A földönkívüliekről szóló filmek vagy sorozatok alapproblémája az szokott lenni, hogy csak nehogy az alienek leigázzák az embereket. A 3-test-probléma című Netflix-sorozat – és persze az alapjául szolgáló regénytrilógia, amelyet Cixin Liu írt – épp ebben mutat újat. Ez a sorozat ugyanis (részben) arról szól:

milyen jó lenne, ha jönnének a földönkívüliek, és leigáznák a Földet!

Ez persze leegyszerűsítő összefoglalása a sorozat sztorijának, de ez az, amiben A 3-test-probléma leginkább eltér a hasonló sci-fiktől. Igaz, annyira nem tér el, mint amennyire a Trónok harca eltért az átlagos fantasy-sorozatoktól, ami teljesen irreleváns megjegyzés lenne, ha nem arról lenne szó, hogy A 3-test-problémát már a plakáton is azzal hirdetik, hogy ez a Trónok harca alkotói, David Benioff és D.B. Weiss új sorozata. (Mellettük showrunner ebben a szériában Alexander Woo is, akinek többet közt a True Blood fűződik a nevéhez.)

De A 3-test-problémából soha nem lesz az új Trónok harca,

bár úgy tűnik, ez nem is volt Benioff és Weiss szándéka: az alapanyag eleve távol áll attól, hogy döbbenetesen bombasztikus, merőben szokatlan és felkavaró legyen – bár meg kell hagyni, az első jelenettel Weissék rögtön felidézik a Trónok harca legelső sokkját, amikor az addig főszereplőnek hitt karaktert a kislánya szeme láttára fejezik le nyilvánosan; ebben a sorozatban a jelenet a kínai kulturális forradalom idején játszódik, és egy elveit feladni nem hajlandó fizikatanár a halálra verés áldozata, a lánya pedig ezúttal is a közönség soraiban áll. Más hasonlóság – a színészek közti pár egyezésen túl – nincs a két sorozat között: míg az egy primer, zsigeri szinten is erős, látványos és mindig megdöbbentő történésekre épülő sorozat volt, ez sokkal inkább csak egy területet, az agyat célozza meg. Gondolkodni sokat lehet rajta, de a vérnyomásunk nemigen fog felmenni miatta.

Netflix

Ezt hibának persze nem lehet nevezni, de tudni azért nem árt, ha az ember nekiül ennek a nyolc résznek. (Hogy a Netflix egyszerre elérhetővé tette az összes epizódot, talán szintén azt mutatja, ők maguk sem számoltak azzal, hogy Benioffék előző sorozatához hasonló hype veszi majd körül A 3-test-problémát.) Hiba akkor már inkább az, hogy a primer érzelmeket is kiváltó részeket az alkotók meglehetősen primitív, nyugodtan szappanoperainak is nevezhető szálakkal próbálták megvalósítani: a főszereplő tudósok közti baráti és (beteljesületlen) szerelmi szál melodrámájával, amiben viszont nemhogy semmi eredeti, átélhető, igazán találó vagy szokatlan nincs, de tényleg semmivel nem lő a korrektebb szappanoperák színvonala fölé.

A sorozat ugyanis – a regények globálisabb történetvezetését egy fő helyszínre cserélve – öt oxfordi tudósról szól; persze már ez az egyetlen félmondatos leírás elég ahhoz, hogy senki ne reménykedjen Trónok harcás izgalmakban, elvégre

ha a sárkányokat és zombihadseregeket kiégett fizikatanárokra cserélik, az ritkán a kettőhuszas vérnyomás záloga.

Ezek a fizikusok komoly szerepet vállalnak abban, hogyan is kezelje a világunk azt a kihívást, ami az alienek várható inváziójával jár. Ez ugyanis a sorozat (és a regény) másik nagy ötlete: itt nem valóban jelenlévő földönkívüliek és az emberek fizikailag is értelmezhető csatájáról van szó, hanem arról, hogyan készül fel az emberiség a több száz év múlva esedékes „nagy találkozásra”, illetve hogyan kommunikálnak ez idő alatt a Földdel az alienek. (Akik olyan bolygóról jönnek, amely körül három nap kering: erre utal a talán hangzatos, de a sorozat lényegéhez tulajdonképpen semennyire nem kapcsolódó, fizikai értelemben pedig nem is igazán megmagyarázott cím.)

Netflix

Cixin Liu regényeit a sorozat miatt most sokan megfilmesíthetetlenként emlegetik (annak ellenére, hogy a Netflixet megelőzve már korábban elkészült belőle egy kínai sorozatverzió is). Ez a mai audiovizuális technika mellett már aligha a látványra vagy a történet nagyszabású mivoltára, több száz évet felölelő sztorijára utal, bár eredetileg talán emiatt mondták. De ha valamiért, akkor

azért lehet megfilmesíthetetlennek nevezni, mert sokkal érdekesebb a puszta szöveg, mint bármi, ami a képernyőn történik,

márpedig ez egy olvasmányról mondva nagyon nagy dicséret, filmes tartalomról azonban már jóval kevésbé. De ez a történet tényleg inkább papíron él meg, ahol hosszan el lehet merengeni a szinte filozófiai, sokszor pedig fizikai-matematikai fejtegetéseken, például arról, milyen is az emberiség, milyenek is vagyunk mi, emberek. Miért gondolhatja úgy valaki – speciel éppen az, aki végignézte saját apjának kivégzését –, hogy az emberfajnál, ennél a sárkányfog-veteménynél lényegében bármi csak jobb lehet, így nem félni kell a változástól, hanem reménykedni abban, hogy végre jó irányba mozdulnak majd a dolgok. Ez legalább tényleg eredeti felvetés: mintha a tündérmesében a királylány arról ábrándozna, úgyis olyan nehéz az élet a várkastélyban, inkább jönne már a sárkány, hogy felfalja.

Ahogy fejben átgondolva izgalmasak a „technikai” ötletek is arról, milyen módszerekkel lehetne elméletben megközelíteni a fénysebességet (pontosabban annak legalább az egy százalékát), hogy mi járul hozzá az emberiség gyors és egyre gyorsuló ütemű technikai-tudományos fejlődéséhez, vagy általában, hogy mit is jelent a tudomány. De ezek gondolatok, amikhez szinte csak illusztráció a filmes forma, hozzájuk legalábbis nemigen ad semmit, hogy nemcsak halljuk, látjuk is a dolgokat. Az is kár, hogy noha az alaptörekvés láthatóan az, hogy minden, amiről szó van, elméletileg akár lehetséges is legyen a valóságban, mégis akad nem egy olyan momentum, amiről már laikus szemmel is látszik, hogy alapvetően marhaság, vagy amihez a nyolcszor egy óra is kevés, hogy rendesen kifejtsék a tudományos hátterét.

Netflix

Így aztán a sorozat főszereplői inkább a gondolatok, nem az emberek,

ami persze még mindig bőven nem a legrosszabb, ami sorozatról elmondható, de ez az egyensúlytalanság akkor sem tesz jót. Pláne, mert azzal jár, hogy az emberek lényegében az egész évad alatt megmaradnak pontosan annak, aminek az első pár percben tűntek, csak a cselekményeik változnak, a jellemük nem fejlődik, nem kap mélységet, így pedig nem is igazán az ő sorsukon aggódunk, hanem tényleg csak az elméleti problémákon. Bár azt meg kell hagyni, az alapfigurák közül több is érdekes – például a rejtélyes státuszú, magánnyomozószerű rendőr, az apja halálát végignéző, később tudóssá váló nő vagy az első évad végéig rejtélyesnek maradó szektás lány –, ha ezek többnyire pont nem is a főszereplők, akikről ezzel szemben kis túlzással az első epizód alapján meg lehet jósolni, mi lesz a sorsuk, annyira sablonosan írták meg őket.

Hogy mégis megérte megfilmesíteni ezt a regényt (illetve trilógiát: már az első évadban vannak részek a további könyvekből, és ha nem is bólintottak még rá hivatalosan, az alkotók régóta több évadról beszélnek), az a látvány miatt van, ami vitán felül világszínvonalú. A legjobb részek a címhez kötődőek, amelyekben a szereplők egyfajta VR-szemüveggel látják az alienek civilizációjának modellezését: Benioffék itt nagyon is kiélhetik a Trónok harcában is megismert vizuális kreativitásukat, és a sztori is lehetőséget ad pár igazán emlékezetes ötletre, ahogy a technikai fejlettség sci-fis vonalát is roppant ötletesen mutatják meg, legyen szó nanoszálakról, mesterséges intelligenciáról vagy űrutazásról.

Netflix

A 3-test-probléma az a sorozat, aminek pont a leghangzatosabb marketing nem áll jól: ha nem mindenki azzal az elvárással ülne le elé, hogy „na lássuk, mit virítanak az elmúlt évtizedek egyik legemlékezetesebb tévésorozatának alkotói”, akár sokkal pozitívabb is lehetne a fogadtatása. Hiszen a sztori okos, tele van érdekes felvetésekkel, jól néz ki, vannak benne izgalmas karakterek és egy-két érdekesebb, váratlanabb fordulat is – ez máris mennyivel több, mint a netflixes átlag. Csak épp a kiválóhoz ennyi nem elég – de egy sorozat, amiről ez a legrosszabb, ami elmondható, még mindig bőven megéri azt a pár órát, amíg egyszer végignézi az ember.