjait
©

Ahogy pedig Lacaton és Vassal gondolkodik a 21. század építészetéről, azzal nagyjából egybevág az Othernity projekt is. A magyar kurátorok szerint meg kell próbálni elfogadni és megérteni az épületeinket, mielőtt buldózerrel nekik esnénk, és ezáltal talán kaphatnak még egy esélyt a régi szerkezetek. Mert akár tetszik, akár nem, a 71 méter magas újpalotai víztorony és lakóház a betondzsungel közepén épp úgy az identitásunk része, mint a klasszicizáló, romantikus budapesti belváros.

Smiló Dávid, a Paradigma Ariadné építésze azt mondja, hogy „el kell kezdenünk beszélgetni ezekről az épületekről, ez az Othernity fő célja. Ha megértjük, hogy egyáltalán miért és miként jöttek létre, miért úgy néznek ki, ahogy, miért vannak ennyire lepukkanva, akkor talán nem lesz annyira zsigeri az elutasítás velük szemben, és ezáltal el tudjuk fogadni magunkat is.

Ezek az épületek a történelmünk részei, elfogadásuk imígyen arról szól, hogy végső soron tudunk-e azonosulni saját magunkkal

– mondja.

Az elfogadásra egy remek gyakorlat lehetne az egykori OKISZ (Országos Kereskedelmi és Iparszövetség) székházban rejlő értékek felfedezése. A Mónus János által tervezett épület talán sokak számára nem más, mint egy a Thököly úton terpeszkedő vasbeton monstrum. Ha azonban elkezdjük értékelni a kifejezetten elegáns teraszos elrendezését, bent az apró, kifinomult részleteket, a 70-es évekből fennmaradt eredeti kőrisfaburkolatot, a megmaradt eredeti bőrszékeket, lámpaburákat, kilincseket, akkor azért az egész már más fénytörésben látszik, és a magyar brutalizmus egyik legnagyvonalúbb épületét ismerjük meg – erre kíván rámutatni munkájában az észt b210 építészcsapat is.

Az OKISZ-székház egy részlete
©

A zsigeri elutasítást feloldhatja az odafordulás, a kíváncsiság, a nyitottság, de az építészek szerint fontos megérteni azt is, hogy mi lehet ennek az elutasítottságnak a pszichológiai magyarázata. Mert nemcsak arról van szó, hogy ezeket az épületeket belengi a szocializmus öröksége. A modern épületek Nyugaton sem kedveltek.

Smiló Dávid szerint „a modernizmus a 20. század elején jött létre, de elterjedéséhez kellett jönnie egy második világháborúnak, amely lerombolta Európát, és nagyon sok embernek hirtelen lakhatást kellett biztosítani. Ebben a helyzetben a modern technológia, illetve a paneltechnológia gyorsabb volt, mint téglával építkezni. Ha ez utóbbi módszert választotta volna Európa, akkor a század végére sem ért volna el oda, hogy egymillió embernek lakhatást biztosítson” – fogalmaz.

Ezeknek a tömegével felhúzott modern épületeknek az absztraktságát és puritánságát azonban már a kezdetektől fogva nehezen fogadta be az amúgy is radikális változásokon keresztülment nyugati és közép-európai társadalom. Az emberekben pedig – teszi hozzá a Paradigma Ariadné másik alapító építésze, Csóka Attila Róbert – kialakult az a kép, hogy mivel a modern épületek dísztelenek, kevésbé emberközeliek, esztétikailag kevesebb örömet okoznak.

Az MSZMP egykori székháza a XIII. kerületben
©

Smiló Dávid szerint azonban nem is cél, hogy ezeket az épületeket, mint például a négyszögletes, síkfödémes egykori MSZMP-pártházat a XIII. kerületben, mindenáron szépnek lássuk. Csak értsük meg – teszi hozzá –, hogy a modernizmust a szükség hívta életre, és valós társadalmi problémákra próbált válaszokat adni. (Magyarországon a második világháború után 1,8 millió lakást adtak át, és ebből 788 ezer előre gyártott technológiával készült.)

A régiónkban ez a gyors technológia és az alapvető anyaghiány adta a keretet, amelyen belül az építészeknek kreatívnak kellett lenniük. Csóka Attila Róbert példaként Virág Csabát hozza fel. Mint mondja, ha Virág a Villamos Teherelosztót Párizsban vagy Londonban tervezi meg, ott még most is egy nagyon jó állapotú high-tech épület lenne. Az üvegfalat valószínűleg előre legyártott termékként tudta volna megvásárolni, Magyarországon viszont az építésznek szinte kézműves eszközökkel, magának kellett kikísérleteznie, hogy lehet zárt szelvényekből, szögacélokból nagy méretű üvegfelületet gyártani. Ez a fajta kisiparos kreativitás tulajdonképpen az egész szocializmus alatt jellemző volt a hazai építészekre.

Kívülről aluminiumpanelekkel burkolt Külső-kelenföldi református templom 1981-ben. Szabó István építész olcsó, könnyen elérhető anyagokat használt hozzá, az épület fém térrácsszerkezetét maga fejlesztette.
©

Smiló Dávid és Csóka Attila Róbert szerint, ha a modern épületeinket nem hagyjuk lepusztulni, hanem folyamatosan karbantartjuk azokat, és funkciót adunk nekik, akkor közel tudunk kerülni hozzájuk, akár meg is tudjuk szeretni ezeket az épületeket.

Berlin szerintem városépítészetileg nem a legkívánatosabb város, de mint kulturális szövet annyira gazdag, hogy nem tűnik fel, hogy gyakorlatilag egy hatalmas lakótelepen sétálsz

– mondja Smiló. „Be tudsz menni a panelek aljába, hogy megigyál egy jó kávét. Hasonlóan megbarátkoztunk mostanra a lakótelepeinkkel is. Sokáig talán a legutáltabb épületegyüttesek voltak, de az elmúlt 50 évben gyönyörűen kizöldültek, a lakások az új szigetelésnek, a festéseknek köszönhetően versenyképesekké váltak, és emiatt már nem annyira elutasított lakókörnyezetekről beszélünk”.

A román Studio Act szerint az újpalotai magasház megítélésén már a jó marketing is sokat segítene. Ez például itt egy toronyházszuvenír
©

Smiló végül hozzáteszi, hogy a szocializmusban felhúzott épületek most érnek el abba a fázisba, hogy már nagyon fel kéne azokat újítani. Hasonló helyzetben volt a 70-es években az eklektikus, klasszicista Budapest is, miután nagyjából 100 évig nem nyúlt senki az épületekhez – a társadalom a világháborúkkal, a szocializmussal volt elfoglalva. Aztán eljött a fordulópont, amikor a budapestiek azt mondták, hogy a lerobbant Nyugati pályaudvart nem lebontják, hanem inkább renoválják. „De ez a fajta gesztusértékű, építészet-történetfordító esemény még nem következett be a magyar modern építészettel kapcsolatban, és amíg ez a fordulat nem jön el, addig talán ezeknek az épületeknek a megítélése sem fog változni, mert végső soron mégiscsak hozzáállás kérdése, hogy mit gondolunk ezekről az épületekről”.

Az Othernity projektről bővebben itt olvashat, a velencei kiállítás november 21-ig tekinthető meg.

A kapcsolt képen az újpalotai magasház látható. Forrás: Fortepan / Gergely János

 

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!