hvg.hu: Teljesen kívülállóként, mint ügyvéd kezdett bele a lemezkiadásba. Hogy történt ez?

Kovács László: Mondhatnám azt, hogy a kiadó gyökerei 1982 júniusára nyúlnak vissza, amikor az első hanglemezemet megvettem a boltban, ugyanis maga a kiadói tevékenység tulajdonképpen a gyűjtői tevékenységnek lett a kiterjesztése. De a folyamat egyáltalán nem volt tudatos. A nyolcvanas évek közepétől már volt egy kis gyűjteményem kiadatlan felvételekkel, mert ami beesett az ajtón, ablakon, azt szívesen eltettem. Egy idő után persze módszeresebb lett a gyűjtés, ez is érdekel, az is érdekel, több súlypontja volt, miközben nem gondolom így utólag, hogy fanatikus kiadatlanfelvétel-gyűjtő lettem volna. Bár ezt szerintem a teljes környezetem vitatja. Mondjuk, az igaz, hogy évtizedeken keresztül egy idegen városban a legelső utam mindig az antikváriumba vezetett vagy a könyvesboltba. Na, de a második is, meg a harmadik is, és utána jött bármi egyéb…

Aztán ezek szépen rétegeződtek, és iszonyú lassan összeállt valami. 2005 nyara volt az, amikor több ötlet volt egyszerre a placcon, és már gyáraktól is kértem be árajánlatot. Láttam, mi mennyibe kerül, plusz már volt pár olyan boltos, akikkel régóta jóban voltam vevőként, hozzájuk bizalommal oda tudtam menni és megkérdezni, hogy ha csinálok valamit, akkor ők tudnának-e foglalkozni vele. És ősszel három kiadvánnyal elindult a Moiras Records. Ebből kettő 1978-ban, Romániában, magyar művészekkel készült lemezek felújítása volt, egy folk meg egy hard rock, a harmadik pedig a Liversing együttes Óbudáról, 1965-ből. Mindig úgy gondolkodtam, hogy csak azzal foglalkozom, ami teljesen szívből jön, szeretem vagy tisztelem. És mindig az volt az elv, hogy ha eladtunk valamit, akkor lehet a következőket csinálni, ha meg nem, akkor várunk, és majd lesz valami.

via GIPHY

hvg.hu: Honnan szerzi ezeket a ritkaságokat?

K. L.: Volt, akivel beatfelvételeket lehetett csereberélni, volt, akivel csak a saját egy-két kedvencét, volt, akivel nagyon sokfélét, és volt, akivel nem lehetett cserélni, de eladta pénzért. Mindenféle megoldás létezett. Például a romániai előadóknak a megmaradt tagjaival jóban voltunk, de teljesen más vonalon, „Jé, ilyen van!”, szöget üt az ember fejébe. A Liversing együttesről megjelent egy könyv 2005-ben, a szerzőjével, Zoltán Jánossal, aki azóta már elhunyt, jóban voltam. Ő rengeteg pop-rock témájú könyvet írt, remek témákhoz nyúlt, ő adta a kapcsolatot a zenekarhoz, hogy van nekik felvételük.

Egyébként nekem az a nagy büdös gyanúm, hogy ez egy kelet-európai vagy magyar specialitás, hogy kiadatlan anyagok kézen-közön forognak. Mert máshol mi a sorsa? Ott van a zenekarnál, hiszen ők meg a haverjaik elrakták. Itt, ahol egymásra vagyunk utalva, mert rengeteg minden nem is létezik kiadva, akkor persze, hogy a zenekar feketén legyártja magát. Több ilyen példa volt a nyolcvanas években, nagyobb zenekarok is saját magukat árulták, nyilván nem az volt a szempont, hogy feketén menjen, hanem, hogy egyáltalán valaki hallgassa meg. És innen stimmel a dolog, mert ez a kiadott és a kiadatlan határán mozgott: hozzáférhető volt, de kiadványként mégsem létezett, hiába volt akár több száz belőle. Mégis kiadói volt a tevékenység.

hvg.hu: Amikor a Moiras Records elindult, gyakorlatilag nem létezett vinylpiac. Miért vágott mégis bele?

K. L.: A számokat illetően az rémlik, hogy Magyarországon 1993-ban szűnt meg a nagyüzemi vinylgyártás, Nyugaton is 1993-94 körül, azt hiszem, Romániában húzta nagyjából 1996-ig, meg Csehországban fennmaradt a Suprafon gyár, mert úgy döntöttek, fenntartják akkor is, ha nincs megrendelés. A számok 2007-2008 körül indultak el felfelé, iszonyú lassan. Itthon ugye zéró, még mindig. Nálam 2005-ben jöttek meg ezek az ötletek, több erővonal összefutott előttem. Az én fejemben az, hogy mi van a nagyvilágban, gyűjtői fejjel édes mindegy volt. Kicsit még jól is esett, hogy fillérekért lehetett népszerű előadók vadonatúj lemezeihez hozzájutni, mert a kutyának nem kellettek. U2, Madonna, Iron Maiden, ilyen szintű fazonoknál nem volt szünet, mindent legyártottak valójában, és ugyanúgy, mint az alternatív piac, a nagy piac is folyamatos volt, csak iszonyatosan pici példányszámban, fillérekért adták. Az indulásnál amúgy könnyű helyzetben voltam, mert azt mondtam, legyártatok egy minimális példányszámot, azt ki kell köhögni, aztán majd lesz valami. Még sajnáltam is, emlékszem, hogy már nem száz, hanem háromszáz a legyártható minimum, aztán ahhoz képest elég jól elmentek két-három év alatt azok a kiadványok.

MARTIN BUREAU / AFP

hvg.hu: Volt olyan, aminél kevésnek bizonyult az első nyomás?

K. L.: Volt. Ez arról szól, ha az ember nem bízik saját magában és a piacban. Mert ugye a választás az, hogy álljon nálam fixen száz-kétszáz lemez, aminek a saját viszonyaim között előre fizettem a gyártását, előre fizettem a hangfelvétel tulajdonosának, a royaltyt a zenekarnak, az Artisjusnak. Miközben tudjuk, létezik olyan a nagyvilágban, hogy mindez nem előre van finanszírozva. De nem ebben az országban, az én szintemen. Ha nekem van kétszáz „túlgyártott” lemezem, az fix kiadás, és mind nálam csapódik le. Ezért az ember próbálja az ilyen helyzeteket kerülni, és ha fordítva áll a zászló, akkor püff, utángyártja.

hvg.hu: A Moiras Records gyakorlatilag csak archív felvételeket ad ki. Kik a vásárlói?

K. L.: Ezek a vevők nem korrelálnak a valaha volt rajongótáborokkal, akár még életkorban sem. Egy mai, negyven-ötven éves vásárló már csak a kilencvenes évek elejétől tudta követni a koncertezést, az előtte lévő bármi az neki régi. A régi pedig vagy mond valamit, vagy nem, vagy jó, vagy nem, de nincs személyes emlék, hogy „ilyen koncerten voltam, majd akkor begyűjtöm”, vagy „hú, de kedvenc volt”.

Ráadásul többször is volt olyan vevőm, aki nem csinált titkot belőle, hogy ő ezt nem fogja hallgatni, neki ez egy szuvenír, lehet, hogy kiszögezte a falra, nem tudom.

De teljesen új helyzet van a vevői mentalitásban és hozzáállásban is.

hvg.hu: Honnan tudnak az érdeklődők a kiadványokról? Mennyire nehezíti a dolgát az, hogy a nyomtatott zenei sajtó gyakorlatilag teljesen megszűnt Magyarországon?

K. L.: Az információs csatornák szerintem nem a sajtó hiánya miatt szűkültek be rettentően, hanem azért, mert a Facebook, legalábbis az én vevőrétegemben, mindent visz. Ott látom felbukkanni, ott látom forogni, dicsérni vagy szidni. Vannak internetes portálok, szívesen is írnak a kiadványokról, szóval biztos, hogy más csatorna alapján is vesznek az emberek lemezeket, de hozzám egyszerűen nem jut vissza. Az eladás? Mivel nálam nem nagyon van működő előadó, a koncert kizárt, személyes értékesítés szintén, mert én ezzel nem akarok foglalkozni, nem vagyok látható börzéken, satöbbi, tehát vagy bolt vagy webshop. Ez lehet külföldi is, mert a műfaji érdekességek miatt valami érdeklődés ott is van. Eredetileg is volt ilyen terv, hogy kifelé megmutatni a magyar kultúrát, és valamilyen alacsony szinten ez mindig működött.

hvg.hu: Nagy a hype, rengeteg kis kiadó van és a majorök, a nagy kiadói csoportosulások is visszaszálltak a vinylbe. Ezek szerint üzlet is van benne, nem csak szerelem?

K. L.: Az egész vinylreneszánsz alulról jött, 2007-ben elindultak felfelé az eladások, a mainstream sajtóban 2009-10 körül kezdtek cikkek születni, a majorök kiadványai pedig még később jöttek. És amikor már az egész elkezdett öngerjesztő módon működni, akkor lenyúlták a reneszánszot. Ami egyébként a kicsikre, ránk nézve még mindig icipici, és biztos vagyok benne, hogy ez Nyugaton is így van, ott sem sokkal több, mint hobbi. Hát, ha a majorök öt-tízezer példányokat adnak el, akkor miről beszélünk? A Pink Floyd adott el a Dark Side Of The Moonból pár éve hatvanezer darabot, és az volt a világcsúcs. Így is a nulla közeli dolgokról beszélünk, major szempontból ez a „még egy bőrt a rókáról”, nesze, itt van még hatvanezer lemez. És igaz, hogy egy elszigetelt, deformált piacon, de hatvanezer anno a Neoton Famíliából bukottnak tűnt. Másfelől, a százhetven kiadott cím 2019-ben valószínűleg a magyar könnyűzene csúcsa diverzitásban. Mert az teljesen biztos, hogy a Hungarotonnak a legaktívabb éveiben sem volt ennyi kiadványa egy év alatt könnyűzenéből. Százharminc, százötven maximum. Ez olyan 1980-82 körül volt, ekkor volt a legnagyobb a kinyomott példányszám is. Szóval ez egy nagy paradoxon, ha a példányszámokat is nézzük.

hvg.hu: A járványidőszak milyen hatással volt a színtérre?

K. L.: A 2019-es csúcs után csökkent a választék, ez ugyanakkor némi koncentrációt is jelentett azoknál, akik talpon maradtak. Ezt erősítette az is, hogy egyes vásárlóknál egyszerűen kiesnek a koncertköltségvetések, és ők arra költötték el a pénzüket, ami ebben a szegmensben elérhető volt ebben a szerencsétlen időszakban. Tehát nem élő koncertre fordították, hanem kiadványra.

hvg.hu: Milyenek a hosszabb távú kilátások?

K. L.: Az utóbbi egy-két évben a befektetői bizalom előkerült, a nagy kérdés az, hogy a vevői oldal hogy fog viselkedni. Ha most azt képzeljük, a vevők általában harmincas, negyvenes, ötvenes emberek, és mondjuk, hogy jó fejek, és hűségesek maradnak a hobbijukhoz, akkor simán van benne húsz év vagy harminc is, a maihoz hasonló keretek között. Az jó hosszú idő, mert az egy generáció, még a zenészeknél is, aki még belenőhet. Az megint más kérdés, hogy pont az a szomorú időszak bele fog esni, amikor több korszak klasszikusai távoznak. Mert sajnos az évszámok azok évszámok, ott mese nincs. De szűk, technikai értelemben bizakodom, hogy ez tartható, az megint más kérdés, hogy kikkel és hogyan.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: