De mi a fenének kellett leforgatni a Mátrix negyedik részét?

Talán meglepő, de ez a Mátrix: Feltámadások egyik állandóan visszatérő kérdése. Mármint nemcsak a nézőtéren, hanem konkrétan a filmben is, mert a szereplők folyton ezt a témát pedzegetik. Hát, jó kérdés.

IMDb

A Mátrix első része nem hiába emelkedett kultstátuszba: adott volt egy zseniális antiutópia ötlete, csomóféle elmélet összegyúrása, majd mégis valami merőben új gondolat kialakítása arról, mi a valóság és mi az illúzió, hogy már ne is beszéljünk, milyen volt a Clubbed to Death-re dübörgő, dühös ellenállás, a bullet time harcjelenetek, vagy arról, hogy a film miatt boldog-boldogtalan napszemüvegben és bőrkabátban sétafikált a 2000-es évek elején.

A második és a harmadik rész már korántsem sikerült ilyen jól, és ugyan többször is felröppentek a folytatásról szóló pletykák, Lana és Lily Wachowskit nem lehetett rávenni, hogy szoftvert frissítsenek, és kitaláljanak egy sztorit a folytatáshoz. Egészen addig volt így, amíg Lana egy fájdalmas életszakaszban nem találta magát. A rendező, aki ezúttal egyedül jegyzi a filmet, több interjúban is elmondta, hogy mindkét szülője megbetegedett, meghalt az apja, egy barátja, majd az anyja is, így az élete az állandó gyászról szólt. Egyik éjjel, amikor nem aludt, sírt, egyszer csak berobbant az agyába a történet: „Már nem volt anyám és apám, de lehetett Neóm és Trinitym, akik vitathatatlanul a legfontosabb karakterei az életemnek. Megnyugtató gondolat volt, hogy ők ketten újra életre kelhetnek. (...) Ez egyszerű, ezt teszi a művészet, ezt teszik a történetek, megvigasztalnak minket.”

De mi a Mátrix? Minek az allegóriája? A kapitalista kizsákmányolásé? A transzjogoké? És mitől működött jól? A bullet time-tól? Az elgondolkodtató filozófiától?

IMDb

Ezt már nem mi kérdezzük, hanem egy csapat videójátékfejlesztő a negyedik részben, San Franscisco egyik felhőkarcolójának irodájában, miután a Thomas Anderson – ismertebb nevén Neo – által fejlesztett Mátrix nevű videójáték hatalmas kasszasiker volt, így kénytelenek fejleszteni egy újabb verziót is. A jó Mr. Anderson (Keanu Reeves) is ott ül a meetingen, hosszú hajjal, szakállal, és kissé zavartan, miután a terapeutája javaslatára kétpofára szedi a kék pirulákat, és mégis, olyan álmai vannak, amelyek a legkevésbé sem tűnnek álmoknak. A játék fejlesztése során pedig már végképp nem lehet megkülönböztetni, mi az álom, mi a valóság, mi az emlék és mi az illúzió. Mint ahogy annál a látványnál is bajban van Thomas Anderson, amikor a Tiffany nevű, sokgyerekes anyával (Carrie-Anne Moss) fut össze a kávézóban.

A Mátrix 4-nek magával ragadó kerettörténete van, a film egészen konkrétan ugyanúgy kezdődik, ahogy az első rész, egy kis csavarral, a néző fejében pedig óhatatlanul átszakad az emlékek gátja, de mire feleszmélhetne, már jön is a következő villanás, a büfés lány Alice Csodaországban könyve („de ha a pirosat választod, maradsz Csodaországban, és én megmutatom neked, milyen mély a nyúl ürege” – mondja Morpheus az első részben), a terapeuta Deja vu nevű macskája (amit Neo is lát a történet kezdetén, de a deja vu rendszerint hibát jelez a Mátrixban), és a jelenetek alatt lüktető Jefferson Airplane-dal, ami az első filmben is megjelenő „kövesd a fehér nyulat” mondatra utal.

A Mátrix: Feltámadások minden szempontból nagyon meta.

IMDb

Folyamatosan kikacsingat ránk, az első részből bevágott jelenetekkel nyomogatja az agyunkban a húsz éve porosodó gombokat, noha könnyen lehet, hogy aki nem mostanában látta a trilógiát, de legalábbis lemaradt a Nagy Zioni Szexizésről, a várost irányító tanácsról, Niobé kapitányról és az utazásról a gépek városába, az könnyen elveszíti a fonalat a folytatásban. És Wachowski legalább tucatnyiszor reagál arra is, hogy miért is készült negyedik rész a Mátrixhoz: az egyik jelenetben a játékgyártó cég vezetője egész konkrétan kimondja, hogy olyan szerződésük van a Warner Bros.-szal, ami alapján ha ők nem csinálnák meg a folytatást, megcsinálhatná más nélkülük, akkor meg már jobb, ha az eredeti alkotó veszi a kezébe a dolgot. De sokszor gúnyolódnak a szereplők általában a blockbusterek folytatásain is, ami egyfelől vicces, másfelől meg azért mégiscsak egy blockbuster nem igazán elengedhetetlen folytatását nézzük, ami akkor is igaz marad, ha az alkotók is röhögnek magukon.

Ami már nem annyira meta, az a gépek és az emberek viszonya: 1999-ben, a film megjelenésekor még egészen másképp volt ijesztő és különleges a digitális technológia, mint most. Az online világ másképp, máshogy szőtte át az életünket 2021-re, mint ahogy azt húsz évvel ezelőtt képzeltük (bár a film 2199-ben játszódik, szóval ki tudja, közel 180 év múlva találkozunk-e Zionban), de Wachowski erre egyáltalán nem kíván reflektálni. Pedig adta volna magát, hogy az alkotók beemeljenek valamit az online világ jelenleg érvényes veszélyeiből, de csak egyetlen jelenet erejéig látjuk Neót értetlenkedni, amikor egy liftben körülötte mindenki a telefonját nyomogatja (a folytatásban már nem vezetékes telefonok, hanem tükrök segítségével utaznak a szereplők a világok között, ami azért nem épp az a technikai fejlődés, amit ennyi idő után várna az ember). Enélkül is működik a film, bár nehéz megindokolni, miért nem reflektál semmit az életünket egyre jobban behálózó informatika problémáira annak ellenére, hogy a megfigyelési botrányok vagy az adataink önkéntes és boldog felajánlása „a gépek” számára szinte kiált azért, hogy bekerüljön a Mátrixba.

IMDb

Ami viszont már sokkal kevésbé működik, az az átalakult Smith ügynök és Morpheus jelenléte a filmben. (Meg az, hogy meg sem próbálják megmagyarázni, hogy került ide már megint a korábban minden lehetséges módon elpusztított Smith ügynök.) A Mátrix 4 karaktereiért jóval kevésbé lehet izgulni, mint az első rész szereplőgárdájáért: az új program Smith ügynöke jóval hétköznapibb, mint elődje, amolyan H&M-ből öltözködő, jól fésült rosszfiú, ahogy a Neil Patrick Harris által játszott, fontos karakter is nevetségesen piperkőc:

mintha Lana Wachowski nem azt vette volna észre 2021-ből, hogy az egész életünket tényleg online éljük, pedig nem is kényszerít erre a világot leigázó mesterséges intelligencia, hanem azt, hogy az emberek egy része röhejes hipszter ruhákat és kiegészítőket hord.

Az új Morpheus is mintha a régi paródiája lenne színes öltözékeivel és kissé túlmozgásos viselkedésével, és nem is lehet igazán eldönteni, hogy a karikatúra-jelleg szándékos-e, mert eleinte rájátszanak a karakter bénaságára, később viszont halálosan komolyan kéne vennünk.

IMDb

Valójában a kikacsintások és az önirónia helyett egyetlen mód lett volna, amivel a már a testvére nélkül rendező Lana Wachowski meg tudta volna indokolni, mi szükség van a negyedik részre: ha akár mondanivalójában, akár technikai megvalósításában olyan újszerű filmet tudott volna letenni az asztalra, mint amilyen a Mátrix volt 1999-ben, mert az a film nemcsak őrülten kúl volt, de a Wachowskiék által feltalált filmtrükkök hozzá is járultak a filmipar fejlődéséhez. Itt most egyetlen valamennyire újszerű bravúr jelenik meg: egy jeleneten belül egyes szereplők és tárgyak szuperlassításban mozognak, míg mások normál sebességgel – hát, ez azért nem fogja forradalmasítani a mozizást. A jelenetek közül érdekesebbek a való életben játszódóak, mert Zion, a többi város, meg az emberek és gépek viszonya valóban izgalmasan fejlődött, a Mátrix álvilágában viszont csalódást keltőek az újítások: a leglátványosabb új ötlet egész egyszerű lopás a zombifilmekből, és kész. De ezúttal az akciójelenetek se túl izgalmasak, és épp olyan feleslegesek, mint a második és a harmadik részben, amikor úgyis sérthetetlen emberek püfölnek sérthetetlen embereket, mi meg az óránkat nézzük, hogy oké, ugorjunk valamire, aminek tényleg van tétje is.

Mondanivaló meg leginkább nincs benne, legalábbis azon a pokolian eredeti gondolaton kívül, hogy szeretni egymást bizony nagyon jó és hasznos dolog, szóval ha szeretet van, akkor minden jó, ha meg nincs, akkor nem. És ezen még az sem változtat, hogy Wachowski, ahogy a korábbi részekben is, ezúttal is igyekszik behozni filozofikusnak tűnő gondolatokat, de hiába, ha tényleg annyira fut ki az egész, hogy ha két ember megfogja egymás kezét, az ám csak a csudaszép dolog. De legalább arra sikerült a forgatókönyvíróknak abszolút jól működő magyarázatot kitalálni, hogy mi történt a harmadik rész óta eltelt időben, miért vannak itt megint Neóék, és kinek áll mindez érdekében.

IMDb

Az, hogy a Mátrix: Feltámadások jól vagy kevésbé jól sikerült film-e, igazából attól függ, mit vártunk tőle. Ha azt, hogy legyen jobb a gyászosan gyenge második és harmadik résznél, hogy sikerüljön valami olyan kerettörténetet kitalálni hozzá, ami nem ciki, meg hogy rájátsszon a nosztalgiára, akkor tulajdonképpen minden oké, ez mind így van, éljen. Ha viszont egy, az első részhez legalább majdnem felérő filmet reméltünk, amely saját jogán sem hagy kétséget egy pillanatig sem afelől, hogy miért is készült el, és ami nem csak ahhoz képest és nem csak a rajongók számára működik, akkor mégiscsak igaz, amit a vetítés után, a vége főcím utáni rejtett jelenetet meg nem váró nézők egyike sóhajtott bele a moziterembe:

Ilyen a Mátrix, ha a Wishről rendeled!

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: