Magyarországon még soha nem volt átfogó Renoir-életműkiállítás, péntektől viszont a Szépművészeti Múzeumban megcsodálhatjuk az „életöröm festőjének” mintegy hetven alkotását.
„Biztos vagyok benne, hogy miután végignézik a festő csodálatos műveit, a látogatókra is átragad valami abból az életszeretetből, ami Renoir hat évtizedes pályáját jellemezte” – lelkendezett a Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója a Renoir - A festő modelljei sajtóbemutatóján.
A pénteken nyíló tárlatot két párizsi múzeummal, a Musée d’Orsay-val és a Musée de l’Orangerie-vel együttműködésben rendezi a Szépművészeti, de ezek mellett több mint húsz másik közgyűjteményből is kölcsönöztek hozzá műveket. A kiálltás január elejéig lesz látogatható.
Orbán Viktor és Baán László ünnepélyes keretek között mutatta be még 2019-ben a magyar állam által 12,3 millió dollárért (3,5 milliárd forint) megvásárolt Fekvő női akt (Gabrielle) című képet. Mint Baán most – négy évvel később mondta – ez a nagy értékű akvizíció önmagában szinte „kötelezővé tette” egy (még európai viszonylatban is) nagyszabású Renoir-kiállítás megszervezését.
Pierre-Auguste Renoirt a legtöbben az egyik leghíresebb impresszionista festőként tartják számon. És valóban, az 1880-as években ő is inkább a szabadban, természetes fénynél festett, sokszor barátja, Monet társaságában a fortainebleau-i erdőben, továbbá tevékeny szerepet vállalt az impresszionisták lazán definiált csoportjában, és az Olvasó lány vagy A hinta abszolút besorolható e stílus remekművei közé.
Fiatal, kezdő művészként valóban egyike volt az új stílus megteremtőinek - és botrányhőseinek. A Szépművészetiben is látható Torzó, napfényhatás című 1876-os képe például egyenesen közfelháborodást keltett. A Le Figaro című lapban bizonyos Albert Wolf azt írta róla: „Próbálják csak elmagyarázni Renoirnak, hogy a női felsőtest nem bomló hústömeg, melyet, akár az oszló holttesteket, lilás-zöldes foltok borítanak”. Ennyire szokatlan volt akoriban, hogy Renoir végig a szabadban festette le az aktot, és leginkább a napfény játéka, hatása érdekelte a női testen.
Vagy ahogy ő fogalmazta meg: „Ha ránézek egy aktra, megszámlálhatatlan apró színfoltot látok. Meg kell találnom azokat az árnyalatokat, amelyek a bőrt élővé és vibrálóvá teszik a vásznon”.
Ugyanakkor az 1860-as évek elejétől egészen 1919-ben bekövetkezett haláláig kibontakozó, gazdag és sokszínű életművének bemutatását célzó mostani tárlaton is kiderül: nagyon leegyszerűsítő lenne Renoirt egyszerűen impresszionistának beskatulyázni, sokkal több ő ennél. Gyorsan kiderül, hogy – egy 1881-es olaszországi útja után - elfordul az impresszionizmus megközelítésétől, és inkább az olyan elődökhöz fordul inspirációért, mint Raffaelló, a francia rokokó mesterei, vagy Tizianó és Rubens.
Másrészt viszont igazat kell adnunk a baráti, családi portrékról, korabeli életképekről, női aktokról (sőt – egyelőre még lefóliázatlanul! - van egy fiatal fiú akt is a falakon, a Fiú macskával) sugárzó harmónia miatt Octave Mirebeau írónak, aki azt írta Renoirról, hogy „ő az egyetlen nagy festő, aki sosem festett szomorú képet”. Renoir is megerősíti ezt a hozzáállását: „Ha Pissarro párizsi látképeket festett, mindig tett bele temetést. Én inkább menyegzőt tettem volna oda.”
Hogy ez az életigenlés elegendő-e a fent említett főigazgatói gondolathoz, hogy mindez látogatóra is átragad, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy senkit nem hagy hidegen például a tárlat végén látható Fürdőzők című nagyméretű alkotás, amit a festő utolsó remekművének tartanak.
Márkus Ottília író már 1907-ben így látta Renoirt: „Megrokkant, mankós öreg, vén ember. De két, erős, nagy szemében több az élet, mint száz ifjú emberében.”
Az biztos, hogy a festő ekkoriban (is) a festészetben a szobrászatban (a Szépművészetiben látható több szobra is) talált vigaszt egyre romló állapotára. Sőt, képei akkor még színesebbeké váltak, a női aktjai pedig egyre teltebbekké, érzékibbekké, monumentálisabbakká. A művészettörténészek szerint ezek testesítették meg ekkor a boldogságot, egészséget, életerőt számára.
Az 1919-ben készült, két meglehetősen telt idomú nőt a középpontba állító Fürdőzőket az öreg, beteg, mozgásában is akadályozott mester már úgy festette, hogy az ecsetet sem volt képes tartani, azt a kezére erősítették. Minderről a legutolsó teremben egy rövid, drámai filmrészlet is látható – igaz, ott nem festményt, hanem porcelánt fest a művész. Egyszerre megható és felemelő képsorok.
Renoir hosszúra nyúlt élete és gazdag életműve folyamatosan megújult, derül ki a kiállításon, intenzív párbeszédet folytatott aktuális példaképeivel, miközben sokszor új, modern hagyományt teremtett. Olyan utódokat inspirált, mint Pablo Picassó (akinek hét időskori Renoir-festménye volt, ebből egy mellkép látható is a tárlaton), vagy Henri Matisse.
Tulajdonképpen elkényeztették az utóbbi időben a kiállítások a francia impresszionista és posztimpresszionista korszak budapesti kedvelőit, hiszen 2003-ban a Monet és barátai, 2006-ban a Van Gogh Budapesten, 2012-ben a Cezanne és a múlt, 2021ben pedig a Cezanne-tól Malevicsig című tárlatra alakultak hosszú sorok a Szépművészeti Múzeum előtt.
Ezt a vonalat egészíti ki most a festő alakábrázolásait középpontba állító Renoir – A festő és modelljei is. Jó lenne, ha ezt is sokan megnéznék, és sokakra átragadna az életigenlés. Ránk férne.
Öt évtizede Steven Spielberg A cápával megteremtette, két évre rá barátja, George Lucas a Csillagok háborújával megerősítette a nyári bombasiker intézményét. A vakáció idején korábban olyan filmeket mutattak be, amelyektől nem vártak kirobbanó eredményt.
A világ valaha élt leggazdagabb emberének nevét Nyugat-Afrikán kívül szinte senki nem hallotta, de mi a helyzet a többiekkel?
