A Zene Ünnepének gondolatát 1982-ben fogalmazta meg Maurice Fleuret francia zenetudós, az ötletet az akkori francia kulturális miniszter, Jack Lang felkarolta, és a nyár első napja az Európai Zene Ünnepe, majd egy még szélesebb kört érintő nemzetközi nap lett. Ma már több mint 100 országban rendeznek ehhez kapcsolódó eseményeket. Zeneiskolák, zenei múzeumok nyitják meg Európa-szerte kapuikat, komolyzenei együttesek, jazzisták, népdalénekesek, dj-k és rockzenészek váltják egymást a szabadtéri és a klubszínpadokon.

Igazából, számunkra minden nap a zene ünnepe, nem nagyon tudjuk elképzelni a mindennapjainkat zene nélkül. Mert hogy is lehetne utazni zene nélkül? Hogy lehetne bármit ünnepelni, bulizni? Egy nagyot bánkódni? Hogy lehetne egyszerűbben elmondani a többieknek, mennyire hétfő van, mint egy odaillő dallal?

A zene csodájáról könyvtárnyi elemzés született, de azt egyik sem tudja megragadni, talán nem is kell erre megfejtés. Mi most csak arra az egyszerű kérdésre kerestük a választ, hogy mely dalok szerintünk a „világ legjobb dalai”, az örök kedvenceink. Szubjektív listák következnek tehát, amelyek ráadásul simán lehetnének egészen mások is, ha holnap újra elgondolkodnánk. De ebben ez a szép.       

Iggy Pop: Passenger

Iggy Pop két fő társa a 70-es években a drog és David Bowie volt, szerencsére az utóbbi bizonyult erősebbnek, és a néhány éves berlini közös életük alkotói szempontból is a legkreatívabb korszakuk volt. 1977-ben vették föl Iggy Lust for Life című lemezét, és azon a berlini S-Bahnon megálmodott szövegű Passengert. Az egyszerű ötakkordos dalnak olyan húzása van, hogy már amikor először hallottam, magával ragadott, és nem engedett azóta sem. Egy időben felvettem végtelenítve egy kazettára, és azt üvölttettem a Trabant típusú első saját gépjárművemben (aminek útfekvése könnyelműségre is csábított), játszottam zenekarokban, mutogattam fűnek-fának. Szerencsére élőben is hallottam a szerzőtől többször is, de hogy mást nem mondjak, olyan helyeken tűnik fel, mint pl. egy Pintér Béla-darab, egy Ford-reklám, vagy épp a Narcos-sorozat. (BI)

Beatles: Across the Universe

Egy „világ legjobb dalai” listáról természetesen nem hiányozhat a Beatles valamelyik mesterműve. Nekem most a Let it be című utolsó (de nem utoljára felvett) album egyik legszebb dala ugrik be, John Lennon egyik legszemélyesebb szerzeménye, amelyben keveredik a párkapcsolati válságának élménye (állítólag első felesége, Cynthia Powell egyszer sokáig beszélt hozzá, és nem bírt elaludni, ekkor jutott eszébe a „pools of sorrow, waves of joy” sor), és az indiai Transzcendentális Meditáció ihlette mantra (a dal refrénje is ez lett: “Jai Guru Deva Om”). Egy elszállós, édes-bús meditáció, amivel tényleg átszáguldhatunk képzeletben bármikor a világegyetemen. (BI)

David Bowie: Space Oddity

1969-ben, pár nappal azelőtt, hogy az ember a Holdra lépett volna, megjelent a dal Tom kapitány űrrepüléséről, amelyben benne van a korszak felfokozott érdeklődése a űr meghódítása iránt, ugyanakkor mély szomorúság is, hogy mostantól egy új korszak következik. A dal 1969. július 11-én jelent meg kislemezen, és ez volt a nyitószáma Bowie második albumának is. Máig ez Bowie egyik legkedveltebb dala, nemcsak bekerült a Rock and Roll Hall of Fame 500-as válogatásába, de még arról is híres lett, hogy ez az első dal, amihez a világűrben készült klip (2013-ban ugyanis Chris Hadfield kanadai űrhajós, kissé átdolgozott szöveggel a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén adta elő.) (BI)

Mano Negra: Out of Time Man

Már a Mano Negra által celebrált, fieszta hangulatú, őrült, latin ska-punkban is fel-felbukkant az a később Manu Chao védjegyévé vált ellazulás, amely talán ebben a dalban mutatkozik meg leginkább. Tök egyszerű, néhány akkordos körökre énekli rá a szerző az állandóan késésben lévő ember panaszait. Kicsit mintha fájna is, ugyanakkor megnyugtat és ellazít, egyszerűen jó hallgatni bárhol, bármikor. De hát, mi más dolga lehetne a „világ legjobb számának”? (BI)

Nina Simone: Sinnerman

Les Baxter és Will Holt szerzeménye már 1956-ban megjelent, és gyorsan az egyik legnépszerűbb spirituális dallá vált a tengerentúlon. A bűnös ember próbál benne elbújni az Ítélet Napján az isteni igazságszolgáltatás elől, természetesen sikertelenül, maga az Isten is az ördöghöz küldi szerencsétlent. Ezt a zaklatott lelkiállapotot tükrözi a legismertebb feldolgozás, az 1965-ös Nina Simone-féle tízperces átirat zongorakísérete is. És ahogy az énekes imádkozik, könyörög, sikít közben – nem lehet, hogy ne kezdene a hallgatása közben az ember gyorsan bűnbánatba. (BI)

Joy Divison: Love Will Tear Us Apart

A világ egyik legsötétebb popslágere, valóságos haláldiszkó. A Joy Division talán legismertebb számát még sötétebbre festi az a tény, hogy posztumusz jelent meg, az énekes, Ian Curtis 1980 májusi öngyilkossága után. 2002-ben a brit New Musical Express minden idők legnagyszerűbb kislemezdalának választotta. (NR)

R.E.M.: Man On The Moon

Nem csak az R.E.M. katalógusából nehéz kiemelni, a Man On The Moont tartalmazó lemezről, az 1992-es Automatic For The People-ről is választhatnánk más dalt a világ legjobb számai közé, de valaminek mindenképp helye van ezen a listán Michael Stipe-ék életművéből. (NR)

The Smiths: There Is Light That Never Goes Out

Van egy fény, amely sosem alszik ki, és van ez a dal, amelyet nem szabad lehagyni egy ilyen listáról. „And if a double-decker bus / Crashes into us / To die by your side / Is such a heavenly way to die / And if a ten ton truck / Kills the both of us / To die by your side / Well, the pleasure, the privilege is mine” – irónia és szerelem ritkán hangzik ilyen jól együtt, plusz a hibátlan zene. (NR)

The Cure: Just Like Heaven

Robert Smith-ben az a jó, hogy nehezen tudjuk eldönteni, hány fedelű bőrönd a munkássága. Ki az igazi Robert? A bohókás, a depressziós, a slágeres, a pszichedelikus, az őrült, a szerelmes? A Just Like Heaven ezek közül éppenséggel az a kombináció, ahol a gótikusan éteri szerelem kapcsolódik össze tökéletes, csilingelő popdallal. (NR)

Radiohead: No Surprises

Tulajdonképpen lehetne a Karma Police is – többek közt Kovács Lajos miatt is – és még egy csomó másik Radiohead-dal, de legyen a No Surprises, ami elég pontos pár perces összefoglalója a modern létbe zárt modern ember életének: szép ház, szép kert, seggfej kormány, szar meló, fáradtság, boldogtalanság, semmi meglepetés, csend. (NR)

The Verve: Bitter Sweet Symphony

Az egyetlen popdal, amelynek tényleg jól áll a hegedű. És talán az egyetlen szám, amely jobb az eredetijénél. Mint ismert, több mint húsz év után sikerült csak tisztázni a Bitter Sweet Symphony jogait, mert eredetileg egy Rolling Stones-dal, a The Last Time nagyzenekari feldolgozása (az elkövető a The Andrew Oldham Orchestra) szolgáltatta a mintát Richard Ashcroft zenekarának. A dalszerzői jogot végül kiérdemlő Ashcroft és a The Verve pedig csodát művelt a hegedűlooppal, és egy ragyogó, lassan gördülő indiehimnuszt rakott le mérföldkőnek. Rongyosra koptatták már a rádiók és a kereskedelmi televíziók a számot, de a dal még mindig két centivel a föld fölé emel. (CsH)

Fatboy Slim: Praise You

Norman Cook, vagyis Fatboy Slim talán leghíresebb száma egy mashup ugyan, de csupa jó ízléssel kiválogatott, 70-es évekbeli szerzemény tökéletes újragondolása. A vokált Camille Yarbrough Take Yo' Praise című dalából csempészte át, a zongora örömakkordjait egy Sessions nevű formáció Balance and Rehearsal számából. És mi lett a végeredmény? Egy gigantikus boldogságbomba. A Praise You a mai napig parkettát robbant bármelyik házibulin. (CsH)

Jet: Are You Gonna Be My Girl

Az a pop/rocktörténet egyik legjobb első húsz másodperce, ahogy megszólal a csörgő, belépeget a basszus, majd rácsatlakozik a dob, és mielőtt még a híres gitárrefrén elhangozna, mielőtt még Nic Cester elüvöltené magát, hogy "Go", mielőtt még bármi is igazán megtörtént volna ebben a zenében, már mindenkinek jár a lába, megy a tombolás. Ezzel minden lényegeset el is mondtunk az ausztrál Jet legnagyobb slágeréről, amely összekeverte a motown dobolást a rock and rollal, és a kétezres évek elejének egyik legdögösebb zenéjét hozta ki belőle. (CsH)

Pixies: Where is My Mind

Ha egyszerre kell megőrülni és önkívületbe esni, akkor arra ott a Pixies. A Where is My Mind síró gitárjának, a háttérben kísértetiesen szóló "huhogásnak", Black Francis karcos hangjának, és úgy általában annak az emelkedett surf rockos sötétségnek, ami ebben a számban van, nagyon nehéz ellenállni. Nem csoda, hogy a Harcosok klubjától kezdve egy rakás sorozaton át még a NASA is magáévá tette a zenét, amikor az egyik Mars-járón dolgozó kutatócsapatnak ezt a dalt állította be ébresztő gyanánt. (CsH)

David Bowie: Heroes

A Heroes minden ereje a történetéből merítkezik. Két szerető lop magának egy napot, hogy arra a rövidke időre egymáséi lehessenek, és megváltsák maguknak a szabad, kötöttségek nélküli világot. A dal, ahogy az egész album is, Berlinben született, a fal két oldalán élő szerelmesről szól. A legenda szerint Bowie-t az inspirálta, hogy megpillantotta a fal tövében titkon csókolózni Tony Visconti producert és Antonia Maasst, noha Visconti akkoriban házas volt. Így lett a Heroes az örökkévalóságtól megfosztott, de annál igazibb szerelem dala. (CsH)

Queen: Another One Bites The Dust

John Deacon basszgitáros kitalált egy olyan jól működő riffet, hogy elég csak kimondani a szám címét, és a basszer máris ott pulzál az ember fülében. Az Another One Bites The Dust kilógott azok közül a zenék közül, amelyekhez addig a Queen-rajongók szoktak: ezt a dalt nemcsak üvölteni lehet (és kell is) Freddie Mercuryvel együtt, hanem muszáj táncolni is rá. Nem véletlenül, az 1980-as sláger az akkori tánczenékre, a soulos diszkó-kultúrára hangolódott, Michael Jackson pedig maga vette rá a zenekart, hogy adják ki single-ként a dalt, amelyre aztán villámgyorsan lecsaptak a feketéknek szóló rádiócsatornák. (CsH)

The Doors: The End

Akárcsak a Radiohead esetében, úgy itt is számos dal szerepelhetne a Doorstól, a Light My Fire, a Break on Through vagy a Riders on the Storm semmivel nem kevesebbek, mint a majdnem 12 perces The End. Olyan dal ez, amelynek már a lassan csordogáló intrója is éles kés: húsba vág, aztán a majdnem tizenkét perc alatt szépen lassan elvérzik az ember. A The End sima szakítós dalnak indul, de Jim Morrisonnak sikerül addig énekelnie fájdalomról, idegen kezekbe kapaszkodásról és nyári esőről, hogy egyáltalán nem furcsa a hangos dobogásra kiabált "fuck, fuck, fuck, yeah" szakasz, ahogy az sem, hogy a dalt végül egy sokkos állapotot előidéző ödipuszi balladába fojtja. Ha van az elszakadásnak (szándékosan nem elengedést írunk) himnusza, akkor a The End az: a végsőkig nem akart, de végül kényszerű búcsúzást szimbolizálja, amibe majd' belepusztul az ember. De hát akkor is belepusztul, ha nem teszi meg. "It hurts to set you free, but you'll never follow me" – énekli sóhajtozva Morrison, mi meg csak egyetérteni tudunk vele. Tökéletes. (CzF)

The Who: Baba O’Riley

Többféle magyarázat is létezik arra, hogyan született meg a híres "teenage wasteland" sor, hogy aztán folyamatosan így hivatkozzanak – tévesen – a Who Baba O'Riley-jára, amelyet Pete Townshend mentorai, Meher Baba és Terry Riley neveinek keresztezéséből ötlött ki. A dal nem véletlenül került fel a Time vagy a Rolling Stone "minden idők" listáira, a magyar nézők pedig főleg régi tévés sorozatokból ismerhetik (a CSI: New York-i Helyszínelők főcímzenéje volt, de többek között a Dr. House-ban is felcsendült egy hangsúlyos epizód végén). A Baba O'Riley attól iszonyúan izgalmas, hogy miközben elvileg egy pörgős, vidám dalról van szó, a végén a feszültséggel teli, csúcsra pörgetett hegedűszóló már-már baljós módon hozna ki belőlünk egy óriási, felszabadító üvöltést. (CzF)

Pink Floyd: Brain Damage / Eclipse

Ebben a két évvel ezelőtti cikkben a The Wallt a Pink Floyd csúcsművének neveztük, és hosszasan írtunk arról, miért ejtette rabul a szívünket, úgyhogy erre a listára szándékosan a Dark Side of the Moon című albumról választottunk dalt - pontosabban dalokat, mert nincs Brain Damage Eclipse nélkül, még ha az albumon két darabra osztva is szólnak. Egy csöppet sem túlzás azt mondani, hogy '73-as megjelenésével a Dark Side... történelmet írt, a Time, a Money, az Us and Them mind itt állhatna, de az epikus lezárást talán egyik sem múlja felül. A lopakodó, pszichedelikus Brain Damage velős soraiban – You lock the door / And throw away the key / There's someone in my head but it's not me –, majd a szikrától lángra kapó és berobbanó Eclipse-ben minden ott van, amitől egy dal egy életen át a kedvencünkké válhat, és aminek segítségével újra és újra végiggondolhatjuk, mi az, ami már mögöttünk, és mi az, ami még előttünk van. (CzF)

Nick Cave & The Bad Seeds: Higgs Boson Blues

Néhány évvel ezelőtt, a szerbiai koncertje után azt írtuk Nick Cave-ről, hogy olyan istenségnek tűnt, akinek megvan az a földöntúli képessége, hogy estéről estére kicsit elmozdítsa az eget a helyéről – ezt a véleményt a mai napig fenntartjuk. Erre a listára több dalt is felírtunk tőle, a szenvedélyes Tupelo, az őrületbe belesodródó Jubilee Street, a kórussal tuningolt O'Children vagy a Minden Főgonoszok Zenéjének is beillő Red Right Hand ugyanígy állhatna itt, de végül a groove-betétekkel játszó, majd a segélykiáltásnak is beillő Higgs Boson Bluest választottuk. Senki nem tudja úgy kiabálni, hogy Can you feel my heartbeat?, ahogy Nick Cave teszi, és még az elsőnek teljesen véletlenszerűnek tűnő Miley Cyrus-szál is kiválóan illik a Push The Sky Away utolsó előtti dalába. (CzF)

Slayer: Raining Blood

A kemény zenék alfája és ómegája, minden idők egyik legjobb koncertzenekara a makulátlan életművel a hátuk mögött nemrég visszavonuló Slayer: nélkülük a legkeményebb zenék nem lennének olyanok, amilyenek, vagy talán nem is léteznének. Ha egyetlen számot kellene megmutatnom valakinek az összesből, ami a képzeletbeli skálán mondjuk a Metallicánál keményebb tartományban helyezkedik el, akkor egy pillanatig sem gondolkodnék, hogy tudjam, Slayert kell elővennem, és azon se sokat, hogy a Raining Bloodot (jó, ízelítőnek jöhet még az Angel of Death is a metál legjobb sikolyával az elején). Ebben úgyis minden benne van, amit erről a műfajról tudni kell. Ha mostantól csak ezt az egy számot lehetne hallgatni, ki lehetne bírni. (KB)

Slipknot: People = Shit

A metált a legtöbbször azok találják meg, akik vagy dühösek a világra, vagy nem találják a helyüket azok között, akik a társadalom többségét alkotják, vagy akiket a társadalom többsége nem akar beengedni maguk közé, vagy – és talán ez a leggyakoribb – mindhárom együtt. A metál vezeti le a legjobban a dühöt, akár játssza, akár hallgatja az ember, mert ezek az zenészek kiüvöltik magukból azt is, ami bennük van, és azt is, ami bennünk. Nekem kamaszkorom óta a Slipknot zsigeri agressziója a legjobb feszültséglevezető, az ő dalaik közül pedig talán a már címében is bájos People = Shitben van a legtöbb harag, az Iowa című, felülmúlhatatlan albumuk első számában, de a legcélravezetőbb az, ha ez után se kapcsoljuk ki a lemezt, amíg véget nem ér. Felér egy nyugtatóval, csak tudni kell rácsatlakozni. (KB)

Sepultura: Roots Bloody Roots

Ha nem az érzelmek felől akarom megközelíteni, miért jó a metál, mint a Slipknot esetében, hanem a zene felől, azaz ha meg akarom keresni a thrash metál történetének legjobb riffjét, akkor azonnal a Sepultura klasszikusánál, a Roots Bloody Rootsnál lyukadok ki: a számot kezdő és azon végigzakatoló gitártémánál. Ilyennek képzelem a metál szívverését. (KB)

Motörhead: Ace of Spades

Ha viszont a rock and roll legjobb riffjét keressük, azt már több mint negyven éve, 1980-ban megírta Lemmy, „Fast” Eddie Clarke és Phil „Philthy Animal” Taylor a Motörheadnek, azóta se írt jobbat senki, és igazából nem is próbálkozik vele senki – a saját teljesítményüket, a második legjobb, egy évvel korábbi Overkillt gyűrték le vele –, ebben a műfajban úgyis lehetetlen. Az Ace of Spades definitív, megunhatatlan és elcsépelhetetlen, és ezzel Lemmy is tisztában volt: hiába utálta már a végén játszani – 1980 után élete minden koncertjén, ezernél is többször –, akkor is tudta, hogy ezt muszáj. Ilyen dal egyszer születik a világtörténelemben, és aki megírta, annak onnantól szolgálnia is kell. (KB)

Guns N’ Roses: Paradise City

A rocktörténelem legfontosabb sípszava. Talán ez az egy másodperc az, ami miatt pont a Paradise City van itt ezen a listán, és nem a Welcome to the Jungle, a November Rain vagy bármelyik másik. Hiszen a hard rock legnagyobb hatású zenekara, a már a 80-as években és a még ma is (pontosabban a nagy kibékülés után ma már megint) minden városban több tízezreket megmozgató Guns N’ Rosesnek nincs egy darab legjobb száma, legfeljebb kétfelé lehet osztani a dalaikat, mondjuk úgy két tucat legjobb számra, meg a többi nagyon jó számra (a harmadik kategória a Chinese Democracy című lemez, de arról nem beszélünk). De akinek van akkora szerencséje, hogy volt Guns-koncerten az együttes valamelyik jó korszakában, az tudja, mit indít be az a sípszó, és nem is felejti el soha. (KB)

Metallica: Enter Sandman

Ha a legfontosabb, legjelentősebb vagy legnépszerűbb számoknak kellene itt lenniük, az talán nem pont az Enter Sandman lenne a Metallicától, hanem mondjuk a One, amely egyesek szerint egymaga megreformálta a műfajt („Az a rész a One vége felé egy teljes zsánert meghatározott – hol lenne anélkül a Fear Factory?”– mondta a dobtémájáról egy meglehetősen avatott szakember, Robb Flynn, a Machine Head énekese. Szerencsére van a Metallica-életműben pár tucat szám, amelyek közül lehet válogatni, még a legújabb lemezeken lévők közül is felférne talán néhány a listára. Az Enter Sandmen viszont olyan dal, ami egyszerre tud annyira „slágeres” lenni, hogy aki egyszer meghallgatja, többet nem felejti el, és közben mit sem adni fel a kompromisszummentességéből. Talán nem a legnagyobb mestermű, de egyike a Metallica, és így a metál legfontosabb számainak is. (KB)

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: