Saját gyerekkorának helyszínére visz el minket az új filmjében Andrea Arnold rendező, aki Ken Loach és Mike Leigh mellett a brit munkásosztály legegyedibb hangú krónikása, és előszeretettel hozza be a női és különösen a kamasznézőpontot a felnövéstörténeteibe. A Bird is egy mélyszegénységben élő fiatal lány perspektívájából mutatja be a vidéki Anglia lecsúszott proletariátusát – azt a világot, amelyet a rendező is testközelből ismer.

A film egy átlagos, frusztrált kamasz lázadásával indul: a 12 éves Bailey (Nykiya Adams) szobájának falát az I hate humans graffiti díszíti. A saját családtagjai által is csúnyának minősített, fiús ruhákban járó, fiúbandák társaságát kereső lány az első menstruációja alkalmával kénytelen lesz szembesülni saját nőiségével – azzal a ténnyel, ami ellen minden erejével lázad. Ha ez nem lenne épp elég sokk és tragédia, apja úgy mellékesen, az utolsó pillanatban közli vele, hogy néhány nap múlva feleségül veszi élete legújabb, alig pár hónapja megismert szerelmét, és neki a koszorúslány szerepét szánják: az identitásával küszködő tininek egy flitteres, rózsaszín leopárdmintás kezeslábasban kellene parádéznia a lagzin. Baileynél erre végképp betelik a pohár, és megszökik otthonról.

Maga mögött hagyja a lehangoló környezetét, az Isten háta mögötti nyomornegyedek világát, és az első látásra ugyancsak mostohának tűnő természetben talál békére. Z-generációs fiatalként persze még itt is vele van a telefonja, ő azonban nem a TikTokot pörgeti: audiovizuális emlékeket gyűjt, amelyekhez visszanyúl majd komfortérzetért, ha szobafogság várja a családi tűzfészekben. Kerítésrácsok között megcsillanó napfény, egy magasan szárnyaló madár vagy virágot beporzó méh, egy furcsa idegen, egy brutális bűntett – Bailey nyitott szemmel és ösztönös művészi érzékkel szemléli a világot, felvételei pedig még életszerűbbé teszik az alapvetően dokumentarista eszközökkel (pl. amatőr szereplők, zaklatott kameramozgások) dolgozó filmet.

A lila bogáncsos kenti mezőkön kóborolva találkozik egy fura szerzettel: egy habókos, szoknyában ugrándozó, hátizsákos felnőtt férfivel – ezzel pedig kezdetét veszi valószerűtlennek tűnő és rövid életű, ám annál nagyobb hatású barátságuk.

Bird (Franz Rogowski)

ADS Service

A csekély értelmi képességű, de jóindulatú és gyermekien naiv Bird (Franz Rogowski) azért keveredett ide, hogy felderítse múltja fehér foltjait, és megtalálja a szüleit, akik vélhetően lemondtak róla. Baileyben – akit szintén elhagyott az anyja, hogy nélküle új életet kezdhessen – feltámad a rokonszenv a rejtélyes idegen iránt, aki nem hasonlít egy felnőttre sem, akit ismer, és akikben már mind csalódnia kellett. Elhatározza, hogy helyismeretét felhasználva segít neki. Bird azonban nemcsak azért különös figura, mert nincs rendes neve, telefonja és emlékei, de mintha az emberek közé sem tartozna teljesen: tökéletesen imitálja az állathangokat, felbukkanását pedig kíváncsi és barátságos madarak jelzik előre.

A kutatás hatására Bailey úgy dönt, ő is meglátogatja saját anyját és féltestvéreit, ám összetűzésbe kerül a nő elnyomó, bántalmazó élettársával. Hogy megleckéztesse az agresszív férfit az anyjával és kistestvéreivel való bánásmódjáért, ráküldi a helyi igazságosztókat, egy kamaszfiúkból álló bandát, amelynek tagja Bailey féltestvére, Hunter (Jason Buda) is. Az adrenalintól és igazságérzettől fűtött srácok maszkosan törnek rá saját otthonukban az asszonyverő, gyerekbántalmazó suttyókra, hogy ellássák a bajukat, és elvégezzék azt a munkát, amit szerintük a rendőrség nem tesz meg.

Hunter és Bailey apja, a széttetovált Bug így mindkét gyerekéért aggódhat az esküvői előkészületek közepette. A gyerekfejjel szülővé vált Bug nem éppen mintaapa, az új szerelem elvette az eszét, emiatt gyerekeit teljesen elhanyagolja, akik természetesen bajkeveréssel igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. Bug minden szórakozottsága ellenére azonban egy jólelkű fickó, aki nagyon szereti a gyerekeit – a Barry Keoghan által mély empátiával megformált, egyszerű, elvarázsolt karakterre nem lehet haragudni.

Bug (Barry Keoghan)

ADS Service

A hivatásos színészek és amatőr szereplők hiteles alakítása mellett a film legnagyobb erőssége az a világteremtés, amellyel az ismerősség érzetét kelti fel a magyar nézőben is, aki rádöbben, hogy az angol prolit nem is választja el olyan sok minden az itthonitól. (Érdekesség, hogy a film art directora a Londonban élő, a Szegény párákon is dolgozó Ábrahám Lili volt.)

Susogós melegítők és arctetkók, leopárdmintás ruhák és méteres műszempillák, szétgraffitizett lakások fehér csíkokkal az asztalon, kétes szomszédság, instabil kapcsolatok, családon belüli erőszak, és az utca által nevelt, tiniként szülővé váló gyerekek, akik szüleik példáját és hibáit követve termelik újra a nyomor önmagába záruló köreit.

Andrea Arnold azonban nem ítélkezik, csak ábrázol, miközben megkapargatja a kopottas felszínt, hogy karaktereiből előtűnhessen az elemi humánum – de nem fél feltenni azt a kérdést sem, hogy kinek a felelőssége mindaz, amit látunk.

Az atmoszférateremtés legerőteljesebb eszköze a Birdben a zene, amely nemcsak hangulatfestésként szolgál, de a karakterépítésben is fontos szerepe van. A kamaszok újhullámos hip-hopot, trap zenét hallgatnak, és lesajnálóan röhögnek össze, amikor megtudják, hogy apjuk menyasszonya Harry Styles-rajongó. Bug Fontaines D.C.-t üvölt teli torokból, miközben elektromos rollerrel száguldozik a városban, és Sleaford Mudsra vereti a haverjaival (fun fact: az együttes énekese, Jason Williamson cameózik is a filmben, méghozzá egy sorsfordító pillanatban). Bug karakterfejlődését mutatja változó zenei ízlése: a film végére rájön, hogy mégsem áll tőle olyan távol az „apazene” – talán képes lesz végre belenőni a szülőszerepbe is.

A Bird másik fénypontja a lírai szépségű fényképezés, amelyért Arnold állandó alkotótársa, Robbie Ryan felelt – az operatőr újabban Jórgosz Lánthimosz kedvence is (A kedvenc, Szegény párák, A kegyelem fajtái). Kezdetben a szürke a film domináns színe: az iparnegyedek, a sorházak, a melegítők, a kiszáradt mezők, a zavaros tenger, de még az ég is szürke, aztán Bird megjelenésével egyre többször bújik elő a Nap a viharfelhők mögül.

Jelenet a Bird című filmből

ADS Service

Arnold eddigi filmjeihez (Akvárium, American honey) képest a Birdben újdonság a rögrealista ábrázolásmód és a mágikus realista történetmesélés ötvözése. A kamaszlány szemében (és csak az övében) Bird lelki tisztasága okán annyira kívül esik az emberek megszokott körén, hogy fantáziája mitikus lénnyé emeli, akinek természetfeletti képességei segítik és megvédik a helyzetéből fakadóan cselekvésképtelen fiatalt – a toronyházak tetején álló, Baileyt kémlelő Bird gesztusai és óvó tekintete a Berlin felett az ég őrangyalait is eszünkbe juttathatják.

Bailey életének abban a szakaszában találkozik Birddel, amikor egyszerűen annyira tehetetlennek és eszköztelennek érzi magát, hogy úgy érzi, kilátástalannak tűnő világába csak egy csoda hozhat változást: Bird szembeszáll az igazságtalansággal és a kegyetlenséggel, szárnyai alá veszi a gyengéket, és példát mutat emberségből – egyúttal arra tanítja Baileyt, hogy soha ne feledje el keresni és meglátni maga körül mindenben a szépséget. Bird, amilyen hirtelen jött a lány életébe, feladata végeztével olyan gyorsan száll is tova – az általa felébresztett remény viszont ott csillog Bailey tekintetében, aki már nem fél többé a jövőtől és a felnőtté válástól.