Kifosztották a pénzverdét, elrabolták a szívünket is, de azért örültünk a búcsúnak
Öt évad után véget ért a Netflix sikersorozata, A nagy pénzrablás. Az első két évad tökéletesen egyensúlyozott az akciójelenetek és az érzelmi atombombák között, a többit már messze nem ilyen átgondolt koncepció alapján készítették. Az utolsó utáni pillanatban, de még időben, méltósággal búcsúzhattunk el kedvenc bankrablóinktól. Spoilermentes kibeszélő.
Ismert történet, hogy Álex Pina sorozata, a La Casa de Papel a 2017-es spanyolországi debütálásakor jó nézettséggel indult, aztán nagyjából félidőre bőven alábbhagyott a nézők lelkesedése – hát jó, egy sorozat a sok közül, gondolhatták az alkotók és a szereplők, de mire észbe kaptak, már köréjük sereglettek az utcán, a közösségi médiafelületeken pedig többmilliós rajongótáboruk lett. Diego Ávalos, a Netflix spanyol és portugál tartalmainak felelőse ugyanis felfedezte a sorozatot, ami ezek után némi fazonigazításon átesve – 15 hosszú epizódból vágtak 22 rövidebbet - felkerült a streamingszolgáltatóra.
2018-ra A nagy pénzrablás a platform legnézettebb nem angol nyelvű műsora lett, az utóbbi két évben pedig igazi világszám: a sorozatból ismert piros kezeslábas és a Dalí-maszk egyrészt átszivárgott a mainstreambe (próbáljon csak meg úgy körbesétálni egy magyar plázában, hogy nem ütközik bele valamilyen sorozatos tárgyba!), másrészt világszerte a rendszerrel és a hatalommal szembeni ellenállás jelképe lett. Jakartában a korrupció ellen tiltakoztak a jelmezben, Franciaországban a nyugdíjreform ellen, Puerto Ricóban pedig szintén kezeslábast viseltek, amikor a kormányzó, Ricardo Rosselló lemondását követelték. Ott egyébként a transzparenseken is megjelentek a sorozatból ismert szlogenek, például a Somos la p*ta resistencia (Mi vagyunk a kib*szott ellenállás). A híres olasz partizándal, a Bella Ciao szintén reneszánszát éli a sorozat miatt.
A nagy pénzrablás titkát – pontosabban azt a titkot, miért ujjong a világ egy halom pirosruhás túszejtő láttán - több elemzés is próbálta már megfejteni, a legtöbben a 2008-as válság utáni kiábrándultság és bizalomvesztés dilemmáját emelték ki. Álex Pina alkotó szerint a sorozat persze szórakoztatás céljából készült, de motoszkál mögötte egy ötlet: a kormányokkal, a központi bankokkal és a rendszerrel szembeni szkepticizmus. És mire van szükségünk, ha csalódtunk a rendszerben?
Felhajtóerőre és sok-sok reményre.
A remény megtalálásához pedig olyan, motivációkkal alaposan aládúcolt (és feltűnően szép/jóképű) karaktereket válogattak, akikkel korábban más-más módon, de alaposan kiszúrt a hatalom. Az első felvonás visszaemlékezéseiből megértettük, hogyan sodródtak bele a szereplőink a világ legütősebb rablásába, és azt is, milyen életet próbálnának megvalósítani az ellopott pénzből. Nem volt egyetlen Főgonosz (bár a pénzverde igazgatója, Arturo Román mindenképpen felkerült a valaha volt legidegesítőbb szereplők listájára), a karakterek szándékai is megkérdőjelezhetők voltak időnként, de végső soron mindenkiben hatalmas szív dobogott, így könnyű volt szurkolni azért, hogy Professzor és csapata, a névtelenség miatt városneveken futó Tokió, Nairobi, Helsinki, Oslo, Rio, Moszkva, Berlin, Denver épségben kijussanak a pénzverdéből.
A nagy pénzrablás azért is robbanhatott ekkorát, mert ki-ki megtalálhatta a maga kapcsolódási pontját hozzá: az akciófilmek rajongói nem szenvedtek hiányt géppuskaropogásból, a tolvajfilmek szerelmesei a TERV bonyolult részleteinek kibontását élvezhették, akit meg a kapcsolatok útvesztői kötnek le, bőven kaptak szenvedélyes, érzelmes spanyol drámát (a Professzor és a Murillo nyomozó közti sakkjátszma nemcsak szexi, de okos is volt), sőt, a szerelem, a hűség és a testvériség – vagy éppen Moszkva és Denver esetében a családi viszony – ugyanolyan fontos mozgatórugói voltak a cselekménynek, mint az, időben sikerül-e a rablás, vagy éppen rátöri-e a hadsereget az ajtót a szereplőkre.
A sorozatban bemutatott két rablás abban különbözött a szokásos bankrablós-túszejtős sztoriktól, hogy itt a Professzorék érdeke nem a „fogd a pénz és fuss”-elv alkalmazása volt, hanem éppen ellenkezőleg: minél hosszabb ideig akarták nyújtani a balhékat. Az első két részben időre volt szükségük arra, hogy a madridi Spanyol Királyi Pénzverdében ki tudják nyomtatni a tervezett 2,4 milliárd eurónyi bankjegyet, a második rablásban pedig, hogy a központi bankból sikerüljön kimenteni Spanyolország aranytartalékait. Ez az elv a sztorit kifejezetten izgalmassá, egyedivé tette, ám az alkotók ugyanezt a „minél tovább nyújtsuk”-elvet alkalmazták magára a sorozatra is.
Az persze egyáltalán nem egyedi, hogy egy sikeres sorozatnak elkészül az újabb és még újabb szériája. Csakhogy ezek a legtöbbször már a minőség, az izgalom rovására szoktak menni, és pont ez történt A nagy pénzrablás esetében is. Az első rablás sztorijának elsöprő sikere után Pináék leszerződtek egy újabb akcióra a Netflix-szel, ami grandiózusabb és kétségkívül látványosabb volt, mint az első felvonás, de több logikai bukfencet hozott magával és indokolatlanul mélyre merült a Nagy, Heves Érzelmek tengerében.
Az első két széria relevációszerű történetmesélését nem tudta hozni az újabb balhé bemutatása. Egyszer még rácsodálkozunk a zseniális és agyafúrt TERVre, ami egyfolytában késhegyen táncol,
és ha már úgy tűnik, hogy vége, most már biztos, hogy elkapják a városnevűeket, kiderül, hogy csak épp életbe lépett a következő TERV, és ha az nem elég, akkor a következő.
Tulajdonképpen ezek adják a történet lüktetését, és az első két szériában ez működik is, csak kapkodjuk a fejünket az újabb fordulatokon. Az utolsó felvonásban azonban kezd ez sok lenni, kiszámíthatóvá, sőt paródiaszerű válik a n+1-dik TERV utáni TERV, ahogy az is, hogy fér rá 90 tonnányi rakomány két teherautóra, és az is, hogy a pénz sorsát egyetlen papírfecni dönti el. Mint ahogy nagyon látványosak az időnként lassított felvételekkel kiemelt akciójelenetek, és azok klipszerű, jó ütemű vágása, és a záró évadban is vissza-visszatér ez a forma, de mintha inkább a látványos egyhelyben toporgást próbálták volna leplezni az újabb és újabb gránáthajigálásokkal.
Ilyen értelemben kifejezetten üdítő, hogy bár a végtelenségig lehetne folytatni a sztorit (ki lehetne találni hasonló gigarablásokat, és TERVeket), az alkotók komolyan gondolták, hogy az ötödik évaddal lezárják a sorozatot. (Jó, számos lehetőség van a különböző melléktörténetek beindítására, mint ahogy már hivatalossá vált, hogy saját spinoffot kap Berlin, de akkor is.) Egy ilyen gyorsan kultikussá váló széria lezárásának ugyanakkor elég nagy a tétje, hiszen minden szálat el kell varrni úgy, és közben emlékezetessé kell tenni a finálét.
A kétszer öt részben bemutatott záróévadban az időközben több tagját elvesztett csapat továbbra is egyre szorongatóbb helyzetben próbálja végigvinni a spanyol aranytartalék elrablását, és életbe lépnek a különböző TERVek, egyre megátalkodottabban és eltökéltebben akarja őket elkapni a rendőrséget és a katonaságot is bevető, dühöngő Tamayo ezredes, akinek kulcsfontosságú szerep jut a karakterek sorsának alakításában.
Hull a töltényhüvely a lassított, zenére komponált akciójelenetekben, mint a porcukor, a bankban egyre reménytelenebbnek látszik a túlélés, odakint pedig a nagy TERVek irányítója is különböző kilátástalannak tűnő szituációkba keveredik. A magát nem őrültnek mutató, hanem tényleg őrültnek tartó Alicia Sierra nyomozó (aki egy idő után nemhogy kiesik az állami bűnüldöző pixisből, hanem maga is közellenséggé válik) ugyanis vérebként üldözi a professzort. Pont úgy, mint az első rablás idején a később Lisszabonná váló korábbi Raquel Murillo. Anélkül, hogy túlságosan elspoilereznénk a sztorit, most csak annyit mondanánk, hogy bár a végjáték legizgalmasabb párviadala köztük játszódik le, de itt is feltűnik némi hasonlóság a nő forgatókönyvírói hatástalanításában a korábbi nyomozó történetével.
Mint ahogy a gigantikus, a bank épületét rommá lövöldöző akciójelenetek oldására továbbra is bejönnek a romantikus szálak, a visszaemlékezések a TERVhegyek előkészítésére, és a szereplők előző életére. A városnevű bűnözök csetlései-botlásai, valós emberi érzelmei végig felkínáltak valamiféle azonosulási lehetőséget a szereplőkkel, de most mintha kissé ezúttal túl is tolnák az érzelmes jeleneteket. Van itt minden: barátság, szerelem, szex – nyilván rablás közben -, féltékenység, kiborulás, családi szeretet, de főleg a bajtársiasságot, az egymásra utaltságot emeli ki Álex Pina. Azt mondjuk elég nehéz dekódolni, hogy mit is gondoljunk arról a kitárulkozásról, amiben kiderül, mi hajtja leginkább a Professzort a nagyszabású rablásaiban: ez nála családi hagyomány, hiszen tolvaj volt az apja, a bátyja, és tolvajnak látja leendő gyerekét is. Romantikus, nem? A család az család.
Az utolsó évadban hosszasan építik fel Berlin emlékeiből a rablás előzményeit, illetve Berlin exfeleségének és fiának viszonyát. Mint kiderül, ennek később döntő szerepet szántak a történet lezárásában is, végül azonban elég sutára sikerült a sorsfordító jelenet, amitől marad némi keserű szájíze a nézőnek. De simán elhisszük a bank körül összesereglett tömegnek, hogy ők valóban drukkolnak a Dali-maszkosok sikeréért, sőt rajonganak a Robik Hood-okként látott rablókért. Azokért, akik mellesleg épp az országuk aranykészletét rabolják el, amitől - és ezt a végjátékban fontos dramaturgiai elemként ki is emelik a készítők – Spanyolország gazdasága igen hamar összeomolhat, az ország csődöt mondhat. Érdekes egyébként, hogy az első rablás idején, amikor hegységnyi pénzt nyomtattak a Professzorék, szó sem esett arról, hogy mit jelentene egy országnak, ha csak úgy feltűnne ennyi készpénz a piacon.
Anélkül, hogy elárulnánk annak kimenetelét, annyit elárulhatunk, hogy a nagy fináléban tényleg lezárul a sztori, minden túlélő sorsa kikristályosodik, és bár tudjuk, bármire képesek a forgatókönyvírók, elhisszük, hogy ezúttal végleg lezárják a (két) nagy pénzrablást.
És még a sorozat ikonikus dalát is beépítették egy újabb változatban az utolsó szériába. Mert Bella Ciao nélkül elképzelhetetlen volt a sorozat, elképzelhetetlen lett volna a vég is.
A nagy pénzrablás utolsó évadja már elérhető a Netflixen.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Foci helyett: Kifosztani a spanyol királyi pénzverdét
Nehéz lesz megkerülni ezekben a napokban és hetekben a meccsek gravitációs erejét, de nem lehetetlen, mert van élet és van nyár a labdarúgó-Eb-n túl is. Mi minden napra keresünk és ajánlunk valamit, amivel ki lehet tölteni a focival párhuzamos világot. Most épp egy spanyol sorozattal.
