Hogy kizökken az idő, és kell valaki, aki helyretolja, nem épp ismeretlen jelenség a világirodalomban, de Krusovszky Dénes eredeti és találó módot talált a zökkenéshez a sokak által várva-várt második regényében, a Levelek nélkülben.

Mert bár a cím alapján a világirodalom még nagyobb toposzára, a levélírásra lehetne asszociálni – „én írok levelet magának” –, a téma nem ez: egy alföldi kisvárosban – talán ugyanabban, ahol a nagy lelkesedést kiváltó első regény, az Akik már nem leszünk sosem is játszódik, legalábbis ebben a városkában is van egy „elhagyatott tüdőgondozó” – egyszer csak, a tavasz közepén lehullanak a fák levelei. A patakon, egyúttal a városhatáron túl nem, ott a természet folytatja normális körforgását. Csak a patakon innen tűnik el minden árnyék, és vele a világ normalitásába vetett hit is. Már akiben.

Krusovszky Dénes: Az új tulajdonosnak nincs szüksége a Libri profitjára, akár be is zárathatja

Manapság folyton megfoghatatlan krízisekkel szembesülünk - mondja az író, akinek új, Levelek nélkül című regényében egy alföldi kisváros váratlan természeti katasztrófával szembesül, a fák levelei tavasszal lehullanak.

Krusovszky ezúttal sem sci-fit írt, nem is fantasyt, de még csak nem is öko-regényt, hálistennek – persze ízlések és pofonok –, sem nem fakrimit; pár tucat oldal után aligha várhatja bárki, hogy a cselekmény akörül bonyolódik majd, mi is zajlik a falevelek erezetében és a fák gyökereiben, pontosabban mi nem. Ha nevet kell találni neki – persze miért kéne –, akkor a Levelek nélkül inkább közérzetregény, és a közérzet, amit megmutat, nagyon is ismerős. Ugyan ki tudná kijelenteni, az elmúlt 2-3-5-10 év során soha nem érezte úgy, hogy valami nagyon nincs rendben körülötte? Hogy a dolgoknak nem így kéne lenniük. Hogy amit tapasztal, az biztosan nem teljesen normális.

Ha máskor nem, a Covid és a karantén alatt, de nem kell, nem érdemes ilyen direkt metaforát keresni; épp ettől találó és jól működő ez az alapötlet, hogy csak az érzést adja át – sétálunk az árnyas fasor mellett, csak épp árny nincs, a fák kopárak, és nem értjük, miért, és nem is mondja el senki, és igazából nem is bízunk benne, hogy valaki őszinte választ adna –: azt az érzést, amit átélhetünk a magyar politikát, a közéletet, a világ kurrens folyamatait vagy akár a propagandát figyelve is.

Kizökkent az idő, oh kárhozat, hogy a franc se próbálja helyretolni azt.

A regény főhőse Koroknai János magyartanár – ja igen, a kizökkenő idő problémái közül az imént valahogy kimaradt a magyar pedagógusok helyzete –, aki nemrég, anyja demenciájának rosszabbodásakor költözött vissza szülővárosába. Koroknai alapvetően hasonló figura, mint az Akik már nem leszünk sosem Lente Bálintja; hogy az ismerősség konzekvens írói gondolkodásmódot fed, vagy önismétlést, döntse el mindenki ízlése szerint, bár talán két regény még kevés a biztos ítélethez. A tanár tulajdonképpen nem csinál túl sok mindent, nem lehet azt mondani, hogy az ő cselekvései lendítenék elő a történetet, ő inkább csak szemlélődik. Koroknai az olvasó szeme és füle: a városiakkal beszélgetve a fülünkbe súgja a közösség reakcióját a történésekre, a diákokat tanítva megmutatja a még aktív, még nem beletörődő réteget, egy újságírót kísérve az útján információkat gyűjt a fákról, és így tovább.

Krusovszky Dénes

Fazekas István

Az, hogy tulajdonképpen nem történik semmi, az nem feltétlenül baj. Hogy nem történik semmi, az is épp olyan kortünet, mint a többi a korábban említettek közül. Ha hatalmas felhördülés lenne, az voltaképpen magyar viszonyok között nem is lenne hiteles.

A spleen népbetegség, a beletörődés népítélet.

De ha azért nemigen történik semmi, mert ilyen világban élünk, akkor szóljon erről a regény. Mutassa meg, miért és hogyan. Talán volt is ilyen szándéka Krusovszkynak, de mintha a regényt is megfojtotta volna az általános kiábrándultság. Márpedig az nem jó, ha egy regény nem felmutatja, hanem átveszi az ilyesmit. Hiszen hol van Csehovnak egyetlen unalmas párbeszéde is*, miközben az unalomról beszél?! A Levelek nélkül elején kiserkent forrás előbb ugyan kis patakká válik, az azonban hamar belefolyik az állóvízbe.

Tulajdonképpen a főszereplőnek sincs igazán kidolgozott jelleme: kallódik, de a regény látszólag nem kallódásról szól; a jellem hiánya sok írónál volt már regénytéma, de itt nem érződik, hogy ez problematizálva lenne. Koroknai reggelente végigpörgeti a híreket a hírportálokon, de nem érdeklik annyira, hogy rájuk kattintson. Megnézi a meccseredményeket, de már közben rájön, hogy igazából nem is érdekli egyik se. A halott apjáról készítendő szobor terve valamiért zavarja – több száz oldal alatt sem derül ki igazából, hogy miért –, mégsem utasítja vissza a tervet, de igent sem mond, egyszerűen nem akar részt venni a dologban. Mintha az egész regényben nem akarna részt venni.

Ahogy valójában más szereplőket sem igazán bont ki Krusovszky. A szövegkörnyezetből teljesen egyértelművé válik, hogy az iskola hitoktatója az abszolút negatív karakter, de ezt kénytelenek vagyunk bemondásra elhinni: a férfinek nemhogy a ruhája, de még a mosolya is idiótának van nevezve, de valójában a regény teljes időtartama alatt nem csinál semmit, ami konkrétan rossz lenne; egy feltételezés vetne csak rá árnyékot, de arról még az író – Koroknai szájával – is kimondja, hogy egyáltalán nem megalapozott. A legjobb barát, a helyi állatorvos karaktere meg egyszerűen csak semmilyen: kedvesen, szívmelengetően átlagos. Nincs ebben a négyszáznegyvenhárom oldalban egy pont sem, amikor legszívesebben felkiáltanánk, hogy „na ezt nem gondoltam volna”. Vagy amikor visszalapoznánk, hogy „ezt tényleg így gondolhatja valaki, hihetetlen!”

A kisvárosban különösek a levél nélküli fák – azonban semmi más nem az.

A tényleges cselekmény is rendkívül lassan araszol az elbeszélés módja miatt. Amely mód a túlbeszéltség, ha ez tán nem is egzakt irodalomelméleti kategória. Amikor a főhős omlettet készít, a rántotta teljes receptje mellett még azt is megtudjuk, eközben az ablak alatt milyen forgalom volt az utcán, hogy az úton biciklis asszonyok integetnek vidáman egymásnak, miközben egy kamaszcsapat „lezseren vonul” jégkrémmel a kézben. Ha anyuka rendet rak a gyerekei után, nemcsak a morzsa útját ismerjük meg asztaltól rongyig, rongytól tenyérig, tenyértől kukáig, de még az is kiderül, milyen anyagból volt és milyen színű volt a mosogatószivacs. (Sárga és műanyag.) A jelentéktelen részletek sokszor túl tudnak mutatni önmagukon. Ebben a regényben viszont jelentéktelenek is maradnak, pedig összesen legalább a regény felét kiteszik.

Természetesen a leírás elvitathatatlanul fontos és potenciálisan tartalmas és súlyos eleme lehet a regényírásnak, lásd az orosz irodalom ikonjait, de ahhoz kifejező dolgokra lenne szükség, nem egyszerűen a körforgalomban feltorlódó három autóra, amelyek hamar újra el tudnak indulni, és nem pusztán arra, hogy mielőtt egy kisgyerek beugrik egy stégről a folyóba pancsolni, megtudjuk, pontosan milyen tulajdonosai voltak az adott stégnek az elmúlt évtizedek során. Persze a Levelek nélkülben is akad ellenpélda, amikor például hosszan olvashatunk a romos házakról, amelyek mellett elhalad Koroknai, és amelyekről azt is megtudjuk, régen milyenek voltak, majd Krusovszky hozzáteszi: ahol élünk, az „a jó lesz az úgy földje, a fogd meg a söröm, mindjárt kész tájegysége”. De az ilyen, találó gondolatokra kifutó leírások jóval ritkábbak, mint az egyszerű felsorolások az – akárhogy is próbálnám szépíteni – unalmas környezet unalmas részeiről.

Fazekas István

Ez pedig az arányok miatt jelent komoly problémát: a hasonló részek után különösen feltűnő és csalódást keltő, hogy az alaptéma közéleti vetületét – amikor végül kiderül, hogyan is kezelték a politikusok a levélhullás kérdését – Krusovszky egészen pontosan négy darab bekezdésben ismerteti, semmivel sem hosszabban. Más felvetéseket le sem zár, tovább sem visz, nem old fel, nem old meg, nem fejt ki, a kérdései pedig üresen pukkadnak ki; ez természetesen legitim írói döntés, hiszen valóban nem krimiről van szó, ahol az utolsó előtti fejezetben szépen kiderül, ki volt a gyilkos. Kérdés azonban, mit ad a regény helyette.

Részben balladai homályt, amely illik is a hangulathoz, az árnyékok nélküli nyári naptól forró beton kipárolgásának lusta semmi-sem-változik érzetéhez. Részben viszont olyan homályt, amely talán nem egyezik a regény szándékaival: mintha biankón maradtak volna helyek, alájuk írva, hogy itt a társadalomról, itt a hatalom természetrajzáról, itt a politikáról, itt pedig a kisember lélekrajzáról kellene valaminek lennie, de akárhogy nézzük, akárhogy olvassuk, nem állnak össze betűkké a pontok, csak feltételezzük, hogy össze kéne nekik.

Miközben a regény gördülékeny és olvasmányos, és ha nem is minden sárga mosogatószivacsra egy, de természetesen akadnak benne jó mondatok. Például az, amikor az elbeszélő azt mondja, sokan reménykednek abban, hogy bár ez a tavasz furcsa volt a fák szempontjából, de jövőre egyszerűen majd helyreáll minden és kész: „Mintha komolyan elképzelhető lenne, hogy csupán kimaradtak egy körből a világ nagy társasjátékában.”

A világ nagy társasjátéka,

ez például egy olyan kép, amiért megéri elolvasni száz kevésbé jót is.

A világ nagy társasjátékának senki nem ismeri pontosan a szabálykönyvét, de egy regény saját világáét az utolsó oldalakig mégis igényeljük legalább nagyobbrészt megismerni. Itt mintha hiányoznának azok az oldalak, amelyekből megértjük vagy átérezzük – akár érzelmekkel, akár ésszel –, mi végre is volt ez az egész, mi újat tudtunk meg az életről, vagy miképp került egy kicsikét más keretbe az, amit már eddig is tudtunk. Hogy mi is történt velünk attól, hogy elolvastunk egy regényt.

Koroknai János a regényben megjegyzi a nyomozás egy pontján: „lehet, hogy nem is jutott el sehová”. Jobb volna nem bólogatni Koroknai Jánosnak.

magveto.hu

Magvető Kiadó, 2023, 443 oldal, 5499 Ft

* Ha a kedves olvasó valaha unatkozott már Csehov-előadást nézve, azt a rendezőn kell számonkérni, nem az írón.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: