A magyarok már rég feltalálták az időutazást, a vidéki nagypapánk a terület legnagyobb tudósa: pár korty a vegyes házipálinkájából, és egy szempillantás alatt ugrottunk is vagy hat órát az időben.

Talán erre a bölcsességre épített az elsőfilmes Baranyi Gábor Benő is, amikor megírta a Zanox – Kockázatok és mellékhatások című filmet. Sokszor mondják, hogy a műfaji filmeket legfeljebb akkor van értelme a hollywoodinál milliószor kisebb apparátussal, tapasztalattal és pénzből Magyarországon is leforgatni, ha a történetet is sikerül „lefordítani” magyarra, hogy legyen valami kulőrlokál a dologban – hát ezt a feladatot Baranyinál precízebben nehéz is lenne kivitelezni. Ő ugyanis fogta a legkésőbb az Idétlen időkig óta – azaz harminc éve – már önálló alműfajnak számító időcsavaros sztorivázat, és az egészet áttelepítette Dunaújvárosba. A helyi kórházban épp egy kísérleti szorongásgyógyszert tesztelnek; a gyógyszer ismeretlen mellékhatása, hogy ha ráiszik az ember a leges-legganajosabb házipálinkából, amiben az alma mellett van egy kis krumplihéj, némi kerti gaz, meg a rovarok, amelyek belepotyogtak, akkor visszatér a múlt egy bizonyos pontjára, hogy újra meg újra meg újraélje azt az időt, ami azóta eltelt.

Mozinet / Zanox

És hangozzék így leírva akármilyen Mi kis falunk-osan, valójában egy percig sincs erről szó: Baranyi egy pillanatig sem támaszkodik az itthon annyira megszokott, nagyon alacsony szintű „milyen vicces dolog is a vállalhatatlan berúgás meg a lecsúszott alkeszek” alaptézisére épülő humorra. Az író-rendezőnek egyszerűen csak sikerül a bravúr, hogy egy jellegzetesen alsóosztálybeli környezetbe helyezze a történetét, anélkül, hogy ez önmagában olcsó humorforrás vagy barbár egzotikum legyen. És még abba a hibába sem esik, amibe pedig annyian, humoristától filmesekig: hogy a tízmillió alkoholista országában az ivás pozitív hatásaival viccelődne. A Zanox nem akar népet nevelni sem, annak mutatja meg a piálást, ami: kinek függőség, kinek szórakozás, kinek veszélyforrás.

Mozinet / Zanox

Ugyanakkor szó sincs szociografikus, busongó dokudrámáról, sőt,

a Zanox nagyon jó humorú vígjáték.

Csak épp soha nem a figurákat nevetjük ki, még akkor sem, ha ők jelentik a komikus közeget, hiszen a kocsma népe hihetetlenül jó arcokból áll, Baranyi autentikus és emlékezetes statisztákat és mellékszereplőket talált. A mellékkarekterek máskor meg szerető, támogató közeget jelentenek a fiatal, 18 éveseket játszó főszereplők számára. Nem hangzik ez nagy dolognak, pedig az egy olyan filmkultúrában, ahol a vígjátékokban vagy IKEA-bútorok között élő felső középosztály, vagy kiröhögött falusi kretének szerepelnek, és ahol a rosszabb gazdasági körülmények kizárólag szívszorító emberi drámák hordozói lehetnek, igenis nagy dolog.

A sztori a főhős Misi érettségijének napján, valamint Misi érettségijének a napján, aztán Misi érettségijének a napján, végül Misi érettségijének a napján játszódik, amikor messze nem az a legnagyobb baj, hogy a srác nem tud túl sokat a tételről, amit húz: minden a lehető legrosszabbul sül el, de a helyzetek folyományaként Misi legalább rájön a pálinka és a Zanox nevű kísérleti gyógyszer különös kapcsolatára, és ahogy az már az időhurkos filmekben lenni szokott, ezzel esélyt is kap rá, hogy mindent helyrehozzon. Csak épp kiderül, hogy ez nem olyan egyszerű, pontosabban ha helyre is hoz három dolgot, a pillangóeffektus révén eközben születik négy másik probléma.

Mozinet / Zanox

Egy ideig úgy tűnik, hogy a Zanoxban csak az a mód lesz izgalmas, ahogy dunaújvárosi sztori válik a hollywoodiból, egy nagyon rossz gimnázium érettségizőivel és tanáraikkal, akik arra biztatják a gyerekeket, hogy legalább próbáljanak már meg az angol érettségin angol hangzású szavakat mondani egymás után, hogy beírhassák nekik a kettest. De aztán nagyjából félidőtől fogva kiderül, hogy több van ennél ebben a filmben: Baranyi elkezd játszani az unásig ismert időcsavar-sablonnal, és innentől tulajdonképpen el is hagyja a zsánert, és átvált a film „versenyfutás az üldözőkkel”-jellegű thrillerbe, pontosabban thriller-vígjátékba ahelyett, hogy a megszokott módon csak az adott nap tökéletesítésén és a helyzetből való kijutáson dolgoznának a figurák. Hogy hogyan, azt spoilerek nélkül nem lehetne leírni, mindenesetre nagyon jó és jól is tálalt ötletekről van szó, amelyek kimondottan jót tesznek a filmnek. Sőt, onnantól, hogy már nem kötik Baranyi kezét az időcsavaros sablonok, egyre több ilyen ötletes megoldást enged meg magának.

Mozinet / Zanox

De mivel alapvetően vígjátékról van szó, talán mindezeknél is fontosabb a film remek és sajátos, abszurdba hajló humora, amit már a legelső jelenete felvezet mintegy figyelmeztetésként, hogy akinek az ilyen kicsavart poénok nem jönnek be, az alighanem rossz helyen jár. Egy késes zaklató hátulról megtámad egy nőt az éjszakában, mire az egyik közeli panelház egyik lakásában felkapcsolják a lámpát, és kijön dühöngeni a tulaj, hogy az egy dolog, hogy az embert pénteken meg szombaton se hagyják aludni, de hogy már csütörtökön sem, az botrány, és mit képzelnek magukról a fiatalok – akik a kés mindkét oldalán olyan megrökönyödve néznek rá, amiért sok vígjátékrendező odaadna egy jelenetet a filmográfiájából.

És ilyen is a humor végig, ha nem is ennyire: a váratlanság, az abszurd és a sutaság elegyéből keveredik ki, legtöbbször egy-egy háttérben elejtett beszólás formájában, amitől csak még viccesebb az egész, hiszen nem is számítunk rá. Baranyinak, úgy tűnik, jó érzéke van ahhoz, hogy a poénjai meghúzzák magukat a szoba sötét sarkában, mint a buliban az a különc, aki csak ritkán szól, de akkor nagyon jót. Igaz, az, hogy a régi, gagyi tévésorozatok mintájára egy jellegzetes tévébemondó-hang a létező összes feliratot felolvassa, ami a vásznon megjelenik, egyszer vicces, kétszer jópofa, hatezer-kétszázszor viszont már arányérzék-probléma, márpedig közelebb van a szám a hatezer-kétszázhoz, mint a kettőhöz.

Mozinet / Zanox

Baranyinak a humor mellett jó érzéke van a képekhez is, bár ez csak ritkán tud kibontakozni, hiszen a Zanox a Nemzeti Filmintézet Inkubátor-programjában készült, ami azt jelenti, hogy a kelleténél sokkal kevesebb elsőfilmes fiatal lehetőséget kap ugyan a debütálása leforgatására, de körülbelül csak kabátgombokat kap hozzá, hogy tanulja is meg rögtön, milyen szívességi alapon és okosba’ megoldani a dolgokat. De az a kevés, amikor nem pénz kell a jó képi megoldásokhoz, csak gondolat, perfekt: ilyen például Misi első szexuális élményének alulnézeti ábrázolása (amikor csak a padlót mutatja Gajdics Dávid operatőr kamerája, de egy vágás egyértelművé tesz mindent), vagy ilyen az első csók jelenete is a buliban, ahol minden változik a másodpercek alatt zenétől környezetig, csak a csókolózó pár nem, amihez Kis André vágó jó ritmusérzéke is kellett.

És kellettek hozzá a színészek is, ami rávezet még egy dologra, amihez érzéke van a rendezőnek: a castingra. Az elsőfilmes, valóban 18 és 21 éves kor közötti, hol eddig amatőr, hol színiegyetemi hallgató színészek olyan természetességet hoznak a filmbe, ami noha technikai tudásban persze néha elmarad a legmagasabb szinttől, mégsem amatőrnek, inkább hitelesen faramucinak tűnik. A főszereplő Bálint Elődben – akit valószínűleg nem castingon, hanem a magyar Ezra Miller-hasonmásversenyen találtak meg az alkotók – nincs meg semmi a filmeken megszokott, különcségére már testtartásában is rájátszó, sajnálni való figurából, ami üdítő a sok „az osztály béna srácának nagy nehezen mégis összejön az első csók”-sztori sablonkarakterei után: ő egyszerűen csak egy introvertált fiú, aki még a szorongásait sem veri nagy dobra, meg azt sem, hogy különc lenne, így a többiek észre sem veszik rajta, hogy nincs vele minden rendben – ettől sokkal hitelesebb az egész élethelyzet. Partnere, Erdős Lili bájosan nyitott lány, akiből az „osztály szépe” sablonjai hiányoznak. Épp azért is olyan szerethető a film, mert a legtöbb szereplő, nagymamától osztálytársig ilyen: szerethető benne. A fiatalok mellett ugyanakkor remek az is, hogy Baranyi filmekben kevésbé foglalkoztatott, nagyszerű színészeket talált meg a felnőtt szerepekre, például a szigorú és a nagymamásan kedves kisugárzást egyetlen nézésbe sűrítő Máhr Ágnest orvosi asszisztensként, vagy a kiváló erdélyi színészt, az elnéző, atyáskodó és bölcsességet sugárzó hangját még megkötözve sem feledő Hatházi Andrást orvosként.

Mozinet / Zanox

Vannak persze a filmnek sutaságai – a vége felé kicsit összecsapott, a közepe felé kicsit leül a ritmusa, a fenyegetőnek szánt, késes jelenetekből hiányzik a fenyegetés, a sci-fi-szálon túl a felnövéstörténet pedig nem megy elég mélyre, és aztán a végén még annál is inkább visszaúszik a felszínre –, de haragudni akkor is nehéz rá. Higgyék el, ha az ember ilyen jókat nevet szűk másfél óráig, alig jut ideje a szigorúságra.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: