Osztrák kollégák kérdezik, nincs-e bajom abból, hogy itt lakom Magyarországon – Ripoff Raskolnikov-interjú
Új albumot adott ki Ripoff Raskolnikov osztrák blues-zenész, aki egy vasi faluban lakik és a magyar zenei élet egyik alapfigurájának számít. Mit keres Magyarországon? Hogy függenek össze a dalai a világ jobbra tolódásával? Meg lehet-e élni utcazenélésből? Interjú.
Linzben születtél Ludwig Knoglingerként, most Magyarországon élsz, és Ripoff Raskolnikovként ismernek. Kezdjük a névvel: a Bűn és bűnhődés ilyen fontos számodra?
Fiatal koromban faltam Dosztojevszkijt, a Bűn és bűnhődés különösen mélyen megérintett. De még ma, sokadik olvasására is nagyon szeretem, ellentétben néhány más Dosztojevszkij regénnyel. Egyszerűen arra gondoltam, hogy vicces lesz, ha egy orosz nevet egy angol szóval (ripoff, mint lenyúlás, lopás) állítunk párba.
És mit keres egy fél világot bejárt – angol-orosz nevű – osztrák zenész egy kis vasi faluban?
A 80-as évek végén keresgéltem valamilyen lehetőséget, közel az osztrák határhoz. Ennyi pénzért – 2,2 millió forint – sehol sem lehetett volna máshol házat venni. Ausztriában biztosan nem, de szerintem, máshol sem. Grazban egyébként ma is van egy lakásom. A falusi élet pedig mindig is vonzott. Fiatal koromban sok helyen jártam, alaposan körülnéztem a világon, és túlságosan nem tetszett, amit láttam. Arra vágytam, hogy valami olyan helyen legyek, ahol távol tarthatom magammal ettől az egésztől. Itt ezt megtaláltam.
Itt Magyarországon jellemzően azt szoktuk látni, hogy az emberek nyugatra mennek, Ausztriába, Németországba, Angliába, ilyen helyekre. Te meg onnan jöttél ide.
Ez talán azzal függ össze, hogy én mindig ott akartam lenni, ahol a többiek nem. Jó érzés, hogy mész az autópályán, és a másik oldalon, a szemben lévő sávban van dugó. Kicsit így látom az életemet. Nem sok ember kívánkozik Hegyhátszentpéterre. Zenélgetek. Egy kicsit kertészkedek. Összejárok a faluban pár emberrel. Itt nyugalom van.
Valahol azt mondtad, hogy itt a 80-as évek végén sokkal jobban elismertek, mint blueszenészt, mint Ausztriában. Ez is oka volt annak, hogy ideköltöztél?
Akkor még volt egyfajta „külföldi bónuszom”, ami azóta már nincs. Évente többször is meghívtak fellépésekre. Onnan ered a blues-barátságom a Palermo Boogie Ganggel, valóban sokat jöttem ide koncertezni. Próbáltam kicsit tanulgatni a nyelvet is, de igazán csak akkor kezdtem megtanulni magyarul, amikor Hegyhátszentpéterre kerültem, mert itt már nem is tudtam más nyelven beszélni a falusi emberekkel. A pesti zenészekkel azért lehetett másképpen is kommunikálni.
A zenélés hogy kezdődött? Kaptál egy gitárt? Jártál zeneiskolába?
Jártam egy rövid ideig klasszikus gitár órákra, de ezt elég hamar abbahagytam. Arra jó volt, hogy az ember kicsit megtanulja, mi hol van a gitár nyakán, de nyilván az teljesen más irányba ment volna, mint ami engem érdekelt. Utána csak úgy, magamtól tanultam, meg a baráti körömben is voltak zenészek, tőlük lestem el dolgokat. Akkor még nem voltak tanítóvideók a YouTube-on, mint manapság. A magnót kellett állandóan visszatekergetni, hogy kihallja az ember, hogy csinálják a nagy gitárosok. Egy idő után elkezdtem az utcán is zenélni, az pedig azzal is járt, hogy találkoztam más utcazenészekkel, akikkel aztán közösen is játszottam. Az egy teljesen más korszak volt, most szerintem elég nehéz lenne az utcazenélésből megélni.
Korábban meg lehetett élni?
A 70-80-as évek aranykor volt Nyugat-Európában ilyen szempontból. Játszottam sok mindenhol, Franciaországtól Krétán át Svájcig, Angliáig, de a legtöbbet Németországban és Hollandiában. Először autóstoppal járkáltam mindenhova, később, amikor egy angol utcazenésszel duóban játszottunk, kitaláltuk, hogy a bizonytalan stoppolás helyett inkább vonattal megyünk, mert akkor az utazáson megspórolt időben megkeressük a vonatjegy árát. De volt, amikor arra gondoltunk, hogy ha veszünk egy kisbuszt, akkor lesz hol aludnunk. Így fejlődött a dolog.
Akkor sokkal könnyebben lehetett elérni az embereket. Másrészt valahogy mindenkinek sokkal több pénze volt, mint most. (Már a dúsgazdagokat leszámítva, mert azoknak most még nagyobb vagyona van.) Velem az volt, hogy 18 évesen már tudtam, hogy mit nem akarok. Nem akartam a szokásos darálóba kerülni, ma is aláírom, hogy nem nekem való az úgymond polgári élet. Arra gondoltam, hogy leérettségizem, aztán elmegyek világgá. Az volt a tervem, hogy időnként dolgozok valahol, mint segédmunkás egy-két hónapig, aztán abból el tudok menni valami egzotikus országba. Aztán kiderült, hogy teljesen feleleges elmenni dolgozni, mert utcazenélésből is meg lehet keresni azt, ami nekem kell.
Mikor váltott ez az utcazenélés profi zenélésbe? Ez egyáltalán váltott-e?
Volt, hogy láttak az utcán zenélni, és meghívtak, hogy szombaton menjek el ide-oda fellépni, fizettek is érte. De végül is azért hagytam abba az utcazenélést, mert nagy kedvem lett, hogy valami elektromos rockbandával játszak. Más okok is voltak. Összejöttem egy nürnbergi nővel, össze is házasodtunk. Akkor mégis picit stabilabb életbe kezdtem egy ideig, ami azt jelentette, hogy egy ottani zenekarban játszottam pár évig. De igazán komolyan, a saját nevem alatt 1981-82 körül kezdtem zenélni. Visszamentem Ausztriába, és az első dolog, ami megtörtént velem, hogy behívtak katonának. A fegyveres helyett szociális szolgálatot választottam, ami olyan volt, mint egy munkahely. Viszont közben tényleg elgondolkodtam, hogy most már kéne valamit csinálnom. Vettem egy pici énekcuccot, elkezdtem így fellépni, ami működött is valamennyire. Később lett egy trióm, amivel már CD-ket is adtunk ki kis kiadóknál, az első lemezünk 1988-ban jelent meg. Ezzel a trióval koncerteztem először Magyarországon is. Később ez a zenekar megszűnt, volt 5-6 év, amikor egyedül játszottam, vagy a Palermóékkal. Ausztriában is volt pár formáció, amiben nem rendszeresen játszottam. Meg is jelent három CD-m egy szál gitárosan.
Valamikor a 2000-es években lett magyarországi zenekarod.
2005-ben valahogy nagyon sok dalt írtam, és arra gondoltam, hogy ki kellene adni egy lemezt. Megkerestem azokat a zenészeket, akiket ismertem és szerettem, Kepes Róbert basszusgitárost, Gyenge Lajos dobost, és Nagy Szabolcs zongorista-billentyűst, aki akkor már ott volt a Palermo Boogie Gang körében. Hármójukat hívtam, hogy segítsenek felvenni a dalokat. Nem gondoltam, hogy ez egy állandó zenekar lesz, de annyira jó volt a hangulat, hogy együtt maradtunk, és ebben a formációban kezdtünk játszani, és Podlovics Péter lett a menedzser.
Az új lemezen is majdhogynem ez a felállás játszik.
Kepes Robi meghalt 2011-ben, utána volt egy-két év, hogy csak hárman játszottunk, kellett egy kis idő feldolgozni Robi elvesztését. Az, hogy a helyére Varga Laca került, kézenfekvő megoldás volt, hiszen a Braindogs zenekarban (Tom Waits-feldolgozásokat játszó nemzetközi együttes, tagjai Ripoff Raskolnikov mellett Ian Siegal, Mischa Den Haring, Varga Livius, Varga Laca, Frenk, Nagy Szabolcs – és korábban Kiss Tibor – a szerk.) is együtt játszottunk, és nagyon szeretem a játékát. Mintha észre sem vennéd, hogy ott van, mert pont azt csinálja, amit éppen kell, nem többet.
A Braindogs mikor kezdődött?
Talán 2003-ban. Podlovics Peti ötlete volt. Megismerkedett Ian Siegallel (angol blues-gitáros-énekes – a szerk.) és sejtette, hogy egy Tom Waits-műsorral sikert lehet aratni. Én hoztam egy akkor Ausztriában zenélő holland zongoristát, és így hármasban kezdtünk játszani. A második évben Peti már összeállított egy zenekart, amiben ott volt Kiss Tibi, Livius, Frenk és Laca, meg Szabi. A 2004-es A38-as koncertünkön két-háromszázan voltak, aztán pedig minden alkalommal egyre többen lettek. Próbálkoztunk a Braindogszal külföldön is: Amszterdamban csináltunk teltházat, de adtunk sikeres koncertet Londonban is. Jövőre megint koncertezünk majd Hollandiában. Az idei A38 már sold out, nyáron pedig több mint ezer ember előtt játszottunk Budapesten a Kobuciban – ez ott eddig a rekord a számunkra –, szóval ez egy jól sikerült formáció.
A legtöbb szöveged blues-os alaphelyzet: szerelem, úton lenni, ilyesmi. De azért van mindenféle más is.
Sok minden foglalkoztat. Vannak politizáló dalaim is. Sose gondoltam, hogy valaha ilyeneket is fogok írni, de a legutóbbi években lett egy pár ilyen is.
Mi változott?
Lehet, hogy túl jó világ volt régen. Vagy talán én láttam jobbnak. Emlékszem, amikor zenélni kezdtem, nagy divat volt a német nyelvű protest song. Nagyon sok ember volt, aki felállt a színpadra, feltette a lábát egy székre, hogy úgy tudja fogni a hangszerét, ahogy a klasszikus gitárt kell, és énekelt a klassenkampfról. Ez engem sosem hozott izgalomba. Azonban azt veszem észre, hogy az elmúlt tíz évben mindenhol a világon, és Európában is egyre inkább jobbra, a szélsőjobb felé tolódik a politika. Ez egy szabadságszerető hippinek nem fog tetszeni. Magyarország is példa erre. De látjuk azt is, mi történik Amerikában.
Vagy éppen Ausztriában.
Lassan lesz mivel kontrázni, amikor az osztrákok azt kérdezik, hogy élhetsz te Magyarországon az Orbán-kormány alatt. Nálatok jobb, b*zmeg?
Szoktak megtalálni ilyennel?
Szoktam ilyennel találkozni, ám én pont azért is szeretek ilyen eldugott helyen lakni, mert ide sokkal kevésbé ér el a hatalom. Itt szinte nem érint, milyen kormány van Budapesten. Persze itt is megy a migránsozás, meg ilyenek, de úgy érzem, hogy itt távol vagyok mindentől. Kétségtelen, szoktak osztrák kollégák érdeklődni, hogy nincs-e bajom abból, hogy itt lakom Magyarországon. Erre azt szoktam válaszolni, hogy engem annyira nem érint, ami itt megy, másrészt Ausztriában is ugyanaz történik most. Azzal a különbséggel, hogy a többi párt egyelőre koalíciót tud kötni a szélsőjobb ellen. Viszont, ha most nem ők kerülnek kormányra, akkor még erősebbek lesznek. Ellenzékben mindig könnyebben lehet ugatni. De nem is pártpolitika a lényeg, hanem hogy mennyire megváltozott a világ, amiben élünk.
Van erre valamilyen megfejtésed?
A német egyesítés után egy csomó volt NDK-s ment át nyugatra, a volt NSZK-ba. Korábban ott nem voltak „divatban” a szélsőjobbos nézetek, és feltűnő volt, hogy akik onnan jöttek, azok sokkal inkább hajlottak arra. Szerintem, ami a németeknél történik, az egész Európára igaz: aki a vasfüggöny mögött nőtt fel, annak nem a jobboldal volt az ellensége, ami ellen lázadni kell, hanem a kommunista rendszer, amit egyébként nem neveznék baloldalnak. Én ezzel magyarázom, hogy miért érkezett meg Közép- és Kelet Európába ez a nagy jobbos hullám. De ez most már máshol is van. Amikor fiatal voltam, az Orwell-féle 1984 rémálom volt, ami biztos nem fog bekövetkezni. Most már nem vagyok biztos abban, hogy nem jött el. Nem látom túlságosan optimistán az emberiség sorsát. Nem is tudom… mondjon valaki valami pozitívat!
Minden generáció emlegeti, hogy bezzeg az ő idejében – de talán most nem egyszerűen erről van szó.
Sajnos nem. Azt hiszem, elég szerencsés korszakban születtem. Úgy leélni hét évtizedet, hogy nincs háború, nincs éhínség, az a nagy egészet tekintve eléggé nagy szerencse.
Na, igyunk valamit, szokták mondani ilyenkor.
R. R.: Tavaly nyáron leszoktam az alkoholról és nagyon ritkán teszek kivételt, de akkor is mértékkel. Véletlenül jött: antibiotikumot kellett szednem egy hétig, és bár azt mondta az orvos, hogy lehet mellette inni, én úgy voltam vele, hogy á, inkább nem. Amikor letelt az a hét, úgy gondoltam, hogy nem is olyan rossz ez az állapot. Nem tartottam magam alkoholistának soha, de amióta itt élek, és saját pálinkát főztem, sose telt el nap, hogy ne ittam volna akár keveset, akár egy kicsit többet. Pár hónap után rájöttem, hogy jót tesz az egészségemnek, és arra gondoltam, hogy az én koromban talán nem kéne bohóckodni fiatalos hülyeségekkel.
Pedig ehhez az életmódhoz hozzátartozik, gondolja az ember.
Az elején akkor volt a legnehezebb, amikor elmentem koncertezni. Holott sose voltam az a fajta zenész, aki jól tud szerepelni azok után, hogy ivott. Volt, hogy másnap visszahallgattam egy koncertfelvételt, és csak néztem, hogy mit műveltem, miközben előtte azt gondoltam, hogy milyen jó volt. Előadóként jót is tett nekem, hogy nem iszom.
Ha már az életmód: az, amit tizenévesen választottál magadnak, szabadon járni-kelni a világban, zenélni, ez a fajta nagy szabadság együtt jár a magánnyal? Ahogyan itt vagy, az egyfajta remeteszerű élet.
Nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy család, gyerek nálam szóba sem jöhet, hiszen túlságosan is bizonytalan az életem, a megélhetésem. Most már lehetne, de már késő. Ha nagyon akartam volna, nyilván megvalósult volna, de az az igazság, hogy sosem voltam túlzottan családcentrikus. Voltak hosszú kapcsolataim, de azokban sem éltünk folyamatosan együtt, egy fedél alatt. De most már ezeken is túl vagyok. Nem bánom, hogy így alakult. Örülök, hogy egészséges vagyok, és azzal foglalkozom, amit szeretek, és remélem, hogy ez még jó ideig így marad.
Van valamilyen távlati célod? Ez volt a tizennegyedik lemezed. Irány a húsz?
Sosem voltam különösen produktív szerző. Többnyire azért néhány év kell ahhoz, hogy annyi új dal összeálljon, amit az ember szívesen lemezre tesz. A Twilight Taleshez felvettünk tizenhat dalt, gondoltuk, válogatunk és majd tizenkettő-tizenhárom kerül a lemezre. Az albumra végül kilenc dal került, ám egyik elkészült számot sem akarjuk kidobni. Kár lenne értük. Valamilyen formában szeretnénk majd megjelentetni azt a hét számot is, ami nem került a lemezre.
Ripoff Raskolnikov Sunny Day című új kislemeze december 13-án jelenik meg. Utolsó idei fellépése a Gödör Klubban lesz december 27-én.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
