Jodie Foster akkor volt utoljára ennyire elemében, amikor a bárányok hallgattak
Majdnem 60 éve színészkedik, körülbelül 8-9 éves kora óta rendszeres vendége az Oscar-gáláknak, Hollywood imádja, de valahogy mégis mindig elmegy Jodie Foster kedve a színészettől. Az utóbbi években alig láthattuk őt igazán emlékezetes szerepben, mígnem előbb egy úszóedző, majd egy alaszkai detektív bőrébe bújva visszatért belé a játszási kedv. Az ismét Oscar-jelölt Jodie Foster megint ragyog, csak ezúttal nem a vásznon, hanem a képernyőn.
Két-három éves lehetett, amikor az anyja már őt is magával vitte a nála négy évvel idősebb bátyja, Buddy reklámfilm-castingjára – mivel nem volt kire bízni a gyereket. Akkor még szó sem volt arról, hogy Evelyn – vagy ahogy mindenki hívta: Brandy – Foster, aki előbb egyedül, majd női partnerével közösen nevelte négy gyerekét, a kislányból is színészt szeretne faragni. Egyelőre Buddy karrierjére koncentrált, csakhogy a castingosok azonnal felfigyeltek a szőke, kékszemű, csibészes mosolyú Jodie-ra is, és őt is behívták egy meghallgatásra a Coppertone naptej reklámjához. Jodie Foster így kapta meg, mindössze háromévesen, élete első reklámfilmszerepét.
A korához képest érettnek számító kisgyerek – háromévesen állítólag már tudott olvasni – szinte egy pillanat alatt lett gyereksztár, reklámfilmek tucatjaiba hívták meg azonnal, és rövidesen a bátyjával együtt ők ketten lettek a család fő kenyérkeresői, miután a filmrajongó, addig sajtósként dolgozó Brandy kénytelen volt ideje egy jelentős részét a lelkes színészcsemeték útjának egyengetésére fordítani.
Jodie Foster 1968-ban kapta meg első tévéfilmes szerepét a Mayberry R.F.D. sitcomban, majd sok-sok éven át a Disney gyerek- és ifjúsági filmes produkcióinak arca lett. Az egyik legemlékezetesebb Disney-alakítását az azóta több feldolgozást megélt Kelekótya péntek (Freaky Friday) című filmben nyújtotta, ahol egy kiskamasz testében kellett eljátszania, hogy felnőtt lelke van, a történetben ugyanis anya és lánya egy varázsszó hatására testet cserélnek. Ez kifejezetten nem egyszerű feladat egy tinédzser számára, Foster azonban már korábban bebizonyította, hogy rá lehet bízni ennél sokkal bonyolultabb szerepeket is.
A vígjáték előtt mindössze egy évvel, 1976-ban mutatták be Martin Scorsese Arany Pálma-díjas Taxisofőrjét, amelyben a forgatáskor még csak 12 éves gyereknek egy kiskorú prostituáltat kellett megformálnia. A szakma és a nézőközönség is elájult a teljesítményétől, meg is kapta a szerepért élete legelső Oscar-jelölését, és ezzel Foster hivatalosan is kilépett a gyerekszínészet sokakat magával rántó csapdájából, vagyis megtanult valóban játszani a kamera előtt. Ő maga mondta később egy interjúban, hogy ez volt tulajdonképpen az első alkalom, hogy valaki mást kellett alakítania, mint saját magát, és ekkor jött rá, hogy megdolgozni a szerep megformálásáért bizony kemény munka, nem csak egy hobbi a vakáció alatt. “Azt gondolom, hogy a legfőbb oka annak, hogy ha a gyerekszínészből nem lesz felnőttként is színész, az az, hogy másként kell színészkedni a két életkorban. A legtöbb gyerektől csak azt kérik, hogy legyenek gyerekek, és nem igazán kell, hogy belakjanak teljesen egy karaktert” – fogalmazott.
Filmbeli partnere, Robert De Niro is nagyon sokat tett azért, hogy Foster ráérezzen a színészet mibenlétére, a Taxisofőr jeleneteire sokat próbáltak, improvizáltak ketten. Scorsese pedig tisztában volt azzal, hogy egy fiatal lánynak lelkileg nagyon megterhelő lehet egy szexmunkás bőrébe bújni, ezért a forgatás előtt egy pszichológiai teszten kellett átesnie Fosternek, a felvételek idején egy mellé kirendelt szociális segítő vigyázott rá, az explicit jelenteket pedig nem is vele, hanem a Foster dublőrként beugró nővérével vették fel.
A traumát azonban így sem sikerült elkerülni, ugyanis a film bemutatása után egy John Hinckley Jr. nevű férfi szélsőségesen rajongani kezdett Jodie Fosterért, és mindent megtett, hogy találkozzanak. Követte őt, zaklató leveleket írt neki, majd mikor minden próbálkozása kudarccal végződött, úgy hívta fel magára a lány figyelmét, hogy merényletet kísérelt meg Ronald Reagan amerikai elnök ellen. A frissen beiktatott elnökre Hinckley többször is rálőtt, és bár nem sikerült a politikussal végeznie, de másik három embert megsebesített, egyikőjük egész életére lebénult. Az ekkor körülbelül 14 éves Fosternek sajtótájékoztatókon, újságíróknak kellett felidéznie az őt ért inzultusokat, és rá kellett döbbennie, hogy az ismertségnek van bizony egy nagyon sötét, nagyon kellemetlen árnyoldala is.
Az intelligencia kifizetődő
Talán ettől a gyerekkori töréstől datálható, hogy ma Jodie Foster az egyik legzárkózottabb hollywoodi sztár. Nagyon jó humorú, de racionális, gyakorlatias emberként szokták őt leírni, magát erősen introvertált személyiségnek tartja, aki a közel hatvanéves pályafutása alatt megtanulta, hogyan kell a magánéletét megóvni és biztonságban tudni. Nincs fent egyetlen közösségi oldalon sem, párkapcsolatairól, két fiáról pedig mindig csak annyit oszt meg, amennyit feltétlenül szükséges.
2013-ban, a Golden Globe-gálán, amikor a Cecil B. DeMille életműdíját átvette, több szempontból is élete talán egy legfontosabb beszédjét mondta el. Akkor így fogalmazott: „Ma láthatóan minden hírességtől elvárják, hogy kitüntesse a magánéletét egy sajtókonferenciával, egy illattal vagy egy főműsoridős reality show-val. (…) Az én valóságshow-m nagyon unalmas lenne. Marion Cotillarddal kellene csókolóznom, vagy Daniel Craig fenekét kellene elnáspángolnom, csak hogy adásban maradhassak. Nem rossz munka, ha megkapod.
De komolyra fordítva a szót: ha tipegős korod óta közszereplő vagy, ha meg kell küzdened egy olyan életért, amelyet minden furcsasága ellenére valósnak, normálisnak és őszintének érzel, akkor talán te is mindennél többre értékelnéd a magánéleted.
A normalitás talaján maradni valóban nem könnyű mutatvány, ha kétszeres Oscar-díjas, háromszoros BAFTA- és Golden Globe-díjas színésznő az ember, de túl a tehetségén, Fostert épp azért kedvelik, mert bár reflektorfényben nőtt fel (8-9 évesen már énekelt egy Oscar-gálán), sosem szaladt el vele a ló, és egyetlen esetet leszámítva, amikor lefoglaltak nála egy gramm kokaint a reptéren, különösebb botrányai sem voltak sosem. Ehhez minden bizonnyal kellett az is, hogy Jodie Foster híresen intelligens ember, ami gyakran átsugárzik az alakításain is. A nyolcvanas években magna cum laude diplomával sétált ki a világ egyik legjobb egyeteméről, a Yale-ről, ahol angol irodalmat tanult, szakdolgozatát Toni Morrisonból írta. Korábban egy francia nyelvű iskolában végzett osztályelsőként, így gyerekkora óta anyanyelvi szinten beszéli a franciát. IQ-ját 132-re becsülik, az Entertainment Weekly 2007-ben Hollywood 50 legokosabb embere közé választotta.
Az egyetemi évek, az igazán komolyan azért sosem gondolt tudományos karrier ugyanakkor visszább vettek Foster kezdeti filmes sikereiből, és a nyolcvanas évekre egy rakás közepes színvonalú, vegyes fogadtatású filmje jutott. Még az sem volt biztos, hogy a tanulmányok és a filmes kudarcok után nem hagyja-e ott végleg a színészkedést, ám az évtized végére kiderült, hogy Foster ez idő alatt tulajdonképpen csak megérett a következő nagy kihívásra.
1988-ban mutatták be Jonathan Kaplan A vádlottak című rendezését, amely egy tanmese az áldozathibáztatásról, és amelynek főszerepében Foster egy brutálisan megerőszakolt pincérnőt alakít, akinek az ártatlanságában az állítólagos „provokatív” viselkedése miatt kételkednek a bíróságon, így mindent be kell dobnia, hogy végül maga mellé állítsa az államügyészt. A film hatalmas siker lett, Jodie Foster pedig megkapta élete első Oscar-díját érte.
Nem kellett sokáig várni a következő Oscarig sem: az 1992-es díjátadón megint csak neki ítélték a legjobb női főszereplőnek járó elismerést A bárányok hallgatnak című pszichothrillerben nyújtott alakításáért. Az Anthony Hopkins és Foster zseniális párosával készült filmben az utóbbi FBI-ügynökként keresi fel a hírhedt Hannibal Lectert, hogy az segítsen egy másik sorozatgyilkos utáni nyomozásban. Foster itt egy klasszikus hősnőt játszik, aki szembeszáll magával a gonosszal, és éppen abban mutatkozik meg a tehetsége, hogy nem egy Lara Croft-szerű, irreális akcióhőst, hanem egy nagyon is sérülékeny, emberi, mégis bátor karaktert sikerült magából összegyúrnia.
Óvatos előbújás
A bárányok hallgatnak kapcsán merült fel először a nyilvánosságban Jodie Foster szexuális irányultsága. A filmet ugyanis nőgyűlölőnek, homofóbnak és transzfóbnak kiáltották ki a benne ábrázolt, valószínűleg transznemű sorozatgyilkos, Buffalo Bill ábrázolása miatt. Többen kifogásolták, hogy Foster szemet hunyt a film aggályos részei fölött, noha leszbikussága révén maga is az LMBTQ-csoporthoz tartozik.
Foster hosszú éveken át nem reagált a nemi irányultságával kapcsolatos pletykákra. 2007-ben aztán egy díj átvételekor többek között az ő „gyönyörű Cyndey-jének” köszönte meg, hogy mellette volt. Itt Cyndey Bernard filmproducerre utalt, akivel sem azelőtt, sem a beszéd után nem mutatkoztak soha együtt, noha 2008-ig együtt éltek, és közösen nevelték fel két gyereküket. Foster tartózkodott mindenféle, a párkapcsolatára vonatkozó megnyilvánulástól, helyt adva ezzel a találgatásoknak, hogy vajon ez a félmondat egy coming out volt-e a részéről, vagy sem, majd pedig televíziós műsorokban okoskodó szakértők kezdték elemezni, hogy miért ilyen későn, 45 éves korára jutott el odáig a színész, hogy felvállalja önmagát. A legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy abban az időben A listás színésznő csak abból lehetett, aki nemcsak tehetséges volt, karcsú és szép, de heteró is.
Jodie Foster előtt nem álltak e tekintetben női példaképek, olyan első számú sztárok, akik nyíltan vállalták volna melegségüket, akik megmutatták volna, hogyan is kell ezt Hollywoodban csinálni. Így aztán nagyon sokáig Foster volt – ahogy a The Guardian fogalmaz – a „legláthatóbb” leszbikus Hollywoodban (na, nem mintha vágyott volna erre a címre).
Majd csak 2013-ban, a már említett Golden Globe-os beszédjében bújt elő hivatalosan is. „Nem lehetséges, hogy valaha is úgy állhassak itt, hogy nem ismerem el életem egyik legmélyebb szerelmét, az én hősies szülőtársamat, volt partneremet, de igaz lelkitársamat az életben, a gyóntatómat, a síelő haveromat, a legszeretettebb legjobb barátnőmet húsz éven át. Cydney Bernard, köszönöm. Nagyon büszke vagyok a modern családunkra” – fogalmazott akkor.
Azóta Fosternek másik kapcsolata van, és új idők, új szelek fújnak Los Angelesben is: 2014-ben összeházasodott fotográfus-filmrendező párjával, Alexandra Hedisonnal, akivel már bátran mutatkozik együtt a vörös szőnyegen is.
Rendezői kalandok és a nagy visszatérés
Bár Jodie Foster sosem hagyta abba a színészetet (csak gyakran kacérkodott a gondolattal), a kétezertízes évekre érezhetően megcsappant a lelkesedése.
A 90-es években még a Nell, a remetelány címszerepében, Liam Neeson oldalán emlékezetes alakítást nyújtott, aztán az Anna és a király Hollywood egyik legjobban kereső női színészévé tette, a kétezres évek elején pedig előbb David Fincher rendezte őt a Pánikszobában, majd Roman Polanski Az öldöklés istenében, de az elmúlt másfél évtizedben Foster figyelme egyre inkább a filmrendezés felé fordult. A Hollywood Reporternek a saját rendezése, a Mel Gibson főszereplésével készült, de megbukott A hódkóros (The Beaver) című filmje kapcsán 2011-ben azt mondta, hogy elérte azt a pontot, amikor
már nem nagyon akar színészkedni. Sőt, még azt is hozzátette, hogy ha ma újra kezdhetné, akkor biztosan nem lenne színész, „egyáltalán nem érzem, hogy megvan hozzá a személyiségem
– mondta.
Kiderült, hogy a kamera mögött érzi igazán otthon magát, de itt a nagy szakmai elismerések valahogy mégis elmaradtak, még ha a filmeken kívül a korszak legjobb sorozataiban, így a Black Mirrorban, az Orange is The New Blackben és a Kártyavárban is rendezhetett epizódokat.
Most úgy néz ki, hogy a közönség inkább a kamerák elé várja őt vissza, és a jó hír az, hogy mintha neki is megint megjött volna a kedve a színészkedéshez. Sok felejthető mellékszerep (Pénzes cápa, Elysium, Hotel Artemis – A bűn szállodája) után hozzá érezhetően nagyon közel álló, őt őszintén szórakoztató karakterek bőrébe bújik újabban.
A netflixes Nyad című, igaz történeten alapuló filmben és az HBO-s True Detective sorozatban (kritikánk erre) Jodie Foster a legjobb korszakát idéző teljesítményt nyújt, kirobbanó formában van, mert tényleg érződik rajta, hogy végre megint élvezi azt, amit csinál. A bűnügyi sorozatot a kemény, szarkasztikus humorú és egy súlyos titkot cipelő alaszkai detektívként szinte elviszi egymaga a hátán, a Diana Nyad úszónő életéről szóló filmben pedig Anette Bening mellett alakít emlékezeteset edzőként.
Láthatóan teljesen belelazulva, szinte lubickol Bonnie szerepében, aminek az is lehet az oka, hogy egyébként Foster személyesen is ismeri a nyílt óceánon, 64 évesen történelmi rekordot felállító, 150 kilométert leúszó sportolónőt és edzőjét. Talán nem mellékes az sem, hogy a Nyad Fosternek az első olyan filmje, amelyben egy nyíltan meleg karaktert játszik.
Jodie Fostert az alakításért a legjobb női mellékszerepben idén Oscar-díjra jelölték, a True Detective főszerepéért pedig minden bizonnyal meg fogja kapni az Emmyt. A színész ismét a csúcson van, valahol pont ott, ahol korábban A vádlottak és A bárányok hallgatnak idején járt legutóbb.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
